Lavina

Kopogtatás nélkül

Mióta olaszul kezdtem el tanulni, azóta akartam eljutni Rómába is. Majdnem egy évtizede. Na jó, pontosan hét éve, de ez már közelebb van a tízhez, mint az egyhez, szóval fölfelé kerekítjük nem? Nem?

Na, mindegy.

Olyan sok mindent akartam tenni még. Apró dolgoktól kezdve a nagyobbakig. Meg akartam valósítani mindent, amiről eddig álmodoztam, mikor erre a számomra különleges városra gondoltam. Itt köszönteni az évet. Ez mindig a bakancslistám élén szerepelt. Igaz, hogy akkoriban még egy fiúval képzeltem el ezt az utazást, de azt mondják, a valóságban minden másképp történik. Az eredmény...

Változó. Talán nem rosszabb, talán nem jobb. Más.

Mennyit változtunk mi is... Az eredmény megváltoztatott.

Mindkettőnket.

Ahogy ott kuporogtam az ágy mögé kucorodva, az ölemben a félelemtől remegő Angélával, akinek még mindig a száján tartottam a tenyeremet, mindenféle képtelen gondolat jutott eszembe. Fogalmam sem volt vajon mi ólálkodhat odakint, de sejtettem, hogy nem a Mikulás akar bejutni ilyen erőszakosan a házba, ezért valami fegyver után néztem. Szerencsére az ágy alatt volt a faklumpám egyik fele. Elengedtem Angélát és óvatosan tapogatózva sikerült is megtalálnom a keresett tárgyat a sötétben.

Hirtelen újabb csapás érte a teraszajtót. Az üveg még kitartott, de tudtam, hogy már csak pár percünk maradhatott. Kétségbeesetten kutattam fejemben valami használható megoldás után, de József Attila verssorain kívül képtelen voltam másra gondolni.

"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."

Az üvegrepesztést mondjuk, nem nevezném kopogásnak. Bár elkerülne minket mindenki! Már bőven elég izgalomban volt részem a mai napra. Nem is érettem miért pont ez a három sor lesz az utolsó, amire feltehetően gondolni fogok az életem utolsó pillanatában. Felhorkantam. Annyira abszurd volt az egész helyzet.

Angélán valahogy máshogy jött ki a halálfélelem. Suttogva elkezdett sorolni mindent, amit valaha elkövetett ellenem és egyfolytában bocsánatot kért. Már potyogtak a könnyei. Egy darabig türelmesen hallgattam már majdnem megsajnáltam mikor elmesélte, hogy egyszer véletlenül beleejtette a fogkefémet a WC-be (Hogy lehet más cuccát "véletlen beejteni" pont oda???) és mivel épp megharagudott rám valami miatt, leöblíteni ugyan leöblítette, de nem szólt róla. Ezen teljesen kiakadtam. Annyira, hogy már nem érdekelt az óvatosság és felcsattantam:

- Hogy mit csináltál? - Ráztam meg idegesen a vállát, mire ő meglepődve a heves reakciómtól roppant értelmesen kérdezett vissza:

- Mi?

- Mi az, hogy mi? - Hajoltam felé fenyegetően.

- Mimi? - kérdezett vissza szipogva. Ezzel még egy darabig eljátszogattunk volna, de ekkor hatalmas csörömpöléssel engedett az ajtó.

Szanaszét repült a rengeteg szilánk a szobában. Azonnal lenyomtam Angéla fejét az ágy mögé és erősen rámarkoltam kezemmel a klumpára, felkészülve arra, hogy ha kell, halálig küzdjek. A betolakodó elégedetten sóhajtott és beljebb lépett a szobába. Talpa alatt nyikorgott az öreg parketta. Az utcai lámpa fénye a falra festette széles árnyékát. Egyre közeledett. Három lépés. Kettő. Egy. Kiugrottam az ágy mögül és nemes egyszerűséggel a feje felé sújtottam a klumpával.

Azonnal eldőlt. Mint egy zsák. Egy hang nélkül.

A függönyök szellemként lengedeztek a teraszajtó híján szabadon beáramló fagyos levegőben. Angéla gyorsan felkapcsolta a lámpát.

Ez nem lehet igaz! - suttogtam erőtlenül. Kezemből kiejtettem a klumpát. Nagyot koppanva landolt a padlón.

Angéla, hozz kötszert és vizet, de gyorsan! - kiáltottam rá kétségbeesetten, aztán zokogva borultam rá a földön tehetetlenül fekvő alakra. Akiről az éles lámpafényben kiderült, hogy nem más, mint az egyetlen, legkedvesebb

nagynéném.