Lavina

Bumeráng

"Hiába dobsz el, én mindig visszajövök hozzád "

Nevetséges.

Nem én voltam az, aki elhajított.

Fél óra múlva már mindannyian a konyhában ültünk, Raul kivételével, aki a lázcsillapító bevétele után egyből mély álomba zuhant és most a saját ágyacskájában pihent, vizes borogatással a fején. Egy darabig csöndben kavargattuk a teánkat, időnként nagy levegőt véve, hogy végre megindítsuk a társalgást, hiszen egyértelműen sok mondanivalónk volt egymás számára, de a szusz mindig bennrekedt valahogyan. Kívülről egy csapat fuldokló halnak tűnhettünk valószínűleg. Ezt a gondolatot olyan viccesnek találtam, hogy kis híján nevetni kezdtem, ennek elkerülése végett pedig inkább nagyot húztam a teámból, ami természetesen borzasztóan forró volt még, úgyhogy nemes egyszerűséggel az asztal közepére köptem az elviselhetetlen hőmérsékletű löttyöt. Na, asszem nem így kéne feloldani a kínos csendet. Várjunk csak, talán nem bírom jól a feszült helyzeteket? Ez mondjuk szerintem már eddig is egyértelmű volt... Egy pillanatra mindenki megdermedt, aztán Ida akadozva megszólalt:

- Az a nagyi saját kezével hímzett... terítőjének a... - Mielőtt azonban folytathatta volna én egyből szabadkozni kezdtem, mire nevetni kezdett, amit nem tudtam hova tenni. Időnként elgondolkodom vajon miért őrült mindenki ebben a családban??? (Persze rajtam kívül. :D) Végül csendre intett és kinyögte a bűvös szót:

- MÁSOLATA! - vágta ki diadalmasan és egyből a sajátságos lónyerítésébe kezdett, amivel a frászt hozta rám már kiskoromban is. Angéla sóbálvánnyá dermedve ült a széken. Na, igen, neki most van szerencséje először hallani ezt a végtelenül bájos hangot. Meg ugye az első viccet is. Párszor csettintenem kellett az arca előtt mire magához tért a kezdeti sokkból, de aztán viszonylag gyorsan kapcsolt.

- Felébred a gyerek - jelentette ki hűvösen, majd hozzátette: - Megyek, inkább megjavítom a teraszajtót. - Ezután rögtön távozott is. Ügyes lány. Tudja, hogy kell megvédenie magát - gondolkodtam elismerően, miközben unottan vártam, hogy Ida végre elhallgasson, ami hamarosan be is következett.

- Mindig ilyen barátságos? - kérdezte Angélára célozva, miközben a nevetéstől felgyűlt könnyeket törölgette a szeméből.

- Kedves lány, de a bemutatkozásod azt hiszem nem sikerült a legjobban. - Néztem alaposabban végig a nagynénémen, aki kócos, zöld hajával, puklival és a kötéssel a homlokán, szakadt fekete pulcsiban és kertészgatyában valóban nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt, főleg ha az előzményeket vesszük, miszerint éjnek idején "betört" hozzánk. - Ne aggódj, majd megbékél - tettem nyugtatólag hozzá. - Ami viszont fontosabb, mégis mit kerestek ti itt? - kérdeztem a kelleténél kissé talán élesebben.

- Miért kapcsoltad ki a rohadt telefonodat és ültél a füleden mikor az ajtón dörömböltem, egyáltalán miért hagytad a zárban a kulcsot? - kérdezett vissza hasonló stílusban és hajolt fenyegetően közelebb hozzám.

- Teljesen kifordult magából - motyogtam rémülten, igyekezve minél távolabb kerülni tőle, de meg sem hallotta csak mérgesen meresztgette rám a szemeit. Nyoma sem volt a szokásos pozitív kisugárzásának. Már épp visszafogtam volna magam, de tovább provokált, míg végül idegesen kifakadtam:

- Te mondtad, hogy a zárban kell hagyni a kulcsot! - háborodtam fel. - Sajnálom, igazán nagyon sajnálom, hogy megütöttelek, de mégis miért nem szóltál, hogy te vagy az? Szerinted mit gondoltam, amikor meghallottam, hogy valaki elkezdi betörni a teraszajtót? Gondoltad majd egy tál sütivel fogadom az illetőt? Gyere csak beljebb, van itt még törnivaló, egy kis tükör, ablak esetleg? Tudod, vannak olyan helyzetek az életben, amikor az ember nem hall semmit! - hadartam egyre dühösebben.

- Honnan tudtam volna, hogy nem alusztok-e már? A dörömbölést se hallottátok meg! Mit tehettem volna?

- Nem tűnt fel, hogy égett a lámpa, mielőtt még nekikezdtél volna a kis akciódnak?

- Neked pedig a szuper redőny és a sötétítőfüggönyök? Nem, akármilyen nehéz is elhinni, nem láttam a fényt!

Egyre hangosabban beszéltünk. Szó szót követett és épp mire már a határán jártunk, hogy egymásra borítsuk az időközben kihűlt ízetlen teánkat, akkor toppant be Angéla és közölte tompa hangon:

- Raul az apjáért sír. Nincs magánál, de nagyon zokog.

Ida kiejtette kezéből a teáscsészét, aminek tartalma egyenesen ráborult a nagyi által hímzett csodaterítő másolatára, de ez most senkit se érdekelt. Ida futva elsietett. Angéla és én pedig elkezdtük eltakarítani a nap romjait.

- Azt hiszem holnap meg kell látogatnunk a kórházat - mondta higgadtan Angéla és a lábamra mutatott. Azt hittem Raul miatt mondja, de egyre csak a lábamat bámulta, úgyhogy kénytelen voltam lenézni. Egy pillanatra le kellett üljek. Úgy tűnt eddig az adrenalin tartott lábon, csak ekkor kezdtem el a mardosó fájdalmat érezni. A bal vádlimnál ugyanis csíkban fel volt hasadva a farmerszövet és a környékét teljesen beborította az alvadt vér. Nem mertem felhajtani a nadrág szárát és csak azért, hogy kicsit elodázzam ezt a "fantasztikusnak ígérkező" pillanatot, Angélát elküldtem az utazótáskámért. Ha kórház, akkor ahhoz iratok is kellenek. Logikus. Angéla gyorsan visszatért a cuccokkal. Sebesen kicipzároztam a táskát és kiborítottam a földre a tartalmát. Rágó, mentos, fejhallgató, mp3 lejátszó, telefon, pénztárca, papírzsepi, kézfertőtlenítő, Róma térképe, napszemüveg(?), jegyzetfüzet, illatos filctollak... Minden megvolt, kivéve a könyvet és azt amit kerestem. Újra és újra áttúrtam mindent, de semmi eredmény. Ekkor azonban bevillant. A sztárocska akit véletlenül eltaláltam a könyvvel. A vigyorgó arc, a mozdulat, ahogy nem engedi, hogy elvegyék tőle a túlélésem zálogát. Ahogy mutatja, hogy minden rendben.

Próbáltam megerőltetni a memóriámat.

A mozdulat, ahogy lehajolt a hóért...

Basszus.

Basszus. Basszus. Basszus.

Az irataim. A könyv lapjai közé csúsztak. Valószínűleg.

Vajon, ha akkor nem indulok el.

Máshogy végződött volna a történetünk?