Lavina

Üzenet

Harry nagyon készséges volt. Miután megkérdeztem, egyből felém nyújtotta a telefonját, bár gondolom gyorsan leesett neki, hogy nem tudnék sehova „elrohanni" a tolószékemben, szóval nem kell tartania attól, hogy esetleg ellopnám a drága készülékét. Anyáék túl jól ismernek engem. Mielőtt elindultunk volna, vész esetére megjegyeztették velem Ida és Marcus számát is fejből, ha esetleg valami bonyodalom akadna (és ugyan miért is menne bármi simán az életemben?) akkor legalább legyen kit hívnom rajtuk kívül.

Miután gondolatban gyorsan sorra vettem a felmerülő lehetőségeimet, arra jutottam, hogy legcélszerűbb Idát megcsörgetnem, egyrészt, hogy egyáltalán hol vannak, mert ideje lenne már elhagynom ezt az egyre aggasztóbbnak tűnő helyet, másrészt, hogy megosszam vele a gyanúmat és kikérjem a tanácsát. Anyáékat nem szerettem volna aggasztani, amíg még nem is vagyok biztos a dolgomban, ami pedig a többi ügyet illeti, mint a lábam és hasonlók... Úgysem tudnának segíteni olyan messziről, szóval egyszerűbb, ha nem idegesítem őket. Különben is ünnepekkor megy a legjobban az étterem, rengeteg a tennivalójuk, szinte lehetetlen, hogy ide utazzanak és nem is akarom kikényszeríteni ezt, pláne, hogy nem olyan rég jöttünk egyenesbe.

A családi éttermünk pár éve indult be igazán. Előtte a szüleim próbálkoztak mindenféle vállalkozásokkal, gyógynövénybolttal, hamburgerezővel, de a korábbi projektjeik, nem hozták meg a várt sikert. Végül anyukám hosszas unszolására, apukám hajlandó volt visszatérni a gyökereihez és autentikus olasz éttermet nyitottak együtt, a főváros egy kisebb mellékutcájában. Hamar híre ment. A családias hangulat, kitűnő minőség bevonzotta az embereket. Régebben nem értettem, apa miért is ódzkodott eleinte ettől, hiszen mindig is nagy szenvedélye volt a főzés. Aztán pár éve rájöttem, hogy apukám azzal, hogy anya miatt Magyarországra költözött, meghozott egy döntést, aminek minden következményét vállalni akarta. Mindennél fontosabb volt számára, hogy hamar beilleszkedjen és minket se akadályozzon ebben. Ezért nem beszélt hozzánk se, csak a legritkább esetekben olaszul és hiába volt olasz apukánk, mindannyian végül az iskolában tanultuk meg jobban a nyelvet. Nem mintha nem szerette volna a hazáját, de mindig azt mondogatta, hogy mindenki, akit szeret, itt van vele. Általában nem beszéltünk róla, de tudtuk, hogy apa nincs túl jóban a családjával. Ennek okát pár sikertelen (üvöltözésbe vagy sírásba fulladó) próbálkozás után azonban egyikünk se merte firtatni.

A magyar egészségügyben nem bízott, ezért születtünk mindannyian Olaszországban és kaptunk olasz nevet. Ehhez az egyhez ragaszkodott. Így mindannyian kettős állampolgárokká válhattunk.

Szerettem a neveinket, de otthon, az aláírásunkon kívül, nem nagyon használtuk őket sehol. Senki nem szólított így hétköznaponként, pedig szerettem a neveink hangzását egymás mellett. Tommaso, Sofia, Sara.

Bíztam benne, hogy egyedül is képes leszek megoldani a helyzetet. Kicsit még bénáztam a telefonnal, ugyanis világéletemben nyomógombos mobilt használtam. Emiatt kissé bizonytalanul tapiztam az érintőképernyőt, de Harry türelmesen várt és csak akkor vette ki a kezemből, miután az majdnem kicsúszott az idegességem miatt nyirkossá vált tenyereim közül. Miután bepötyögte nekem az általam lediktált számot, újra felém nyújtotta. Először nem mertem átvenni tőle, de az ajkán ülő halvány mosoly megnyugtatott annyira, hogy a műanyag tokra markolva végül magabiztosan tudjam tartani a kezemben a százezreket érő tárgyat.

Éveknek tűnt, mire Ida hangját végre meghallottam a vonal túlsó végéről. Örömöm nem sokáig tarthatott, mivel egy sikkantásban végződő „Halló" után ki is nyomott. Csodálkozva figyeltem pár pillanatig a süketté vált készüléket, amikor dübörgést hallottam meg a hátam mögül. Sajnos már későn fordultam a hang irányába. Harry ijedten ugrott odébb. (Szegényt majdnem elcsapták másodszor is.) A nagynéném rakétaként süvöltött el közöttünk, mivel a csúszós padlón hiába próbált fékezni, ezzel csak felgyorsította a pillanatokon belül bekövetkező találkozását a padlóval. Tompán puffanva ért földet. Fekete, hosszú kabátjában kiterülve, csukott szemmel még pihent egy kicsit, majd mintha mi sem történt volna, felpattant és Harryt figyelmen kívül hagyva, azonnal felém fordult. Szemében aggodalom tükröződött.

- Sofia Marioni! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! Te jó ég! Ugye nem? – Tekintete idegesen cikázott a tolószékben ernyedten pihenő bekötözött lábam és a zavartól pirosló arcom között. – A lábad... - Itt elakadt mondandójában és kezét tétován nyújtotta felém, mintha meg akart volna simítani, de végül nem merte megtenni.

- Hallgass! – rivalltam rá. Megütközve lépett egyet hátra és engedte le maga mellé a karját is.

Ugyan magyarul beszéltünk egymással, de féltem, hogy Harry még így is leszűrte az igazi nevemet a „beszélgetésünkből" és nagy bajba fogok kerülni, amiért másnak adtam ki magam, hogy szakszerű ellátásban részesítsenek. Angéla iratai lapultak a zsebemben, a csuklómon pedig lóbetűkkel az ő neve virított. Harryről pedig tudtam, hogy nem sokkal ezelőtt önkéntelenül is elolvasta. Bár nem olyannak tűnt, aki egyből a rendőrségre szaladna a „kis titkommal", mégsem akartam, hogy rájöjjön. Elvégre nem ismertem. Fogalmam sem lehetett róla miféle ember is igazából. Gondolatmenetemet megszakította, hogy Harry szelíden kivette kezemből a telefonját, rám villantott egy gyönyörű (kisebb szívleállást okozó) mosolyt, Ida felé biccentve, majd kijelentve, hogy itt már rá nincs szükség, gyors léptekkel indult tovább eredeti célja felé. Kótyagos fejjel bámultam utána. Álmodozásomat Ida torokköszörülése zavarta meg. Sóhajtva felé fordultam, majd gyorsan ledaráltam a véleményem szerint számára fontosnak tartott információkat.

- Nyugi, a tolószékesség csak ideiglenes állapot. Azt hiszem, Tomi itt fekszik a kórházban valahol, mert csúnyán elcsapta valami mocsok. Láttam. Eltolták tegnap este mellettem egy hordágyon. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Azt hiszem, férjhez akarok menni. Ja, bocsi a korábbiért, de jegyezd meg: Itt mindenki Angélaként ismer! – Lengettem meg felé a csuklómat díszítő karszalagomat.

Ida szinte itta a szavaimat. Első mondatom után megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében eddig tartogatott levegőt. Utána összehúzott szemöldökkel hallgatott, a hordágyas résznél egészen elsápadt. A házassági terveim ismertetése után pedig látva, hogy többet nem kívánok mondani, halkan felnevetett, megcsóválta a fejét, megcsipkedte a saját arcát, amibe így fokozatosan visszatért az élet, majd átvéve járművem felett az irányítást, a szobám felé kezdett tolni. Nem tudtam hova tenni a reakcióját.

Már az ágyamon ültem, miközben Ida a cuccaimat pakolta össze, hogy minél hamarabb elindulhassunk. Hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele. Ajkait penge vékonyra összehúzva makacsul hallgatott. Csakis az előtte álló feladatra volt hajlandó koncentrálni.

Mikor már a recepciónál is elrendeztünk mindent, akkor jutott eszembe a telefonom. Ida szó nélkül nyújtotta felém. Ezek szerint sikerült kibányászniuk az ülések közül. Mohón nyúltam utána. Az autóban kapott üzenetemre gondoltam. Titkon reménykedtem benne, hogy esetleg Tomi írt nekem, ha már korábban nem tudta fogadni a hívásomat. Ez talán szertefoszlathatná az eddigi borús feltételezéseimet. Remegő ujjakkal oldottam fel a mobilt, azonban legnagyobb megdöbbenésemre... A készülék egyetlenegy beérkező üzenetet sem jelzett. Kutatóan néztem fel Idára, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Lassan lépkedett mögöttem, vigyázva arra, hogy minél kevesebb zötykölődés érjen. Elbizonytalanodtam.

Vajon, én csak képzeltem volna az egészet?