Tökéletlen valóság|✓

part seventeen

Avery szemszöge

Nos az elhatározásom, miszerint kibékülök Kevinnel nagyon nehéznek bizonyult. Mert hamar eljutott hozzá, hogy Damiannal már beszélek, ezen meg megsértődött, hogy nem ő volt az első helyen. Most az ilyen esettel mit kezd az ember? 

- Sziasztok lányok! - csapódott oda hozzánk Hayden, amikor a suli előtt várakoztunk Gloval.

- Szia Hayden - mosolyogtam rá, majd a nézésemet látva azonnal válaszolt. 

- Amberékkel van.

- Szuper - erőltettem magamra egy kínos vigyort. 

- Ne aggódj, biztosan megtudod majd vele is beszélni a dolgokat. - simított rá kedvesen a karomra legjobb barátnőm. 

- Hát Hayden tekintetét elnézve nem vagyok ebben olyan biztos - nevettem fel kínosan. - Tényleg, nem bunkóságból, de nem haragszik meg, hogy te idejöttél hozzám? 

- Haha, érett felnőttek vagyunk. - húzta ki magát büszkén.

- Ja, látom, persze. - hagytam rá, a válla felett pedig elnéztem Kevin irányába. Olyan volt, mint legelőször. Tiszta deja vu érzésem volt. Jól elvolt velük, nevettek, pletykáltak - inkább csak a három lány - és mutatták, hogy az ő klikkjük a legerősebb. Szarul esett, hogy őszinte legyek. 

- Asszem én lépek. - köszönt el hirtelen Hayden, majd vele együtt Gloria is lelépett azzal a kifogással, hogy házit kell írnia. Mire észbe kaptam, hogy elmentek már meg is érkezett Damian.

- Szia Avery! - köszöntött vidáman.

- Szia - mosolyogtam rá. - Hogy vagy?

- Soha jobban, és te? 

- Meg vagyok, csak a szokásos tudod. - vontam vállat lazán.

- Milyen órád lesz? - döntötte oldalra a fejét és úgy fürkészte az arcomat.

- Khm, izé francia lesz. - motyogtam zavartan, mert hát azért mégis csak Damian Dobrev a suli adonisza állt előttem és érdeklődött felőlem. 

Amúgy fura érzés, mert nem értem miért pont engem talált meg vagy, hogy egyáltalán mit lát bennem, amitől különböznék a többi lánytól? Ha most egy tini filmben lennénk, ő Amberrrel lenne, mindenki más pedig csodálná őket. De ez a valóság, a zavaros, fura valóság, amin sosem lehet kiigazodni. Sőt ha próbálod megérteni csak még jobban belezavarodsz.

- Bekísérlek - karolta át a derekamat és így indultunk meg befelé. Mit ne mondjak kaptam hideget meleget, de ezeket már úgy ahogy megszoktam. Azonban egy valakinek a nézése égetett nagyon: Keviné. Nem volt se dühös, se szomorú, pláne nem vidám. Olyan semleges, de mégis nagyon erős, amivel szinte lyukat tudott volna égetni a hátamba. - Arra gondoltam - szólalt meg ismét Damian  - hogy iskola után elvinnélek egy helyre. Persze csak ha nincsen ellenedre. - fordult felém, amikor már a folyosón mentünk a termem felé.

- Hova? - néztem fel rá. Ismért deja vu érzés fogott el.

- Az legyen meglepetés. - harapta be a száját és csíntalanul kacsintott egyet.

- Rendben. - egyeztem bele és éreztem, hogy égni kezd az arcom. - Egykor végzek, viszont most ne haragudj, de mennem kell, mert volt valami házi franciából és nem írtam meg.. - kezdtem el menekülni, fogalmam sincs miért. Damian egy édes mosollyal ajándékozott meg és egy lágy puszit nyomott az arcomra, majd sarkon fordult és elment.

Hosszan kifújtam a levegőt és próbáltam visszaállítani az amúgy 220 felett lévő pulzusomat. Az normális, hogy ezt váltja ki belőlem? Karácsonyra majd kérek Edward nagypapival egy közös vérnyomásmérőt, ezekután.