Lavina

A gyanú

Nyűgösen ébredtem. Nagyon rosszul aludtam az éjszaka. Többször felébredtem a lábamban lévő fájdalom és a kényelmetlen fekvőhely miatt. Még nagyon korán lehetett. Fájt a fejem, a sebesült lábam úgy éreztem még több szenvedésre adott okot, mint eddig, a bal karomban pedig mintha ezernyi hangya futkározott volna, ahogy egy picit is mozdítottam rajta. Lassan tudatosult bennem a külvilág. Rájöttem a karom azért van ilyen állapotban, mert Angéla még mindig rajta fekszik. Óvatosan megpróbáltam kihúzni a kezemet alóla, anélkül, hogy felébreszteném. A mozdulat közepén járhattam, amikor fojtott hangú beszélgetésre lettem figyelmes. Először megijedtem. A hang a hálószobából jött. Olaszul beszéltek. Rendkívül gyorsan. Valami kocsiról volt szó. Lustán kavarogtak a fejemben a gondolatok. Biztos Marcus ért haza. Eszembe jutott a tegnap éjjel, a törött üveg, a klumpa, a lázas Raul, Angéla és a vallomása... Tényleg, még mindig nem tudjuk, miért jöttek haza olyan hirtelen a többiek. Rögtön éberebb lettem, hátha most megtudhatok valamit, de a hangok hamarosan elhalkultak majd végleg abbamaradtak, én pedig visszasüllyedtem az álom határmezsgyéjére. Később bosszúsan érzékeltem, hogy a lábamon lévő kötés valószínűleg átvérezhetett, mert már a másik vádlimon is érezni kezdtem a ragacsos folyadék melegét. Nem akartam, hogy összeragadjanak a lábaim, így hamar lehúztam magamról a takarót és igyekeztem szemügyre venni a helyzetet. Elborzadtam. Kis híján felsikoltottam ijedtemben. Még szerencse, hogy bírom a vért, vagy azt hiszem elájultam volna a látványra. A takarótól kezdve azt hiszem mindent összevéreztem, amit csak lehetett. Angéla még mindig aludt. Lassan fel fogom írni ezt a tevékenységet, a hobbijai közé. Már kész mesterré vált benne. Még ő beszélt nekem arról, hogy korán fogunk kelni... Amikor látszólag egy hullában is több élet lehetett, mint jelenleg benne. Mivel Angélától nem várhattam segítséget, nagy nehezen felkeltem a rögtönzött "ágyunkról" előkerestem a megmaradt kötszereinket és öklömet harapva, hogy ne csapjak nagy zajt, igyekeztem minél szorosabban átkötni a sérült végtagomat. Gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót is, utána pedig megvizsgáltam a hűtő tartalmát, amit tegnap volt szerencsénk telepakolni Angélával, végül mivel már mardosott az éhség, csendben szenvedve nekiálltam a reggelikészítésnek.

A kávé illatára már Angéla is mocorogni kezdett. Nem tudtam megfejteni, hogy hogy lehet valaki hétalvó és kávéimádó is egyszerre, de a kombináció egyértelműen létezett. Angéla személyében. Eléggé aggasztott a lábam állapota, nem is nagyon tudtam ráállni, ráadásul a vérzés sem akart alábbhagyni, én pedig éreztem, hogy egyre sápadtabbá válok. Gyorsan felpolcoltam hát egy székre, hogy legalább ne lógjon. Talán a korlát vágta meg ilyen csúnyán vagy valami kőre érkezhettem tegnap? Angéla közben lassan felült. Amúgy csinos lánynak tartom, de a reggeli arcával beleillene egy sikoltozós horrorfilmbe és itt nem a szerencsétlen menekülő áldozat szerepére gondolok. Mindenesetre nem pacsirta típus az biztos. Lassan kicsoszogott a mosdóba és mivel én már lassan semmin sem lepődöm meg, épphogy összerezzentem az éles sikítására. Valószínűleg rányitott Marcusra pisilés közben, mert már meg is hallottam a férfi dörmögő basszusát. Érdekes, hogy míg Marcus hangját megnyugtatónak érzem, addig Idáéval ki lehetne kergetni a világból és ők mégis pont így illenek össze tökéletesen. Na, nem csak erről beszélek... A nevetésük disszonanciájától eltekintve náluk harmonikusabb párt nem nagyon ismertem.

Mélázásomból Raul zökkentett ki, aki takaróját a kezében fogva, álmosan totyogott felém a hálószoba irányából és olaszul kért tőlem kakaót. Miután megkapta, amit akart, leheveredett mellém Angélával közös pokrócainkra, amit időközben birtokba vettem, mert egyre rosszabbul éreztem magam. A kis test szerencsére már nem volt olyan forró, mint tegnap éjjel. Reméltem, hogy nem fogom elkapni tőle betegséget és hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám. Aranyos kis kölyök. Még kisbaba volt, amikor örökbe fogadták. Idáék sokáig próbálkoztak a gyerekvállalással, míg végül rászánták magukat erre a lépésre, de meglepődve tapasztalták, hogy a procedúra sokkal hosszabb, mint először gondolták volna. Éveket kellett várniuk Raulra és mivel egy bizonyos kor felett már nem lehetséges több gyermeket befogadni, így azzal is szembe kellett nézniük, hogy a kezdetben boldogan tervezgetett és elképzelt gyerekzsivajtól hangos ház, a valóságban csendesebb lesz és csupán egyetlen fiúcska fog rosszalkodni a hármójuknak ekkor már túl tágasnak tűnő szobákban. Ezután költöztek ide, a kisebb, de számukra otthonosabb kertes házikóba.