Tökéletlen valóság|✓

part thirty two

Pár nappal később...

- Szóval Paul felhívott tegnap. Azt mondta nagyon hiányzok neki. Szeretné, ha a szünet maradék napjait náluk tölteném Európában. - hadartam el gyorsan a telefonhívásom lényegét.

Sam és Barbara gondterhelten összenéztek. Ez tudtam mit jelentett, nyilván féltenek és a munkájuk miatt nem tudnak elkísérni. Be is igazolódott a gyanúm.

- Avery, drágám - nyúlt a kezemért Barbara. - Sammel mind a ketten dolgozunk a szünetben és féltünk téged. Egyedül még nem repültél, pláne nem Európába. - kezdett bele.

- Ne gondold, azt hogy nem bízunk benned, mert erről szó sincs. Csupán a félelmük van meg. Ezt még át kell beszélnünk nekünk is. - nézett rám Sam.

- Tudom.. - bólintottam, hogy felfogtam ezt az egészet. Aztán beugrott valami. - Ééés mi lenne ha, elkísérne valaki? - néztem rájuk felváltva.

- Kicsoda? - döbbent meg Barbara.

- Hát van egy két jó barátom. - mosolyodtam el halványan.

- Kevinnel? Szó sem lehet róla!  - kezdett el hadonászni Sam. - Akkor megyek veled én, kiveszek egy hét szünetet. Pipa, meg van oldva.

- Szívem! Nyugodj meg - fordult felé Barbara, miközben alig bírta visszatartani a vigyorát, bevallom én is alig bírtam ki nevetés nélkül. - Átbeszéljük, jó? - nézett rám és küldött felém egy bátorító mosolyt.

- Rendben, köszönöm - néztem rájuk hálásan. - Egyébként nem Kevinre gondoltam, itthon sincs, mert nyaralnak Kaliforniában. - öleltem meg Samet, hogy megnyugodjon, bár nem értem mi baja van a barátommal, akit egészen addig csípett amíg össze nem jöttünk.

Akire pedig gondoltam az nem más, mint Damian. Szerintem jót tenne neki most egy kis környezet változás, ki kellene szakadni a mostaniból. Mindenkinek sok volt az utóbbi időszak. Nekem is, bár nálam egészen rendeződött a dolog, nem úgy mint Damian esetében. 

Pár nappal ezelőtt...

Másnap minden szokásosan telt, egészen délutánig, amikor ismét kaptam egy üzenetet Damiantől.

Privát szám: Baj van.

Én: Mi történt?

Privát szám: Itt vagyok az utcátokban, nem jössz ki?

Én: Két perc..

Így történt az, hogy ismét Damian kocsijában ültem és mentünk a jó ég tudja merre. Ugyanis mióta beültem egy köszönésen kívül nem sokat mondott, és elég szar lelkiállapotban volt. Talán nem kellett volna beleegyeznem ebbe az egészbe, teljesen olyan...olyan kiszámíthatatlan. Szét van esve és szerintem sírt is vagy ivott...tuti, hogy ivott. Jesszusom!

- Damian! Mondd már meg hova a francba megyünk?? Különben, meg állj meg kiszeretnék szállni. - szólaltam meg ismét sokkal eélyesebben.

- Várj már, mindjárt ott vagyunk. - kaptam egy tömör motyogást.

- Mégis hol? - bámultam ki az ablakon, mert épp egy erdőn mentünk keresztül. Áh, nem szabadott volna este horror filmet néznem.

- Nyugi már, nem foglak leütni aztán elásni - nézett felém egy pillanatra, mintha csak olvasna a gondolataimban.

- Ez para volt - jegyeztem meg halkan.

- Csak ismerlek már.. - tette hozzá, de a mondat végét inkább elharapta. Nem jó dolog a múltat felhozni mindig. Az már elmúlt és jobb is így.