Lavina

Az eset

Nos, mindig is sejtettem, hogy egyszer be fog következni, de most már végre kijelenthetem magamról, hogy "eset" lettem. Méghozzá orvosi. Szokatlan és különös orvosi eset, ha egészen pontos akarok lenni. Azért ez egész menőn hangzik.

Szegény olasz dokik képtelen voltak felfogni, hogy bírtam el ennyi fájdalommal, hiszen normális esetben az, hogy az ember lábába belefúródik egy fémdarab (Valami művészbarátoktól kapott műtárgy rejtőzött a hó alatt Idáék kertjében, amire teljes testsúllyal ráérkeztem, mikor meggondolatlanul átvetettem magam az erkély korlátján. Nos, nem tudom tekinthető-e jó hírnek, de legalább nem csak nekem lett bajom... Upszi. Bocsi Ida. Remélem nem ért sokat ez a cucc.) egyrészt feltűnik az érintett személyeknek, másrészt elájulnak a fájdalomtól, meg a nagy vérveszteségről és nem képesek ájult gyerekeket létrán cipelni, nem alszanak nyugodtan és nem állnak rá a sérült végtagra újra és újra, mert feltűnik nekik, hogy a mozgatástól csak felszakadnak a sebek és megint vérezni kezdenek. Persze az orvosok csak a tényről tudtak, hogy ilyen későn jelentkeztem ellátásra a problémámmal a kórházban, de ez is éppen elég volt számukra, hogy furcsának tartsák a velem történteket. Nos, ebből kiindulva arra jutottam a velem megesett dolgok további részét, bölcsebb, ha megtartom magamnak.

Hosszas vizsgálatok után, mikor már túlestem az operáción és végre tényleg puha, szakszerű kötés díszelgett a lábamon, a vacak kórházi szekrénykémre pedig letették mellém az immáron tisztán csillogó, ám korábban csúnya sérülést okozó tárgyat, a dokik végtelennek tűnő tanácskozás után végül kétféle magyarázatot okoskodtak ki a történtekre. Egyik hízelgőbb volt, mint a másik:

1. Nem vagyok normális.

2. A vészhelyzet miatt fellépő megemelkedett adrenalinszint hatására tudtam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat ilyen hosszú időn keresztül és voltam képes határozottan és pontosan cselekedni. (Akárcsak egy szuperhős. Persze ez csak az én hasonlatom.)

3. Nem vagyok normális, szokatlanul magas a fájdalomküszöböm és számolni sem tudok.

Valamiért számomra a második lehetőség tűnt a legszimpatikusabbnak, bár én magam is meg voltam lepődve, hogy vajon miért nem tűnt fel reggel sem a fém a húsomban. Bár, visszaemlékezve akkor sem voltam még igazán magamnál. Mindegy. Azt hiszem, ez már örök rejtély marad, de az is lehet, a végén még tényleg kiderül, hogy szuperhős vagy földönkívüli vagyok.

Mintha csak két külön bolygóról jöttünk volna. Sosem szeretted, amikor ezt mondtam, én pedig nem is tudtam, hogy ennyire gyűlölni fogom magamat, amiért végül igazam lett.

Arra jutottak, tulajdonképpen járhatnék is, ha bírok, de csak óvatosan, nehogy újra felszakadjanak a gondosan kitisztított sebből a varratok. Mindenesetre az ágyam mellett hagytak egy tolókocsit, hogyha mégis moccannom kellene valami miatt, akkor inkább azzal közlekedjek, lecsökkentve ezzel az újbóli sérülés esélyét. Biztos, ami biztos, azt mondták éjszakára azért bent tartanának, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem az állapotomnak köszönhető, mert az a körülményekhez képest príma volt, hanem inkább a ténynek, hogy én voltam az aznapi "furcsa eset". Kissé ugyan nyugtalanítóan hatott rám az időnként szobámba ólálkodó orvostanhallgatók tömege, akik egytől-egyig igyekeztek úgy tenni mintha csak véletlenül tévedtek volna a helyiségbe (Mert csodák-csodája külön, egyszemélyes hálót kaptam éjszakára. Vajon miért?) és próbáltak semleges hangon még pár kérdésükre kicsikarni belőlem a választ. Gondolom valami jutalmat tűztek ki azok számára, akik képesek lennének bővebben megmagyarázni a „rejtélyes" esetemet. Más okra nem tudtam gondolni. Nem is nagyon törtem rajta a fejemet, ugyanis már kezdtem elfogadni, hogy állandóan szokatlan dolgok történnek velem.