Hervadó virágok (befejezett)

19.

Lassan nyitotta ki a szemeit. A szobában félhomály uralkodott, valamint csend volt. Nem emlékezett arra mikor is aludhatott el, csak a távolodó álomképei voltak meg memóriájában pár másodpercig még. Óvatosan felült, majd körülnézett. Sehol senki. A napfény már nem világított be a kicsi kerek ablakon, ahol eddig. Tehát este lehetett. Mégis hány órát bóbiskolhatott el? Senkinek nem tűnt fel, hogy nincs jelen a társaságban a nap folyamán? 

Hamar visszadőlt, mert rettenetesen szédült, és hiába aludt már reggel óta, nagyon fáradtnak érezte magát. Idegesítette, hogy teljesen betakarózott, mégis majd meg fagy. Minden egyes porcikája remegett, rázta őt a hideg. Biztosan megfázott tegnap az esőben, és most jött ki rajta igazán. A torka is fájt, gyengének érezte magát és tehetetlennek akár egy rongybaba. Gyenge immunrendszere miatt nagyon vigyáztak rá gyerekkorában, így nem lett sokszor beteg, de most nem volt senki aki óvja az egészségét. Gondolhatta volna, hogy ez lesz, de már nem tudott mit csinálni, így hát a fal felé fordulva teljesen betakarózva próbált visszaaludni.

Legközelebb arra kelt fel, hogy valaki belép a szobába. Annyi ereje sem maradt, hogy felnézzen a paplan alól, mégis ki lehet az. Nem  igazán érdekelte. Ha az eddigi órák folyamán nem kereste senki, nem várta, hogy majd pont most kezdenek el aggódni érte. Lehunyta a szemeit és igyekezett kizárni a felé közeledő léptek zaját.

Az a valaki, aki a szobában tartózkodott feloltotta a lámpát, majd lehúzta Alex fejéről és nyakáról a takarót. A fiú szemét bántotta a fény, így a párnájába fúrta a fejét.

- Te ma csak heverésztél?- kérdezte tőle a szobatársa. Nem felelt. Nem látja rajta, hogy mennyire fáradt és fázik? Valószínű, hogy csak lustaságból aludt egész nap, mikor köztudottan nem sokat szokott aludni.

Adam miután végignézett a fiún végre észrevette, hogy reszket.

- Anyám, veled meg mi van?- mikor erre sem érkezett válasz Adam megfogta Alex karját, majd a hátára fektetve a homlokához érintette a sajátját. Ahogy sejtette, tűzforró volt. Alexet egy pillanatra különös bizsergés kerítette hatalmába, amit igyekezett a láznak tulajdonítani.

- Mióta vagy lázas?- kérdezte, leülve a matracra a beteg fiú mellé.

- Talán délelőtt óta.- köhintett. Még saját maga is meglepődött azon, hogy milyen gyenge a hangja. Aztán csak arra tudott gondolni, hogy szobatársa úgy nézte meg, hogy lázas-e, akárcsak gyerekkorukban.

- Basszus..észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben.- sóhajtott.- Mit vigyorogsz?

A fiú tudta, hogy ezzel elárulja magát, mégis nem bánta, hogy bevallja a barátjának, hogy miért lett boldog.

- Úgy nézted meg a lázam, mint régen.- felelte még mindig mosolyogva. Szédült, fáradt volt, már néha a saját gondolatain sem tudott eligazodni.

- Összevissza beszélsz.- felelte a fiú, de azért elmosolyodott. Az ő elméjében is ott volt mai napig a kép, ahogy ők ketten így állapították meg egymás lázát, aztán pedig ápolták a másikat. Alex betakarózott, majd visszafordult az oldalára. Adam hozott vizes ruhát majd rakott a fiú tarkójára és homlokára is belőle.

- Mit csináltál már magaddal, te bolond?- kérdezte, miközben a fiú kezére is rakott egy-egy hideg vizes borogatást.

- Eláztam egy kicsit.

- Egy kicsit mi?Miért teszed kockára az egészséged?- csattant fel a fiú, mire a másik bűnbánó arckifejezéssel fordult felé.

- Sajnálom.-felelte majd lehunyta a szemeit. Bár Alex már nem láthatta, hisz elaludt, de Adam ahogyan az alvó fiút figyelte elmosolyodott, majd egész éjszaka ott maradt mellette.