Éreztem, hogy nem sokáig fogom bírni ezt a tempót, de szerencsére a folyosó kanyarulatánál egy hármas elágazás tűnt fel. Itt egy pillanatra megtorpantunk, majd mikor meghallottuk az ismerős lábdobogást, Angélával találomra száguldottunk tovább a három lehetőség közül az egyiken. Egészen addig, amíg a folyosó jobb oldalán egy éppen befelé nyíló ajtót nem vettünk észre. Angéla habozás nélkül rántott magával. Épphogy el nem sodortuk az éppen kifelé igyekvő stewardesst. A helyiség szerencsére üres volt. A lánynak valószínűleg sietnie kellett a gépéhez, mert nem fordult vissza az ajtóból miattunk, bármennyire is gyanúsak lehettünk. Hálás voltam, hogy a reptereken alapvető elvárás a pontosság. Több ilyen nagyszerű dolgozó kéne, gondoltam magamban, miközben Angélával egyszerre rogytunk le a földre és kapkodtunk levegőért. Még mindig erősen fogta a karomat. A szorítása már fájt. Ekkor újra meghallottuk a furcsa kiabálást, bár egyre távolodott a hang.
- Szerinted milyen nyelven beszélnek? - suttogtam.
- Fogalmam sincs, ha ideges vagyok csak a saját anyanyelvemen értek - válaszolt normál hangerőn, ami miatt élesen felszisszentem, majd mikor felfogtam a szavainak értelmét, hirtelen kuncogni kezdtem. Egy darabig tartotta magát, aztán belőle is kirobbant a nevetés. Egyre felszabadultabban röhögtünk, azt hiszem az összes feszültség egyszerre szállt ki belőlünk, ekkor azonban a szoba széles ablakára tévedt a tekintetem. Innen pont rá lehetett látni a gépünkre, ami mellett kisebb csődület támadt. Elkomolyodva léptem az átlátszó felülethez, majd hívtam Angélát is, aki elgondolkodva szólalt meg:
- Szerinted valami fontos fickó lehetett? Mi ez a felhajtás?
- Fogalmam sincs, de ezek tuti a testőrei voltak az előbb.
- Mondjuk ki az, aki napszemüveget hordana a tél közepén? - horkant fel hitetlenkedve. Én itt mélyen hallgattam arról, hogy én is hoztam magammal egyet. (Persze kizárólag a túlélés céljából!) Egy pillanatig megrovóan Angélára néztem, majd újra az előttünk elterülő jelenetnek szenteltem a figyelmemet.
Szegény fiú összegörnyedve térdelt a hóban, de a körülötte állók nem akartak helyet adni neki, sőt egyre többen érkeztek, mindenki mobiltelefonokkal, meg hatalmas fényképezőgépekkel. Szerencsétlen, ha eddig nem volt rosszul, most majd lesz, levegőhiány miatt. Ekkor érkezett oda az általunk már jól ismert négyes csapat. Feltehetően testőrök. Összeszorult a szívem, mert amint sikerült egy kicsit visszaszorítani a tömeget és végre segítettek volna neki feltápászkodni, újra összeesett. A könyvet egy pillanatra sem engedte el, hiába próbálták tőle elvenni. Az ég felé tartotta az arcát és akkor megláttam. Hiába próbálták takarni, az orrából dőlt a vér. Annyira lesokkolódtam, úgy elkapott a lelkiismeret furdalás, hogy akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim és gondolkodás nélkül léptem kijjebb a függöny takarásából. Már nem volt rajta napszemüveg, a tekintetünk találkozott egy pillanatra. A szeméből eltűnt a fájdalom. Láttam az arcán a felismerést, hogy rájött ki vagyok és mit is "köszönhet" nekem. Tűnődve hunyorított majd valószínűleg észrevette a könnyeimet. Aggódó kifejezés tűnt fel az arcán, aztán legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodott, kacsintott egyet és biztatóan felmutatta felém a hüvelykujját. Nem tudtam eldönteni, ez mi akart lenni, de ahogy észrevette, hogy az egyik testőre figyeli a kezének irányát, azonnal meg is szakította a pillanatot, lehajolt egy kis hóért, amit az orrának nyomott én pedig észbe kapva elhúzódtam az ablaktól és elrántottam Angélát is.
- Te jó ég! Te is láttad, amit én? - rángattam meg a karját.
- Ne rángass, de amúgy persze én is láttam a srácot. Szegény, jól kiütötted. Hiába Szofi még mindig nem tudsz bánni az erőddel - vigyorgott.
- Ezt most hagyjuk inkább - sóhajtottam és a halántékomat kezdtem el masszírozni. Letöröltem a könnyeimet. Angélának szerencsére nem tűnt fel a pillanatnyi érzelmi kitörésem. Mi van, ha az előbbi pár másodpercet csak képzeltem? Lehet el se lát idáig... Fennhangon végül csak ennyit mondtam:
- Figyelj, azt hiszem ideje eltűnnünk innen - néztem komolyan Angélára.
- Okés, de hogyan? Így tuti felismernek! - fújtatott, majd idegesen tördelni kezdte az ujjait.
Szó nélkül nyitottam ki a mellettünk lévő szekrény ajtaját. Tele volt csinos egyenruhákkal. Angéla elégedetten csettintett.
- Mindig is fel akartam próbálni egy ilyet! - sikongatott.
- Akkor azt hiszem eljött az ideje, csak maradj csendben, bármikor ránk törhetnek. - Hiába próbáltam csitítani, továbbra is megállás nélkül kuncogott és a mosoly levakarhatatlanul ott virított az arcán.
- Tudod, először haragudtam rád, hogy ilyen idióta vagy, de nélküled sosem jutottam volna hozzá egy ilyen csodához! - ugrott hálásan a nyakamba miután már sikeresen átvette a ruháját. Elgondolkodtam, hogy felhívjam-e a figyelmét arra, hogy amit most csinálunk az totálisan törvénybe ütköző, de inkább ráhagytam. Ehelyett felkaptam az időközben a helységben talált papírzacskókba gondosan elrejtett ruháinkat és hótaposóinkat, majd a karomat Angéla felé nyújtva, amit azonnal el is fogadott, elindultam.
- Hát akkor... Színpadra! - vigyorogtam rá, amit boldogan viszonzott is.
Oscart nekünk komolyan. Életem alakítása volt. Minden jól haladt egészen addig amíg:
1. Ki nem derült, hogy képtelen vagyok tűsarkúban járni és az első „Vigyázat csúszik!" - feliratú táblánál kis híján kitörtem a bokámat.
2. Amikor rájöttünk, hogy hóban még annyira sem praktikus viselet a tűsarkú mint a rövidke szoknya. Úgyhogy kénytelenek voltunk taxit hívni.
3. Amikor a taxiban ülve jöttünk rá, hogy a bőröndjeinket bizony a reptéren felejtettük. Angéla rangidősként visszafordult és szerencsére sikerült megszereznie mindent.
4. Amikor ki kellett pakolnom az egész bőröndömet a lakáskulcsért.
Ezen kívül minden a legnagyobb rendben zajlott. Utána már nem mertünk kimenni az utcára, csak felfedeztük magunknak a pici lakást, a kilátást és a gázrezsó forralta finom, meleg teát. Még nem mertem megnézni a megjelenő cikkeket. Hiába hazudtam a telefonba számtalan alkalommal, hogy láttam mindet, rettegek, hogy mégis felismerhetőek vagyunk. Nem akartam elveszíteni a reményt, hogy talán mégsem így van. Épp rászántam magamat, hogy előhalásszam a laptopomat és szembenézzek a "hírnevünkkel" amikor valami hatalmas erővel nekicsapódott a teraszajtónak. Ijedtemben azonnal az ágy mögé ugrottam. Angéla azonnal berohant a zajra.
- Szofi, ez ugye te voltál?
Azonnal befogtam a száját, lekapcsoltam a villanyt és behúztam az ágy mögé.
Sokáig csak egymás zaklatott légzését hallgattuk, már azt hittem bármi is okozta a zajt elment. Ekkor azonban egy általam túl jól ismert hang ütötte meg a fülemet.
A repedező üvegé.
DU LIEST GERADE
Lavina
Fanfiction" - Talán nem kellett volna elindulnunk... - Talán fordítva tartod a térképet! - Ez egy térkép? "
