Lavina

Furcsa

Ida ideges volt. Próbálta ugyan leplezni, de túlságosan kétségbe volt esve. Még mindig remegett kicsit a keze, mióta törölte azt az sms-t Szofi mobiljáról. Mentségére legyen mondva, a rövid üzenetet igazából neki szánták. Szofi nyomógombos telefonján pedig még normális kód sem volt, ami visszatarthatta volna őt a kutakodástól.

Ez az egész az ő hibája lenne?

Fogalma sem volt hogyan hozhatná rendbe a dolgokat. Úgy döntött egyszerűbb lesz, ha csak a legsürgősebb feladatait veszi sorra. Ki kéne találnia, hogy mit mondjon Szofi szüleinek, vagyis inkább csak húgának, Eszternek, aki hajlamos volt túlaggódni a dolgokat, (Szofival kapcsolatban főleg) és ha értesülne a lánya balesetéről, azonnal ide akarna utazni, azt pedig nem engedhetik meg maguknak. Több okból sem. Egyrészt, az üzletnek túlságosan nagy kiesést jelentene, ha emiatt bezárnának, Szofi viszonylag jól van és egyébként is itt az ideje, hogy kicsit viszonozza Eszternek azt a sok segítséget, amit Raul örökbefogadásakor kaptak. A sok tanács, jó szó és persze a rengeteg gyerekvigyázás nagyban megkönnyítette a dolgukat Marcussal a családunk bővülésének idején.

Nem. Egyszerűen nem engedheti meg, hogy tudomást szerezzenek erről. Szofinak is épp ideje felvállalnia a szülei előtt, hogy már hónapok óta otthagyta a könyvelő tanfolyamot, amit eleve kényszerből kezdett el. Angéla meg eleve passzív félévet kezdett az egyetemen, szóval egyiküknek sem kell „sietni" sehova.

Ida reménykedett. Reménykedett, hogy képes lesz kézben tartani az eseményeket. Hitt benne, hogy sikerülhet.

Azonban, ő is csak ember volt.

Nem vehetett számításba mindent.

- Ida? Miért állnak rendőrök a házatok előtt?

Szofi azonban hiába faggatta Idát. Ida sóbálvánnyá dermedve ült a kocsiban és ijesztően mereven bámult a szélvédőn kifelé. Semmire nem reagált. Úgy tűnt, képtelen megszólalni. Az egyik egyenruhás már meg is indult feléjük a sóval felszórt latyakos járdán. Ida reménykedett, hogy elhalad mellettük, vagy csak egy rutinellenőrzésről lesz szó.

Higgadt mosolyt erőltetett magára, de Szofi átlátott a szitán. Nem értette ugyan, hogy miért, de tudta, hogy a nagynénje retteg.

A férfi kopogott a vezetőülés felőli ablakon.

- Segíthetek valamiben? – húzta le Ida az ablakot és a kelleténél erősebben szorította az autó kormányát. Szofi aggódva figyelte, ahogy egészen belefehéredtek az ujjai.

- Pár egyszerű kérdést szeretnénk csak feltenni Önnek.

- Nézze, boldogan állok rendelkezésükre, de a kórházból jövünk, megengedné, hogy előtte kényelembe helyezhessem az unokahúgomat? Illetve, be kell valljam én sem érzem magam a legkellemesebben - tett tétova mozdulatot a saját feje irányába, felhívva a figyelmet az ott díszelgő kötésre, amivel a borogatását rögzítették.

A rendőr megengedte. Szofi azonban csalódott volt. Sejtette, hogy Ida csak kifogásként használta fel az állapotát. Ez egyből világos volt számára, az okot azonban nem értette.

Ida talán időt akart nyerni, vagy nem akarta, hogy ő is hallja azokat a bizonyos „egyszerű kérdéseket"?

Egyre gyanúsabbnak találta a nagynénjét. Úgy érezte nem tehet mást. Senki sem hibáztathatta azért, amiért megkérte Angélát, hogy résnyire hagyja nyitva a nappali ajtaját, ahol a "kihallgatás" alatt a rendőrök és Ida tartózkodtak.

Ő pedig fülelt.

Azonban túlságosan elfáradt. Idáék franciaágyán elterülve az álom és ébrenlét határán lebegve végül egyetlen kérdést tudott csak elcsípni. Nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e, de igyekezett megjegyezni.

Majd később kifaggatja róla Angélát.

Hátha ő megtudja mondani, miért voltak kíváncsiak a rendőrök arra, hogy mikor javították meg Idáék kocsiját. A lámpát és az orron lévő horpadást.

Igaz is. Mikor Ida érte jött, már egyik sem volt rajta. Az autó még jobban is nézett ki, mint újkorában.

Furcsa.

Csak erre az egy szóra tudott gondolni.

Furcsa. Ez az egész egyre furcsább.

Talán legjobb lenne hazamenni, futott át Szofi agyán. A telefonjáért nyúlt, de hirtelen ólmos fáradtság vett erőt rajta, így már a mozdulat közben mély, álomtalan álomba merült.