Lavina

Ismeretlen

Miután magamhoz tértem a kínosan hosszú percekig tartó összeomlásomból, egy kicsit elszégyelltem magam. Ha Tomi lenne az én helyemben, már biztosan kitalált volna valami hasznosat és nem sírástól felduzzadt arccal fetrengett volna a kórházi ágyán. Igen, Tomi mindig tudta, hogy mit kell tennie. A magabiztosságom egy részét biztosan tőle kaptam. Hiszen annyi volt neki, szívesen megosztotta másokkal. Nem csoda, hogy az emberek mindig igyekeztek közel férkőzni hozzá. Kár, hogy én nem lehettem olyan, mint ő. Hiába vagyunk rokonok.

Ha valaki téved és őszintén bánja, meg kell adni neki a bocsánatot.

Lesz idő vajon, amikor már nem akarom szembeköpni magam, ha reggelente találkozom a tükörképemmel?

Valójában magamhoz sem volt méltó a helyzet, hiszen általában én sem szoktam tétlenkedni. Nem szabadna tutyimutyinak lennem most, hogy tudom, a testvérem élete veszélyben van. Szóval ahelyett, hogy lélekben már a sírkövét koszorúzom, talán tehetnék is érte valamit. Egyáltalán, hogy került kórházba? Ekkor eszembe jutott az előző nap félálomban hallott rádióadás egy részlete.

„Cserbenhagyásos gázolás. Az elkövetőt még keresik, illetve az áldozatot sem sikerült azonosítani eddig. A sértett egy fiatal férfi, piros dzsekiben, fekete nadrágban és bakancsban."

A tenyereim izzadni kezdtek, a szívem pedig hevesebben kezdett el dobogni. Lehetséges volna, hogy Tomiról beszéltek? A leírás egyértelműen illett rá, főleg a dzsekis rész, persze ez még nem jelentett semmit. Biztosan rengeteg ember rendelkezik hasonló ruhatárral és mászkál éjjelente a városban. Mégis mit keresett volna az utcán olyan későn? Ráadásul Róma határán kívül? A tegnap látott sok kötése alapján, akár autóbalesete is lehetett.

Viszont, ha ő az, akiről a hírek szóltak, akkor miért nem tudták azonosítani? Az iratai a dzsekije zsebében voltak mindig is. Ha nem is tért még magához, miért nem keresték nála?

Azonnal meg kell keresnem Tomit. Én azonosíthatnám. Nem ülhetek tétlenül. Muszáj tennem valamit, még akkor is, ha eddig úgy gondoltam, nem juthatnék a közelébe. Hirtelen ültem fel az ágyamon. Talán túlságosan is, mivel azonnal megszédültem és szánalmas nyekkenés kíséretében vissza is hanyatlottam a párnáimra. A hosszas sírás és kevés alvás kombó ezek szerint nem tett túl jót nekem. Hülye kórház. Hülye lábak. Hisztizve hasra vágtam magam a matracon és idegesen beleüvöltöttem a párnámba.

Nem kellett hozzá csupán tizenöt perc és tolókocsimmal együtt már a folyosó vége felé gurultam. Hátam mögött lépések zaja hangzott fel, mire félénken hátrapillantottam, hiszen lényegében tilosban jártam, aztán már rántottam is vissza a fejem és kétszer olyan gyorsan kezdtem el hajtani magamat. Ugyanis az orvossal békésen csevegő férfiben a szomszéd macskaimádó unokabátyját véltem felfedezni. Nem voltam benne biztos, ezért mikor már majdnem elértem a folyosó végét újra hátra fordultam, hogy megbizonyosodjak az igazamról. Legnagyobb meglepetésemre a folyosó teljesen üresnek tűnt, de mielőtt még eltűnődhettem volna a dolgon valami más terelte el a figyelmemet. Arra ugyanis nem számítottam, hogy pont akkor fog felbukkanni valaki, amikor én maximális sebességgel robogok, nem törődve az előttem lévő úttal, így szó szerint elgázoltam a hirtelen elém kerülőt.

A lendülettől előrefele repültem a tolószékből. Együtt kötöttünk ki a padlón. Én többnyire az ismeretlenen. Szerencsére nem nagyon ütöttem meg magamat, tekintve, hogy a srác felfogta helyettem az esés nagyját, de ez róla nem mondható el. Halkan nyöszörögött alattam, majd végül felnyitotta a szemét. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy meg tudtam figyelni a zöld szivárványhártyáján szabálytalanul elszórt barna pöttyöket. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a szempár egyszerűen gyönyörű, pláne, ha hozzávesszük a hosszú fekete pillákat is. Pár pillanatig nem történt semmi, egészen elvesztem ebben a különös tekintetben. Persze a varázs csak egy másodperc törtrészéig tarthatott, majd mindketten egyszerre realizáltuk a helyzet kínosságát. A fiú íriszei hirtelen hatalmasra tágultak, én sietve legördültem a testéről, ő pedig elvörösödve állt fel azonnal és kezdte összeszedni az esés következtében szétszóródott papírjait a földről. Kicsit meglepődtem, hogy nem nekem segített azonnal, de csendben figyeltem. Mivel a székembe esélyem se lett volna, hogy egyedül visszatornázzam magamat... Természetesen felborult az egész, úgy ahogy volt, így türelmesen vártam. Ez a fiú nagyon félénknek tűnt és fiatalnak. Épphogy idősebb lehetett nálam. Tengerészkék öltönyt viselt, ami kivételesen jól állt rajta, viszont finom anyagú nadrágja és fekete bőrcipője közül egyfolytában kivillantak a piros pöttyös zoknijai, ahogy hajolgatott. Majdnem elkuncogtam magam a látványon. Hiába, még ezt is nagyon aranyosnak találtam, ahogy a vidáman kunkorodó sötét tincseit is, amiket időnként kénytelen volt zaklatott ütemben kisöpörni az arcából. Szegény újra és újra elejtette a papírjait. Végül megszántam és egy kisebb köteget felé nyújtva megszólítottam olaszul.

- Tessék, itt van. Kérlek, ne haragudj, hogy felborítottalak... - Kicsit összerezzent, ahogy meghallotta a hangomat, de szemeit lesütve lassan felém fordult. – Csak figyelmetlen voltam. Sajnálom! – Igyekeztem elkapni a pillantását, de anélkül vette át tőlem a lapokat, hogy rám nézett volna. Kicsit csalódott voltam. Ahogy végzett már indult is volna tovább, de gyorsan a keze után nyúltam. – Kérlek! – Meglepődve fordult vissza, ezúttal végre szemeimbe nézve várta, hogy mit akarok mondani. Az arca színe egy árnyalattal pirosabb volt a kelleténél, de neki még ez is jól állt. Hirtelen elfelejtettem mit is akartam mondani, ezért zavartan elengedtem a kezét, amit eddig szorongattam.

- Semmi baj – mosolygott rám félénken. – Én is figyelmetlen voltam. Egyébként Harry Anderson vagyok. Segíthetek? – nézett kérdőn és nyújtotta felém kedvesen a kezét. Meglepően mély hangja volt és úgy tűnt a kezdeti zavara is kezd feloldódni. Még nem tudtam megszokni a hirtelen váltást a viselkedésében, ezért most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek. Bénán megráztam a kezét. Az ujjaim egészen elvesztek a tenyerében, azt hiszem ezt ő is észre vette, mivel elégedetten vigyorgott, még akkor is, mikor végre elengedtük egymást. Szerencsére hamar kapcsolt és nemsokára már a fölborult tolókocsit kezdte kezelésbe venni. Mikor készen állt újra visszatért a szemébe a bizonytalanság, ahogy megkérdezte:

- Szabad? – Majd meg sem várva a választ (Minthogy amúgy, nem vagyok mozgássérült csak bizonyos körülmények a jármű használatára kényszerítettek...) könnyedén felkapott a földről és puhán behelyezett a székembe. Gyorsan hátrébb lépett, éreztem magamon a tekintetét, ahogy várta a reakciómat. Az egész csak pár másodpercig tartott, de elég volt ahhoz, hogy teljes rövidzárlatot okozzon az agyamban. Kínomban végül torkomat köszörülve rekedtes hangon dadogva megszólaltam, miközben kósza tincseimet igyekeztem eltűrni a fülem mögé:

- Kö- köszönöm... Azt hiszem. Bár, erre igazán nem lett volna szükség én ugyanis... - Mutattam tétován a lábaimra, remélve, hogy megérti, mire akarok kilyukadni ezzel. Nem tudom, hogy átment-e neki az üzenet, vagy csak oldani akarta a feszültségemet, de lágy hangon felkuncogott és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Majd megkérdezte, hogy kit tisztelhet bennem, ha már a sors úgy hozta, hogy találkoztunk, illetve, hogy segíthet-e még valamiben. Ezúttal határozottabban ráztam meg a kezét és már majdnem kimondtam volna a nevemet, mikor észrevettem, hogy a kórházban a csuklómra szerelt, névvel ellátott karszalagomat nézi, így gyorsan lenyelve a korábban kigondolt mondatomat, szinte kényszerítve magamat a szemkontaktusra, hogy minél hihetőbb legyen az, amit mondani fogok, így szóltam végül:

- Örülök, hogy megismerhetlek. Angéla Keller vagyok, és ami azt illeti, lenne valami, amiben segíthetnél...