Lavina

Ébredések

Soha nem aludtam túl jól, ha új helyre érkeztem, de ezúttal tényleg elég nehéz dolgom volt. A lábamon a kezdetleges kötés alatt egyfolytában lüktetett a sebem, ami azt hiszem nem túl jó jel és nem elég, hogy a váratlanul betoppant "tömegnek" köszönhetően a földön kellett aludnunk egymás mellett Angélával, ráadásul a nappaliban, de még a hold is rám sütött. Angéla persze már mélyen szundított vagy fél órája. Ha a ház össze is dőlne körülötte, szerintem még az se csalná ki az álmok birodalmából. Hihetetlen ez a lány. A mai nap eseményei ellenére, hogy képes ilyen nyugodtan lélegezni? Mondjuk, neki nem kell aggódnia, hogy elkapja a rendőrség...

Vagy talán már őt is körözik?

Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy miattam, veszélybe kerülhet ő is, akinek az egyetlen bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen, rossz emberrel. Bár, talán ez rólam is elmondható lenne...

Idegesen felhorkantottam.

Én vagyok a rossz ebben a történetben. Minden az én hibám.

"Hiszek benne, hogy élnek nyulak a Holdon. Fehérek, ezért nem látjuk őket."

Mosolyogtál, amikor ezt mondtad.

Én pedig elhittem, mert hinni akartam. A mosolyodat is.

A padló kemény és ezen a két pokróc sem segített, amit magunk alá terítettünk. A hold rásütött Angéla arcára. Lehet, csak a fény teszi, de mintha kicsit sápadtabbnak tűnt volna a szokottnál. Bár nála fehérebb bőrű embert még nem nagyon láttam. Azért mégiscsak nehéz napja volt neki is. Nem vagyok képes felfogni, hogy tudott ilyen higgadt maradni a mai éles helyzetekben. Noha, nem Angéla volt az, aki elébe ment az eseményeknek (egy klumpával) általában, mégis ha megtörtént a baj, lehetett számítani rá. Mióta áthaladtunk a határon nem láttam rajta a "jeleket".

Elkezdtem jobban szemügyre venni az arcát a sötétben. Szép volt. Akár egy szépségversenyt is megnyerhetett volna, ha nem tartaná baromságnak az ilyesmiket. "Én tudom, hogy jól nézek ki és az elég!" Úgy kezdtem el megfigyelni az összes vonását mintha most látnám először. Hosszú fekete egyenes haja még élesebb kontrasztot alkotott fehér arcával, mint általában. Frufruja kócosan lógott szerteszét, azt hiszem, lassan ideje lenne levágatnia, ha akar is látni valamit a külvilágból és nem pulikutyaként csak a szaglására támaszkodni a tájékozódásban. A homlokát hirtelen összeráncolta álmában. Erről eszembe jutott, akármilyen közelinek is tűnik most, ki tudja, milyen messze járhat a lelke. Egy pillanatig tétováztam, majd kezemet az arcára téve igyekeztem óvatosan kisimítani az aggodalmasan összehúzódó ráncocskákat. Most döbbentem rá, hogy noha a pár hónappal ezelőtt történtekig úgy gondoltam rá mint a legjobb barátnőmre valójában mégis milyen keveset is tudok róla. Általában nem úgy szokott viselkedni mint most. Ő sokkal... Hidegebb volt vagy távolságtartóbb? Gunyorosabb? Nem is tudom. A lényeg, hogy voltak rossz napjai. Voltak jók is persze. Ezt mindannyian tudtuk és én csak remélni tudtam, hogy a bátyámmal való szakítása nem éppen egy ilyen "rossz" napnak köszönhető. Ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, elvégre majdnem két évet jártak. Tomival ezalatt már biztosan sok olyan napot élhettek meg együtt és mégsem adták fel egymást.

Pár hónappal ezelőttig.

Először utáltam a lányt. Amikor Tomi elhozta őt bemutatni, olyan flegmának tűnt, hogy azt hittem nem is érdekli az egész, mivel egész idő alatt jó, ha egy-két hosszabb mondatot kieresztett a száján, a többi felé záporozó kérdésre pedig csak egyszavas válaszokat volt hajlandó adni. "A könyvtárban ismerkedtünk meg. Igen, csak pár hónappal vagyok idősebb Szofinál. Igen, idősebbnek szoktak nézni a magasságom és a kinézetem miatt."