Lavina

A fuldokló

Kim Taehyung utálta, ha megvárakoztatják. Rosszkedvűen sétált hát fel-alá a szálloda előtt, irigykedve gondolva a többiekre, akik most nagy valószínűséggel az igazak álmát alusszák a külön, csak a kedvükért még kivételesen átadás előtt számukra megnyitott lakosztályokban. Na, igen. Vannak előnyei is annak, ha az ember egy jól menő együttes tagja.

Olyan korán volt, hogy még a Nap sem bukkant fel a látóhatáron. Alig látott ki egyre nehezedő szemhéjai alól. Borzalmas álmosság kínozta. A sárgán világító utcai lámpákból áradó világosság bántotta a szemét, így megpróbálta még jobban a fejébe húzni a sapkáját, sőt még a táskájában lapuló napszemüveg is eszébe jutott, amit egy kis kotorászás után meg is talált és sietve az orrára biggyesztett. Az egyetlen, aminek örülhetett, hogy úgy tűnt, a kiadónak végre sikerült eltitkolnia a hollétüket és az ő utazásának időpontját is. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a néptelen utca. Sehol egy fotós vagy egy visítozó rajongó. Félreértés ne essék, kedvelte az őket támogató embereket, de ezt a részét utálta a munkájának. Az emberek csupán azért, mert azt gondolták ismerik őket, minden találkozáskor újabb részeket követeltek belőlük. Nem mintha pár fotóval vagy autogram kiosztásával baj lenne...

Nehezen tudta volna ezt megfogalmazni magának. Hálás volt azért a szeretetért és támogatásért, amit az együttes részeként megkapott, de időnként őszintén megrettent az emberek viselkedésétől. Elég volt csak visszagondolnia egy pár hónappal ezelőtt adott koncertjükre, ahol az emberek képesek voltak egymást taposni, egy egyszerű tárgy miatt. Mikor egyik bandatársának oda akarta hajítani a vizes palackját, ügyetlenül dobott, a másik nem tudta elkapni, így az, az őket a tömegtől elválasztó kordon mögé esett. Mindenki magának akarta. Valaki, aki szintén a palackért küzdött, annak reményében, hogy így majd megnyílik előtte az út, alattomos módon felkiáltott, hogy késelés történt, emiatt pedig kitört a pánik az emberek között. Mindenki menekülni akart, figyelmen kívül hagyva minden mást. A zenét azonnal leállították. Taehyung előtt, hirtelen lepergett az egész élete, amikor látta, hogy az egyik lány elesve valakinek a lábában, a tömeg alá került. Mielőtt eltűnt volna, segélykérőn a fiú szemébe fúrta a tekintetét. Hangját nem hallhatta, de Taehyung tudta, hogy segítségért kiált. Legszívesebben odaszaladt volna, de tisztában volt vele, azzal csak rontana a helyzeten. Azonnal szólt az őröknek, hogy siessenek a segítségére, mást nem tehetett. Így mozdulatlanul várt és nem mert egészen addig levegőt venni, amíg meg nem látta, hogy a két tagbaszakadt férfi a vállára kapja a megviselt, törékeny testet és az aréna kijárata felé kezdi cipelni. Megkönnyebbülten engedte ki az eddig visszatartott levegőjét. Ezután még hosszú percekig tartott, mire a srácokkal együtt sikerült megnyugtatniuk az embereket. A koncert folytatódott, a hangulat helyreállt. A végére már egészen jól érezte magát, szinte el is feledkezett a történtekről, így szinte sokkot kapott, mikor másnap megkapták a hírt, miszerint az a bizonyos lány, Sofia Marino a kórházban, az éjszaka folyamán életét vesztette. Az ügy nem kapott nagy médiavisszhangot, mivel a kiadó hamar betömte pénzzel mindenki száját, akinek beszélni lett volna kedve. A dolguk egyszerűbb volt, mint gondolták volna, mivel a lányról utólag kiderült: árva.

Bandatársai hozzá hasonlóan ugyanúgy megdöbbentek és szomorúak lettek, mint ő, de képesek voltak továbblépni. Muszáj is volt, hiszen rengeteg feladat tornyosult előttük folyamatosan. Taehyung azonban ezt lehetetlennek érezte. Számára ez más volt. Sofia, a szemébe nézve búcsúzott el az élettől és a segítségét kérte. Ő pedig pedig gyakorlatilag végig nézte a halálát, anélkül, hogy bármit hasznosat tett volna. Persze, mindenki elmondta neki, hogy nem az ő hibája volt, de... Utólag úgy gondolta, be kellett volna rontania a tömeg közé és nem tudott megbocsátani magának, amiért nem tette.

Kísérteni kezdte a lány kétségbeesett pillantása. Álmaiba innentől kezdve gyakran ellátogatott a fekete szempár tulajdonosa, de az ilyen alkalmakkor mindig vádlón bámult rá a sötét pillák alól, mintha a fiút tette volna felelőssé a haláláért. Taehyung pedig igazat adott neki. Hiszen, ha nem hajította volna el az üveget... Álmában általában idáig jutott gondolataiban, mielőtt még a lány mutatóujját felemelve megcélozta volna a homlokát és éles hangon sivítani kezdett volna. "Gyilkos" Minden alkalommal ezt üvöltötte a képébe. A fiú pedig minden alkalommal ugyanúgy igyekezett befogni a fülét és kezdett hátrálni a lány elől, egészen addig, míg egy feneketlen medencét nem ért a lába, amiben rövid idő alatt fulladozni kezdett, főleg mikor rájött, hogy nem víz veszi körül a testét, hanem vér. Ekkor már hiába kapálódzott, lassú süllyedésnek indult, mintha húzná lefelé valami. Ám mielőtt végleg elmerült volna...

Taehyung igen gyakran levegőért kapkodva, kiáltozva, leizzadva, könnyekkel az arcán ébredt fel.

Gyorsabban kezdett sétálni a szálloda előtt. Elkezdett hajnalodni, a Nap gyönyörű rózsás pírt vont az ég aljára. Taehyung más esetben talán értékelte volna a látványt, de most csak egyre frusztráltabbá vált tőle. Számára csak annyit jelzett, hogy már túl sok ideje vár arra a rohadt kocsira, ami elvileg kivinné a reptérre. Ezen kívül idegesítette, hogy gondolatai már megint a lány esete körül forognak. Ennek tetejébe rettegett, hogy esetleg mégis kiszivárgott valahogy az utazásának a híre és a reptéren majd tömeg fogja várni. Tömeg, ami pusztít. Emberek, akik között biztosan lesznek olyanok, akik meg akarják majd érinteni, le akarják fényképezni, aláírást akarnak kérni és neki mosolyogva kell majd tűrnie mindent, még azt is, ha valaki leköpi vagy megszaggatja a ruháját, mert sajnos erre is volt már példa. Életében először fog munka miatt a bandatársaitól külön utazni repülőn. Ez még nagyobb aggodalomra ad okot, mert így mindezt egyedül kell majd elviselnie.

Már olyan gyorsan sétál, hogy észre sem veszi, mikor valaki mögé szegődik. A lopakodó ügyesen csinálja, teljesen szinkronban lépked vele, de egy idő után elunja, mivel rá sem hederítenek. Taehyung kis híján felsikolt, mikor megérez két hatalmas tenyeret a vállán, ami megállítja a lábait is.

- Hé, Taetae! - hallja meg az ismerős mély hangot és a becézést amit úgy szeret, de nem fordul hátra. Ám mielőtt rendezhetné zaklatott arcvonásait a másik egy lépéssel előtte terem és egy határozott mozdulattal megöleli, mielőtt bármit is tehetne ellene. Megadóan a másik vállába fúrja a fejét, méretkülönbségük okán pedig egészen kisgyereknek érzi magát ebben a pillanatban.

- Hé, Nam! – viszonozza a becézést. - Minden rendben lesz? - suttogja tétován a másik pulcsijába.

- Minden rendben lesz - érkezik a határozott válasz. - Csak, ne felejtsd el, hogy ki vagy! Oké?

Hirtelen csönd ül le közéjük. Egy autó húz el mellettük, de az alacsonyabbik mintha megnémult volna.

- Na, ugyan már! Hát ki vagy te? – nevet fel a magasabb, igyekezve oldani a másik feszültségét miközben bátorítóan paskolgatja a vállát.

Taehyung azonban hallgat. Hirtelen megdermed az ölelésben, majd furcsán kapkodva kezdi el venni a levegőt. A pillanatnyi megkönnyebbülés, amit az idősebb hirtelen megjelenése miatt érzett olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött. Nam válla fölött átnézve ugyanis megpillantja a lányt, amint torz vigyorral az ajkán, vádlón mutat felé és azt tátogja: 

GYILKOS