Tökéletlen valóság|✓

Part fourteen

Ez így szokott lenni, ha egyik probléma megoldódik, jön egy másik, nem?

Nem tudom mikor vette fel ezt a drámai hatást az életem, de nekem, hogy őszinte legyek nem tetszik. Jó ha már itt tartunk az előző még ennél is rosszabb volt. Én valahogy a kettő között képzeltem el egy arany középutat ... de hát az élet nem fenékig tejfel. 

Végül nem hallgattam meg a két fiút, mi miatt is verekedtek össze, mert nem érdekelt. Azért nem érdekelt, mert gyerekesnek találtam ezt az egész viselkedést. Komolyan, hol élünk? A dedóban?  Gloria egy csomószor noszogatott az elmúlt hetekben, hogy hallgassam meg Kevint - aki folyamatosan odajött, sőt mindig felajánlotta, hogy hazavisz vagy akárhová, ahova csak szeretném elvinne, mint egy sofőr - vagy Damiant, aki hasonlóképp tett. De nem hallgattam meg őket, ignoráltam. Jó lehet felőlem is gyerekes viselkedés, de ez van.

Azt tudom, hogy mindkettőt behívták az igazgatóiba és valami próbaidőszakot kaptak, ami annyit jelent, ha valaki ismét balhézik vagy bármi sértést tesz, akkor repül a csapatból. Azt is hallottam, mert a fiúk - főleg Hayden és James, akiket én ismerek - sokszor elmondták, hogy hogyan volt. Tehát megtudtam, hogy valamin összeszólalkoztak és Kevin lökte meg először Damiant, majd másodszor is. 

Fogalmam sincs, hogy mi történhetett velük a múltban, mert erről senki sem beszél. Pedig ez miatt nagyon kíváncsi vagyok, akkor talán megérteném ezt az egészet, ami itt zajlik a háttérben.

Az elmúlt majdnem több, mint két hétben, mivel Kevinnel nem beszéltem vagy busszal mentem-, vagy valamelyik nevelő szülőm vitt iskolába. Tehát ez ma sem történt másképp.

Összeszedtem magam, felöltöztem és a tükörben még egy utolsó csekkolást tartottam. Hajamat egy erős copfba fogtam össze, feltettem a szemüvegemet, mert elfogyott a kontaktlencsém. Egy fekete koptatott nadrágot választottam fehér blúzzal, mellé pedig a farmerkabátomat. A táskám felkapva lementem a családomhoz reggelizni.

- Milyen kis szép ma valaki - jegyezte meg egy kedves mosollyal Barbara, amikor leültem enni.

- Köszönöm, te is nagyon kitettél magadért. Tárgyalás lesz? - néztem rá érdeklődve, mert egy sötétkék nadrág kosztümöt vett fel.

- Igen, még mindig folyik annak az embernek a tárgyalása, akit már elítéltek 10 év börtön büntetésre. A családja mindenképpen kiakarja hozni őt, ami valahol érthető, de ugyanakkor ott van az az oldala, hogy bűncselekményt követett el. Így nem lehetünk olyan engedékenyek. - kezdte el magyarázni Barbara.

- Wow, hát akkor kitartást hozzá.

- Köszönöm, Drágám. - nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd miután letette elém a reggelimet, ő ment is a munkába. 

- Nézzenek oda, te menekülsz előlem? - lépett elő a nappaliból Sam és Barbara felé indult, akin már rajta volt a kabátja meg cipője.

- Dehogy, csak szorongat az idő - fordult felé mosolyogva, erre a kijelentésre viszont Sam szomorúan szipogni kezdett, enyhén megjátszva magát. - Azért egy búcsú puszi még belefér - indult meg felé Barbara.

Amikor legutóbb összevesztek, az elég durva volt. Mármint, ki nem veszekszik a párjával? Ez normális, benne van a pakliban, de ők úgy összekaptak, hogy napokig nem szólt hozzá Barbara, Sam meg folyton engem nyaggatott, hogy beszéljek vele, meg segítsek neki. Még jó ha valamit elront, másnak kell helyrehozni. Napokkal később azonban Sam bejelentette, hogy elviszi őt egy welness hétvégére, mert szerinte ki kellene engednie a gőzt, az itt a baj. Úgyhogy ott kibékültek, szerencsére, azóta pedig boldogabbak, mint voltak.