Hervadó virágok (befejezett)

20.

A nap már lassan lemenőben volt, Alex pedig a hajókorlátnál állva bámulta a hullámzó tengert. Azelőtt a legnagyobb víz amit látott a házuktól nem messze eső tó volt, ahova néha néha elmehetett úszni és csónakázni Adammel, bár tényleg ritkán. A szolgálók nem hagyhatták el a gazdájuk házának  területét. A tónál tanította meg őt a barátja úszni. Korábban rettegett a víztől, mert az jutott róla eszébe, hogy  a nevelőben töltött évek alatt lelocsolták őket hideg vízzel, ha nem voltak hajlandóak engedelmeskedni. Ez még a jobbik esetek közé tartozott. Aztán miután látta, hogy a fiú milyen otthonosan érzi magát a tóban úszkálva, milyen bátor és semennyi félelmet sem tanúsít, elcsodálkozott. Mindig is felnézett rá, egészen kiskora óta olyan akart lenni, mint Ő. A fiú aki kedves, törődő, mégis bátor és védelmező. Akivel mindent meg lehet beszélni, aki mindig támaszt nyújt.

Először jól meggondolta, hogy tényleg ezt szeretné e. Félt, hogy a tó magába szippantja őt, és nem tud majd küzdeni ellene . De aztán Adam igyekezett megnyugtatni és két alkalom után ( amiből az egyikre elszöktek, mert Nina nem egyezett bele, hogy csak úgy úszkáljanak a tóban) belejött, és mondhatni meg is szerette a vizet. Persze az azzal kapcsolatos rossz emlékek nem tűntek el. A nagyon mély vizektől még tartva kicsit, de megtanult úszni. Talán akkor volt először igazán büszke magára. Azóta egyszer sem. Általában szigorú volt önmagához, nem szeretett kérkedni és nem is gondolta, hogy bármi oka is lenne rá. Jól birkózott, na meg valamelyest az íjászkodás világába is belekóstolt, de ezzel nem volt megelégedve. Okos akart lenni, mint Adam, erős, mint Adam, kedves és szerethető, mint Ő. Így ahogy ezekre visszagondolt, rájött, hogy milyen gyerekes gondolatok is voltak ezek, de hát kölyök volt még. Egy kis srác aki nehezen tudott kijönni a sötétségből, amibe beleszokott, egy kisfiú aki végtelenül hálás volt, amiért megtapasztalhatta milyen a szeretet, milyen egy családba tartozni, számítani valakinek.

Beszívta a már a napok alatt jól megszokott sós tengerillatot és becsukta a szemét. Élvezte, ahogy ringatózik a hajó, ahogy hallja a hullámok hangját, ahogy a lemenő nap fénye zavarja a behunyt szemét. Még sosem tapasztalta meg ezeket a dolgokat, így igyekezett minden apró részletet, illatot és hangot megőrizni az emlékeiben. Nem tudta, mit hoz a jövő, így inkább próbált megélni minden egyes percet, amit még nyugodtan tölthetett el.

Már jobban volt, nem szédült, láza sem volt már, tényleg megúszta egy enyhe megfázással. Azonban a torka még kapart, de nem igazán foglalkozott vele. Tisztában volt azzal, hogy a saját butasága miatt történt ez, utólag már hiába bosszankodott, az nem változtatott a tényen, hogy megbetegedett.

A többiek az asztalnál vacsoráztak, de ahogy Alex a párocskára nézett elszállt az addigi kevés jókedve is. Nem akart az ő társaságukban ülni, és azt figyelni, hogy a lány nevetve ölelgeti Adamet. Inkább azt vetette fel kifogásnak, hogy nem igazán van étvágya, majd elsétált a hajókorláthoz. Utálta, hogy Maddy egyre közelebb került a fiúhoz, míg ő csak távolodott tőle. Szobatársa az előző éjszakát már nem a szobájukban töltötte, hanem a szomszédosban. Olivia nem igazán szívlelte ezt az ötletet, de Adam kijelentette, hogy ő el nem mozdul onnan. Alex pedig a matracán fekve azon tanakodott, most vajon mit tett amiért a kommunikáció ismét megszűnt közöttük. A szőke már csak ilyen volt. Kiismerhetetlen, ingadozó. Sohasem állandó. A fiút már nem érte meglepetésként, hogy ez történt, de azt nem tudta tagadni, hogy nem zavarja a dolog. Igyekezett keveset gondolni rá és kizárni őt a világából. Kevés sikerrel.

Még egy kis ideig ott álldogált, majd visszament a társasághoz és leült egy székre. Az Adam mellett legyeskedő lány felállt, majd elindult le, a szobarészekhez. Biztosan fürdeni, vagy valami hasonlót csinálni. Ahogy Adam a lányra mosolygott, Alex elfordította a fejét. Elfintorodott, majd remélte, hogy senki nem vette észre. De sajnos nem állt mellette a szerencse aznap.