Hervadó virágok (befejezett)

5.

Az ember felnőtté válásának szakaszában sok minden történik egyszerre. Adam ahogy betöltötte a tizenhét és fél évet megkapta a számára megfelelő társat, akivel innentől le kell élnie az életét. A lány neve Megan volt, és ugyanúgy közgazdaságtant tanult, mint kijelölt társa, bár nem ugyanabban az iskolában. Világosbarna hosszú egyenes haja és csillogó kék szemei voltak, magas volt és vékony. Hiába volt külsőleg szinte tökéletes, a belső tulajdonságai már korántsem voltak annyira csodálatosak. Parancsolgató típus volt, mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő azt elképzelte, nagyképűen viselkedett, és csak Adamhez voltak kedves szavai néha. Alexet lenézte, mivel a szemében csak egy szolgáló volt, aki a kéréseit teljesítette, míg Megan a házban tartózkodott. Szinte mindennap ellátogatott Adamhez, ezeket az alkalmakat pedig kihasználta arra, hogy mindenfélét kérjen Alextől.

- Lassan tíz éve szolgálsz itt, nem igaz, hogy nem tudsz félig nyersen de mégis ropogósan megsütni egy kis húst! Még a kutyám is jobban megcsinálná.- ripakodott rá, amiért a hús nem lett tökéletes. Alex a majdnem tíz év alatt amit itt töltött, igyekezett minden fogást megtanulni elkészíteni, ha vendég jönne, vagy épp majd Adam jövőbeli párja. Nem akart csalódást okozni a családnak, aki felnevelte őt. De ennek a lánynak tényleg semmi sem volt jó. Csak panaszkodott minden egyes nap, a fiú pedig elviselte, mert nem tehetett mást. Adam néha egy sóhajt hallatott Megan felé, de nem védte meg, nem állt ki az egykori barátja mellett. Csak csendben hallgatott, és eltűrte a lány viselkedését.

Komolyan ezzel szeretné Adam leélni az életét? A törvény az törvény, de nem lehet fellebbezni? Ezek a gondolatok fordultak meg Alex fejében nap mint nap, bár tudta, nem megy sokra a gondolataival.

A kettejük kapcsolata korántsem volt már olyan, mint gyerekkorukban. Miután betöltötték a tizenkettedik életévüket, nem érhettek többé egymáshoz. Eleinte igyekeztek nem eltávolodni, mindennap ugyanúgy beszélgettek, mint eddig, együtt tanultak, de nagyon sokszor majdnem érintették a másikat. Szomorúak voltak, mert többet már nem segíthettek és támogathatták  egymást tettekkel, csak szavakkal. De néha a szavak kevésnek bizonyultak, a távolság pedig egyre csak nőtt. Adamet onnantól kezdve Nina ébresztette, a hónapok elteltével pedig Adam nem reggelizett lent a családdal, hanem a szobájában egyedül. Iskola után beszéltek még pár szót, gyorsan átfutották az aznapot felületesen, aztán a szőke fiú elment a barátaihoz és csak este jött haza. A vacsorát általában nem kérte, mindig arra hivatkozott, hogy a barátainál már evett, vagy vett magának enni.

Alex nem akarta feladni, így még egy ideig próbálkozott azzal, hogy beszélgessen a barátjával, de az nem nyitott neki ajtót, a csillagnézésre pedig azt felelte, hogy azok unalmasak már, semmi értelme továbbra is bámulni őket.

A szolgáló fiú kitartó volt, ezért továbbra is minden este kereste Adamet, aki az egyik nap végre kinyitotta neki az ajtót, majd mogorván lenézett rá, és ennyit felelt.

- Értsd meg, nem akarok beszélni veled! Hagyj már végre békén!- azzal bevágta a fiú előtt az ajtót és visszamenekült a szobájának magányába.

Alex felszaladt a szobájába, majd az ágyába bújva átölelte a delfint, amit még a szőke fiútól kapott, és kibuggyantak a könnyek a szeméből. Nem értette, miért lett ilyen hűvös vele szemben az, aki mindig kedvességgel és szeretettel bánt vele, aki megmutatta, milyen ha fontos vagy valakinek. Minden mintha egy pillanat alatt dőlt volna össze.

Onnantól kezdve nem ölelte meg őt senki a szülein kívűl, míg Adamnek egyre több barátja lett, akikkel az idejét tölthette. Alex csak a szüleivel tudott elmenni otthonról, akkor sem messze és nem társaságba. Napjait a házban és a kertben töltötte egyedül. Mióta Adam távolságtartó lett Olivia is ritkán járt át, akkor is csak kevés időre. De legalább addig sem érezte egyedül magát.

Nina és Eric is egy ideig próbálta meggyőzni arról fiát, hogy nem helyes ez a viselkedés, de valahogy most nem sikerült nekik sem rávenni őt a változásra. Így hát a következő évek távolságtartóan teltek el, amióta pedig Megan megjelent Adam életében még inkább kerülték egymást. Csak akkor volt közöttük kommunikáció, amikor megkérte őt, hogy hozzon ezt azt Megannek és neki. Alexet nem az zavarta, hogy ki kell szolgálnia, hanem az, hogy régen mindig azt mondta neki egykori barátja, hogy soha nem fog parancsolgatni neki, mert nem tekinti őt szolgálónak és ez soha nem is fog változni. Talán a látszat miatt tette, vagy nem, már nem számított.

Alex mindennap leszidta magát, amiért még mindig azon őrlődik, mit rontott el, hogy el kellett távolodniuk, és abban reménykedett, hogy egyszer minden helyrejön majd. Hat év némaság és kerülgetés után is bízott ebben, ő maga sem tudta miért.

Már csak egy hónap volt hátra az esküvőig, amit mindig a férfi tizennyolcadik születésnapján tartottak meg. Onnantól kezdve az életük össze lesz kötve, családot alapítanak majd, ezáltal még inkább elhalványodnak az emlékek Adam fejében Alexről, legalábbis ő így gondolta. Ha egyáltalán még emlékezett arra, hogy milyen is volt az ő kapcsolatuk régen. De tényleg mindegy volt már.

Sokszor eltűnődött rajta, hogy a fiú vajon szereti e azt a lányt. Tekintete mindennap ugyanolyan volt, néha mosolyodott csak el, de tényleg ritkán. Ilyen lenne egy szerelmes ember? Valószínűleg nem.

Egyik nap miután Megan elment, Adam behívta Alexet a konyhába , azzal a céllal, hogy beszélni szeretne vele. A fiúnak fogalma sem volt, hogy mit szeretne mondani neki, mégis a remény sugarai olyan szinten elöntötték őt, hogy még el is mosolyodott úton a konyha felé.

- Igen?- igyekezett hangjából visszafogni az izgatottságot, de aztán ahogy tekintetét Adamre emelte, amilyen gyorsan jött a boldogsága olyan gyorsan váltott is át csalódottságba. A fiú mint mindig komor arcot vágott, egyenesen Alex szemeibe nézett a saját maga hűvös nézésével, ami még inkább aggasztani kezdte a fiút.

- Leadlak.- felelte egyszerűen és lényegre törően.

Leadni? Az mégis mit jelent? A fiatalabb fiú csak értetlenül bámult az idősebbre.

- Azt jelenti, hogy Megan ideköltözik, a szolgálóink pedig az ő szolgálói lesznek. Téged nem lát szívesen.- válaszolta közömbös hangon, Alex pedig csak ledermedve állt a hallottaktól.

- Te ezt hagyod?- hangja halk volt, és szomorú, akárcsak gyerekként. De akkoriban mikor így beszélt, bajtársa igyekezett megvigasztalni őt, most meg csak továbbra is komoran nézett maga elé, mert Alex tekintetét már nem volt képes állni.

- Azt mondta, hogy régóta szolgálsz, és így jobb lesz neked. Holnap jön egy autó, ami elvisz téged innen, azt hiszem valami olyan helyre, ahol a leszolgált szolgálók vannak. Kapsz állást, házat, normális életed lehet.

- Nekem nem kell másik élet! Miért akarod ezt elvenni tőlem? Azt ígérted, hogy soha nem fogod hagyni, hogy elvigyenek, most pedig simán leadsz? Ennyit ér a szavad Adam, ennyit?- már szinte kiabált az idegességtől, a szomorúságtól, a csalódottságtól, a fájdalomtól, de Adam a kirohanására csak ennyit felelt.

- Csomagolj össze kérlek.- majd kiment a házból, Alex pedig ott és akkor vesztette el minden reményét, amit az eddigi hat év alatt dédelgetett.