Tökéletlen valóság|✓

part nine

Pár napja még nem hittem volna, hogy ennyi mindent megtudok majd Kevin Cartnerről. A mondás, mi szerint az élet nem fenékig tejfel, igaz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen cipőben jár. Sajnáltam, de mire megy a sajnálatommal? Semmire. 

Egész délután mesélt, mindenről, hogy jól megértsem a dolgokat és szerintem magában is próbálta helyre tenni  a miérteket. Csodáltam őt, hogy mindezek után képes volt felállni a földről és folytatni - ha nem is ugyanonnan - az életét. Egy nagyon erős falat húzott maga köré, amiből most kivett nekem egy téglát, hogy belássak a mindennapjaiba. 

Miután látszólag befejezte a mondandóját percekig csak néztem rá, mert egyszerűen nem tudtam mit mondjak, vagy hol kezdjem. Nem akartam az elcsépelt "Annyira sajnálom" kezdéssel bevezetni a mondandómat. Elnéztem a fiút, aki hanyatt feküdt és lehunyta a szemeit. Annyira nyugodt volt, mintha minden rendben lenne és amiket az előbb mondott nem történtek volna meg.

- Nevelő szüleim vannak. - nyögtem ki végül. Kevin kinyitotta szemeit és lassan felém fordult. - Öt éves voltam, amikor befogadtak. - folytattam.

- Aves.. - szólalt meg halkan Kevin, de leintettem.

- Az igazi szüleimet nem is ismerem. Annyit tudok, hogy amikor kettő lettem, a bátyám meg hat volt. Hirtelen úgy döntöttek azok, hogy nekik még sem kell gyerek. Mindkettőnket beadtak egy ilyen otthonba és onnantól kezdve ránk se néztek. Paul szerint voltak vitáik nekik, anyánk mindig is inkább a munkájának élt, apánk meg alig járt haza, így nem tudtak velünk foglalkozni. - sóhajtottam egyet, Kevin pedig csak némán hallgatott, mint ahogy azt pár perccel előbb én tettem. - Azt mesélte Paul; a bátyám, még mikor az otthonban voltunk, hogy egyszer az anyánk vagy ki egyedül hagyott engem én pedig talán akkor kezdtem el tipegni, de még másztam, mindegy lényegtelen ez, na akkor a konyhába voltam és ott volt az asztal én pedig felakartam állni és megkapaszkodtam a terítőben. A terítő elkezdett lefelé húzódni, rajta volt a forró leves, a tányérok, a kés...egyszóval minden. Véletlenül lerántottam, és ha Paul nem jön be és lök el onnan, a forró leves rám ömlött volna, telibe rám. Anyánk ekkor azért hagyott egyedül, mert valami ügyfél hívta és csak a csörömpölésre tért vissza és leszidta Pault, meg engem is. - néztem magam elé hitetlenül. Nem tudom, mit gondolhatott az a nő. - Erről tényleg nincs emlékem fejben, csak ez - húztam fel a pulcsim ujját és megmutattam egy apró heget a kezemen - itt esett rá a kés, nem mély, de egy örök rossz emlék. - Kevin lemászott az ágyáról és mellém ült a másik fotelbe. Kezemet a kezébe fogta és nyomott a hegre egy puszit. Egy halvány mosolyt eresztettem meg felé.

- Nem érdemlenek az ilyen emberek gyermeket. - szólalt meg dühösen és láttam rajta ő is gondol most egy személyre.

- Nem, valóban. Nos, beadtak az otthonba minket és ott éltünk három évet együtt. Aztán Paul-t örökbe akarta fogadni egy család. Mondták, hogy mi ketten vagyunk így gondolkozni kezdtek, majd jött Barbara és Sam, akik pedig engem akartak. Nem akartunk elválni Paullal, mert ő volt az egyetlen biztos pont a számomra. Így valami olyan megegyezés született, hogy közel kell laknunk egymáshoz, meg egy suli...érted, de más családokba kerültünk. Eleinte nagyon fura volt és emlékszem dacoltam is rendesen, de náluk jobb nevelőszülőket a világon nem láttam. Évekkel később végre azt éreztem, hogy szeretnek, hogy egy csomó szeretetet kapok. - mosolyodtam el visszagondolva a régi szép időkre. - Szerencsére Paullal nagyon sok időt együtt tölthettünk, mivel közel laktunk egymáshoz, így vagy ő aludt nálunk vagy fordítva. Mindkettőnket szerettek és ez nagyon felemelő érzés volt. Aztán Paul elvégezte a gimit és egyetemre jelentkezett, ahol az első fél év után ösztöndíjat kapott...Európába. Nagyon sokat tépelődött, hogy elfogadja - e vagy sem. Persze Michelle-ék azt mondták menjen és én sem akartam visszatartani. Így pedig ő elment, Franciaországba. Azóta pedig ott él és van egy csodálatos barátnője. Persze, szerencsére tartjuk a kapcsolatot...nem is tudom, mi lenne velem ha nem. - fejeztem be a mondandómat.