Lavina

A lázadó

- Hé! Namjoon! – rikoltott ki a zuhany alól Seokjin. – Ugye nem vagyunk késésben? Még nem tudom, mit vegyek fel!

Namjoon orrnyergét masszírozva fordult a hang irányába és motyogott valamit az élet igazságtalanságáról, hogy miért is van idiótákkal körülvéve. Végül csak annyit kiáltott vissza, hogy mivel úgy volt, hogy öt perc múlva indulnak, így hatuk közül, egyedül Seokjin lesz az, akit itthon hagynak, ha nem öltözik fel azonnal, a stylist pedig már mindenkinek kikészítette a ruháját, neki már csak fel kell vennie. Erre csak egy vinnyogásba fulladó nevetést kapott válaszul, valószínűleg elfogyhatott a meleg víz, csak ezzel magyarázható a furcsa hang és hogy nagyjából egy perc múlva, a víztől kissé még nedvesen kunkorodó tincsekkel, szállodai köntösben, széles vállán hanyagul átvetett törülközővel Seokjin végre méltóztatott kilibbenni a fürdő ajtaján.

Namjoon idegesen sóhajtott és elégedetlenül futtatta végig ujjait sötét haján. Reménykedett, hogyha eggyel kevesebb emberre kell figyelnie, a dolgok is talán könnyebben mennek majd. Az eddigi tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy mélységesen tévedett. Hangosan ugyan nem beszéltek róla, de a csapat összes tagja egyformán aggódott Taehyungért. Az utóbbi időben mindenkinek feltűntek az aggasztó, ám annál finomabb változások, amik megmutatkoztak rajta. Látva azonban, hogy mennyire igyekezett titkolni az állapotát és tulajdonképpen egész jól csinálta, már maguk se tudták hányadán állnak vele, nem csak képzelik-e az egészet, mivel Taehyung minden óvatos puhatolózást hárított. Emiatt egyikük se tudta pontosan, hogyan segíthetnének neki, ez a tehetetlenség pedig, a rengeteg munka mellett, borzasztó feszültségeket eredményezett.

Míg barna hajú társuk velük volt, igyekeztek visszafogni magukat, de miután ma hajnalban távozott és Namjoon határozottan megtiltotta a többieknek, hogy elkísérjék a reptérig, ők ugyan vonakodva bár, de hallgattak rá, mivel belátták, szükségük volt a pihenésre. Ám mindannyian érezték, a mulasztásuk és a sok visszafojtott érzelem estére már robbanásközeli állapotba hozta őket.

Egy díjkiosztóra kellett volna sietniük az egész napos gyakorlás és stúdiózás után, de őszintén szólva, még maga Namjoon is, a háta közepére kívánta az egészet, bár igyekezett ezt nem kimutatni a többiek előtt. Valószínűnek tűnt, hogy nyerni is fognak valamit, de ez momentán egyiküket se foglalkoztatta különösebben.

Seokjin nagyjából öt perc múlva újra megjelent a szobában. Namjoon ráérősen futtatta végig szemeit az öltözékén, ellenőrizve, hogy vajon tényleg a neki kikészített ruhákat viseli-e. Fekete lakkcipő, élére vasalt nadrág. Eddig rendben is lett volna, de ahogy feljebb emelte tekintetét úgy vált egyre gondterheltebbé az arca. Seokjin ugyanis az elegáns, hófehér ing mellé, végül egy csicsás, rózsaszín strasszokkal díszített öltönyt választott. Namjoon igyekezett visszafogni magát. Tudta, hogy hatalmas lavinát indíthat el a legkisebb konfliktus is a jelenlegi helyzetben és nekik perceken belül indulniuk kell, hogy hamarosan milliónyi kamera vegye őket, neki pedig muszáj elérnie, hogy jól mutassanak csapatként együtt, ha törik, ha szakad. Így végül csak egy nagy levegőt vett, majd még egyet és csak utána szólalt meg, egy óvatos mosollyal az arcán:

- Jin, biztos, hogy ez az öltöny volt neked kikészítve?

- Igen, miért? Azt hittem örülni fogsz, amiért ilyen gyors voltam. Talán nem tetszik? – motyogott csalódottan a széles vállú fiú, egy pillanatra elbizonytalanodva.

Namjoon úgy érezte az erőlködéstől mindjárt ketté reped az arca, de csak azért is egy még szélesebb mosolyra húzta a száját.

- Ugyan, Jin. Jól nézel ki, mint mindig, de határozottan emlékszem, hogy ma estére mindenkinek fekete öltönyt adtak, szóval kérlek, keresd meg a sajátodat és öltözz át, mielőtt ideér az autó.

- Nekem ez volt az ágyamon – Makacsolta meg magát.

- Jin, a stylist maga mondta nekem, hogy ma mindenki feketében lesz. Ez a dresszkód.

- Nekem akkor is csak ez volt az ágyamon. – Ismételte magát újra.

Namjoon kezdte elveszíteni a türelmét. Ekkor csatlakozott társaságukhoz Yoongi, az álomszuszék, akit úgy tűnt felvertek álmából a hangoskodásukkal, mivel fáradt arca nem sok jót ígért. Ugyan csak pár percet alhatott volna még, de ismerték Yoongit. Nem véletlenül húztak sorsot minden alkalommal, ha valakinek fel kellett ébreszteni őt. Ahogy odaért hozzájuk, máris Seokjin vállára rakta a kezét, mélyen a szemébe nézett, majd dühében szinte köpve a szavakat közölte:

- Jin, tudom, hogy esténként még mindig elsírod magad, ha eszedbe jut, hogy véget ért a Baywatch, bár az nem is szomorú sorozat, az a tragédia, hogy te egyáltalán megnézted... Maximum pontszámot értél el az irodalom vizsgáidon, tehát úgy sejtem nem vagy teljesen hülye a szövegértéshez, szóval fogadd el, tök mindegy mi volt az ágyadon és nem is akarom tudni. Ha nem fekete, akkor azt ma este nem viselheted.

Namjoon már kezdett megkönnyebbülni, azt hitte Yoongi valami durvábbat fog mondani, de épp mire fellélegezhetett volna az alacsony szőke így folytatta, miközben kaján vigyorra húzta a száját:

- Lehet, hogy Namjoonnak mindenhogy tetszel, jól is áll a rózsaszín, csak nem neked. Őszintén szólva ocsmány, úgy ahogy van és ezen még a jóképű pofid se tud segíteni. - Itt kis szünetet tartott, megnyalta az ajkait és csak utána folytatta. - Csak azért mondom, mert figyelek rád és fontos vagy nekem.

- YOONGI! – kiáltottak egyszerre elképedve a fiúra, de az, mint aki jól végezte dolgát, kezét dörzsölgetve hagyta faképnél őket és indult a mosdó felé.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, egy telefon csörgése szakította meg a pillanatot. Namjoon azonnal indult is, hogy felvegye.

- Srácok! Indulás kifelé! Megjött a fuvarunk! – kiáltotta és már kezdte is kifele terelni a többieket.

Tartalmas estének néztek elébe. Pláne, hogy a nagy sietségben egyiküknek sem tűnt fel, még magának Seokjinnek sem, hogy a rózsaszín öltönyében pattant be a kocsiba.