Lavina

Kezdetek

- Boldog Karácsonyt! - kiáltottuk egyszerre. Aztán boldogan néztünk egymásra a családommal.

Ekkor még minden olyan tökéletes volt.

A szemekben tükröződött a fára hosszas vergődés után felszerelt égősor puha, sárga fénye. Az ünnep nem is lehetett volna szebb. Egyedül a bátyám hiányzott. Idén fordult először, hogy bárki kimaradt volna az ünnepi vacsorából. Igaz, skypeon látthattuk az arcát. Ő is ott ült velünk, apukám kitámasztotta az asztalra a telefonját, amin ott virított a videóbeszélgetésben kissé pixelesen látható arca. Bele is tudott folyni a társalgásba, de ez nem pótolhatta a fizikai jelenlétét.

Én is meglepődtem magamon, milyen mélabú lett rajtam úrrá, az üres székére pillantva. Ha valaki pár hónapja azt mondja, hogy lesz olyan, mikor sírni fogok Tomi hiánya miatt, a szemébe nevettem volna. Na, nem mintha utáltam volna a bátyámat, de... Valljuk be, a kapcsolatunk nem volt nyugodtnak nevezhető. Megvoltak a magunk hullámvölgyei. Mintha csak egy viharban léteztem volna. Állandóan változó széliránnyal. Képesek voltunk összekapni szinte bármivel kapcsolatban.

Például végtelen vitákat tudtunk kezdeni az ártatlannak tűnő "Ki ette meg a müzlit?" - kérdéssel nyitva. Ezt rendszerint asztal körül kergetőzés, zacskóból gyorsan maradék müzlit habzsolás, majd bunyó követte. Aztán folytattuk a "Meddig vagy még a fürdőszobában? " - slágerrel és fokoztuk az izgalmakat a "Ha ott is vagy, ne kornyikálj olyan hangosan a zuhany alatt!" - már-már ikonikussá váló mondattal. Tovább fűszereztük a "Tudod mit, inkább maradj a víz alatt" - beszólással. Lezárásként pedig maradt az "Egyszer tuti megverlek" - mondat, gyilkos pillantásokkal kísérve, majd egymás vállának bökdösése, idegesítő hangok kiadása, végül röhögve kibékülés, aztán... Aztán, kezdődhetett az egész elölről.

Fárasztó tudom. Mintha ötévesek lennénk, nem pedig húsz és huszonkettő. Anyának és apának sokszor meggyűlt a baja velünk. Aggódtak, hogy nem bírjuk elviselni egymást, de igazából én valahol mélyen mindig is tudtam, hogy igazából nagyon jól ismerjük és szeretjük a másikat. Persze szívtuk egymás vérét, de biztos lehettem benne, ha valaki megpróbálna bántani, akkor ott lesz mellettem, ahogy én is mellette, ha szüksége lenne rám. Időnként persze jól kijöttünk, megmutatta nekem a verseit, én pedig meséltem a táncos társaimról, ő megnyugtatott, ha arra volt szükségem, én pedig addig piszkáltam, amíg jókedvre nem derítettem, ha gondterhelt volt az egyetem vagy az aktuális szerelme miatt.

Most is egy lány miatt van távol. Na, jó. Igazából nyert egy pályázaton, hogy kutasson a szakterületén és egy év leteltével publikációt adhasson ki az elért eredményeiről. Ez egy hatalmas lehetőség szakmai szempontból, hogy Rómában, a történelem bölcsőjében szerezzen anyagot a régészeti tanulmányai kiszélesítéséhez, de tudom, nem fogadta volna el ha Angéla nem hagyja ott olyan csúnyán, magyarázat nélkül. Magam is csodálkoztam, mivel eléggé kedveltem a lányt, nem vallott rá ez a hirtelen szakítás, de nem akartam belefolyni az ügyeikbe, úgy gondoltam legjobb, ha ezt csak ketten játsszák le. Angélát ugyan megpróbáltam megkeresni mióta Tomi nincs itthon, de eléggé elutasítóan viselkedett, úgyhogy egy idő után feladtam, habár előtte szinte legjobb barátnők voltunk.

Tomi a szakítás után végül fájó szívvel adta be a jelentkezését a pályázatra. Meg is kapta az ösztöndíjat, de nem tudott őszintén örülni. Csak minél messzebb akart menni. Maga mögött akart hagyni mindent. Angélát, az érzéseit, a kétségeit, az egyetemet... Sajnos a mindenkibe anya, apa, a húgom és én is beletartoztunk.

- Szofi! Hahó! Föld Szofinak! - Integetett ugrálva az arcom előtt Sári, a tizenkét éves húgom. Időközben véget ért a vacsora és áttelepedtünk a fa köré.

- Figyelek! Figyelek! Mi van már? - Ráncoltam össze a szemöldököm bosszúsan.

- Nem úgy tűnik. Tudod éppen neked kéne kibontanod az ajándékaidat- Biggyesztette le duzzogva az ajkát, fejét lehajtva.

- Oké, oké. Ne haragudj csak kicsit elgondolkodtam - Simogattam meg hullámos haját bűnbánóan. A lobonca olyan, akár az enyém, csak míg az övé aranyszőke, az enyém unalmas középbarna. Felélénkülve kapta fel a fejét. Kék szemében az őszinte lelkesedés látszott.

- Miről gondolkodtál?

- Kis kíváncsi! - Simítottam végig mutatóujjammal pisze orrának vonalán. Majd intettem neki, hogy hajoljon közelebb és lassan mozdultam én is felé. Teljesen izgalomba jött, magáról megfeledkezve tartotta fülét egyre közelebb a számhoz én pedig jó szokásomhoz híven belefújtam és összeborzoltam a haját. Annyira kis naiv szegény.

- Jobb, ha időben megtanulod, hogy nem szabad megbízni az emberekben! - kuncogtam.

- Hagyd abba! Az ünnepi frizurám! - sikongatott, majd elkezdett ütögetni apró mancsaival, megpróbálva megszabadulni csiklandozó kezeimtől. Viszonylag kevés sikerrel. Nem akarok neki beszélni Tomiról. Épp elég nehéz neki enélkül is. Most épp egy pillanatra meg tudott feledkezni a hiányáról, nem akartam elrontani a felhőtlen pillanatot. Ezért nevetve csikiztem tovább, amíg végül ki nem fulladtunk. A szüleim mosolyogva nézték a jelenetet. Apukám még le is kapta a pillanatot az új polaroid fényképezőgépével. Egész jó kép lett. Sári az ölemben nevet, míg én két karommal szorosan ölelem, miközben oldalra fordítom a fejem, menekülve Sári kapálódzó kezeitől, a hajam pedig vízesésként omlik a hirtelen mozdulattól a vállamra.

Hogy szeretted azt a fényképet... Neked adtam, mert azt mondtad, ha ránézel, minden kevésbé fáj. De nekem nem maradt semmim. Se fénykép, se levél.

- Na, lássuk azokat az ajándékokat! - Csaptam végül össze a tenyereimet és izgatottságot tettetve nyúltam az első borítékforma csomag felé - Vajon mi lehet benne? - Rázogattam meg ujjaim között szorosan tartva, mintha bármi csöröghetne egy lapos borítékban. Sári felnevetett a bohóckodásomon.

Bárcsak összetéptem volna.

Végül kinyitottam. Két repülőjegy volt benne.

Egyenesen Rómába.

Le sem tudtam reagálni a történteket, amikor hirtelen megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Angéla neve villogott. A szüleimre néztem. Az arcukon ugyanazt a döbbenetet láttam, mint ami valószínűleg az enyémre is kiült. Nem mozdultam. Óráknak tűnt mire anyukám intett, hogy nyugodtan vegyem fel. Ekkorra már mindenkinek teljesen az agyára ment a folyamatosan ismétlődő dallam. Habozva nyúltam a készülékért, de amint beleszóltam még jobban meglepődtem. Angéla, az a lány, akivel hónapok óta nem beszéltem... Aki nem keresett, nem írt, csak makacsul hallgatott...

Sírt.

Nekem. Karácsony estéjén.