Tökéletlen valóság|✓

part one

- Avery! Elkésel az első iskolai napodon! Iparkodj már! - kiabált fel nekem az anyám, vagyis a nevelő anyám, de erről majd később úgyis mesélek.

- Megyek már! - kiáltottam vissza és még gyorsan fújtam magamra a parfümömből és csekkoltam az outfitem. Nem igazán fordítok erre nagy energiát, hogy mit veszek fel, de azért új suliba első napon, adjuk már meg a módját. A barna hosszú hajamat csak kifésültem és hagytam hadd omoljon az enyhe természetes hullámjaival a vállamra. Egyébként egy bordó kardigánt vettem fel egy basic fehér pólóval, meg egy kék farmert, ami kicsit koptatott és persze cipő is van rajtam, ami szintén egyszerű és fehér. Felkaptam a táskám és már száguldottam is le a lépcsőn.

- Itt vagyok! - jelentettem ki büszkén a szüleimnek.

- Egész gyors voltál ma. - nézett az órára a (nevelő) apám Sam.

- Valóban gyors voltál, de muszáj mennünk, mert te az iskolából késel el, én meg a munkából. - kapkodott Barbara.

- Nem muszáj elvinned, majd felülök a buszra. - vontam vállat, mert tényleg nem akartam terhelni őt ezzel. Nehéz a munkája, ráadásul ő mindig a maximumot hozza ki belőle, s bár mindig mondja, hogy ő bírja és nem fárad el, mi Sammel pontosan tudjuk, hogy ez nem így van.

- De, de elviszlek. - nézett rám ellentmondást nem tűrően. - Na, szia drágám, majd este találkozunk, legyen szép napod. - nyomott egy csókot Sam szájára és a kocsi kulccsal már sietett is a garázsba.

- Egyszer végleg kipurcan. - nézett utána Sam fejcsóválva.

- Nekem mondod? De legalább motiváló a hiperaktivitása. - nevettem el magam.

- Na siess, mielőtt ráfekszik a dudára, aztán kapjuk a szitkot a szomszédoktól. - nevetett fel ő is.

- Jó jó. Szia apu! - öleltem magamhoz és már szaladtam is ki a házból.

Anyám már a kocsiban ült és idegesen dobolt a kormányon az ujjaival. Amikor beszálltam azonnal beletaposott a gázba és szó szerint repültünk a suli felé. Így az amúgy 20 perces utat durván öt perc alatt megtettük.

- Jó legyél, Kincsem! Érezd jól magad! Hívj, ha végeztél, aztán jövök érted és lemegyünk a partra. - mosolygott rám kedvesen.

- Rendben. Neked pedig jó munkát. Puszi anyu. - nyomtam az arcára egy nagy cuppanós puszit és amint kiszálltam, ő már a piros lámpánál állt és szerintem magában épp szidta a közlekedést.

Annyira nagyon értékelem, hogy teljesen úgy kezelnek, mintha a saját vérbeli gyerekük lennék. Mondjuk ez kölcsönös, mert nekem olyan, mintha ők lennének a rendes szüleim, annyi eléréssel, hogy amíg ők sötét bőrűek és fekete göndör hajúak, addig én világos bőrszínnel rendelkezem és barna hajjal.

Az új gimnázium felé érkezve egyre több diák ment el mellettem vagy épp velem szembe...hát úgy tűnik valakik inkább visszafordultak, mint hogy bementek volna. Elfogott egy kis félelem érzet, a gyomrom tenisz labda nagyságúra zsugorodott, legszívesebben én is visszafordultam volna.

Ahogy lépdeltem a bejárat felé, egy erős lökést éreztem meg hirtelen. Nem estem el hála égnek, mert azért valljuk be az elég ciki lett volna, de valaki jó erősen nekem jött.

- Nem látod, hogy Amber útjában sétáltál? - nézett rám szúrósan egy szőke hajú liba.

- Öhmm, gondolom bárki besétálhat bárhol a suliba, szóval nem. Nem vettem észre. Egyébként meg ki van jelölve neki egy sáv vagy mi? - szedtem össze a gondolataimat. A három lány egy megvető pillantással nézett rám, majd tovább csörtetett