Amandum et Sperandum/Szeretni és Remélni

27. Ennek ellenére is

Idegesen pillantok fel Marvolora. Vajon most mit gondol rólam? Vajon haragszik rám, hogy nem mondtam el neki? Mondjuk nem lökött ki az öléből úgyhogy ez csak jót jelenthet, nem igaz? Mélyen a kételyeimbe merültem, ahogy sötét barna szemeibe bámulok.

- Őt szereted nem igaz? - A halk, lassú kérdés teljesen váratlanul ért.

- Kit? - Pislogok rá, ajkai szomorú mosolyra húzódnak.

- Harry... - Kezd bele, de megállítom, szinte már könnyes szemekkel, nem tudom miért esik ennyire rosszul, hogy így nevez.

- Ne! Kérlek, ne hívj így! Kérlek, Marvolo, bárhogy csak ne így! - Lépek hozzá közelebb. Félek, hogy elvesztettem őt, nem kellett volna megmutatnom neki az emlékeim, tudtam, hogy nem kellett volna.

- Hadrian. - Emeli fel a kezét és az arcomra helyezi. - Te azt a személyt szereted, aki az elmédben volt. De én nem ő vagyok. Én... - Nem is gondolkodok, mikor cselekszem, két kezem közé fogom az arcát és magam felé húzom.

- Szeretlek Tom Marvolo Riddle! - Suttogom az ajkainak, mielőtt rátapasztom az enyémeket, nem hosszú csók volt, de igyekeztem minden érzelmem belevinni. - Téged! Nem a horcruxot, aki a fejemben volt. Téged, a Mardekár Királyát, az évfolyamelsőt. A briliáns elmédet, a tökéletes viselkedésed, a könyvmániádat. Azt, ahogy a párnádat ölelve alszol, ahogy a legmélyebb álmodban szétválnak az ajkaid. - Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. - Az illatodat, az érintéseidet, a csillogást a szemedben. - Kezeim a nyaka köré fonom. - Igen szeretem Marvolot, azt aki lesz belőled, mert ő volt az első, aki foglalkozott velem, mert mindig vigyázott rám, ott volt nekem, amikor más nem. Viszont sose kaptam meg tőle azt, amit tőled, nem volt jelen a világomban. Az elmémben volt. Mindig csak ott láttam, mélyen belül éreztem, hogy hiányzik belőle valami, ami benned megvan. - Nézek a szemébe, karjai lassan a derekam köré fonódnak.

- Mi? Mi van bennem, ami benne nem volt? - Kérdezi olyan halkan, mintha félne a választól.

- Élet! Most már tudom, hogy ez hiányzott, az hogy valóság legyél, hogy érezhesselek, hogy végre szerethesselek. - Válaszolok a szemébe nézve.

- Kicsi kígyóm! - Lehunyom a szemem a név hallatán, most teljesen másmilyennek érzem. Bizsergés fut rajtam át. - Már értem miért ezt a nevet választottam neked! - Suttogja a fülembe. - Édes az illatod, kicsi kígyóm! - Megint megremegek, lassan a hajába túrva. - Szeretlek, kicsi kígyóm! - A kígyók nyelvének hallatán felnyögök ezzel elérve, hogy ajkait az enyémekre tapassza. Érzem, ahogy végignyal az ajkaimon, engedelmesen válnak szét ajkaim. Marvolo nyelve becsúszik a számba és heves csatára invitál, aminek nem tudok ellenállni. Hozzásimulok a fiúhoz, derekunk összeér, még a nadrágján keresztül is érzem merevedését és tudom, hogy én sem vagyok jobb helyzetben. - Hadrian. - Nyögi, ahogy szétválnak az ajkaink.

- Marvolo... - Nyögöm én is fátyolos szemekkel, látom a csillogást a tekintetében. Ajkaira halvány félmosoly szalad és hirtelen felsikkantok, mikor felkap a földről. Nem veszi le rólam a tekintetét, ahogy elindul a Kamra belsőbb része felé. Alig kell beljebb mennie, hogy rájöjjek hová visz. Egy zöld falú szobába, ahol egy kandalló, meg egy nagy baldachinos ágy van. Hamarosan a zöld ágytakaróra fektet, de nem adok neki esélyt, hogy messzire menjen, hiszen még mindig a nyakát ölelem.

- Az enyém vagy és mindig az enyém leszel, kicsi kígyóm! Egy nap a világ tudni fogja, hogy hozzám tartozol! - Sziszegi a fülembe, ahogy lassan elkezdi kigombolni az ingemet. Megremegek a hangtól, sose gondoltam, hogy a párszaszó, ilyen erotikus tud lenni.

- Hozzád, csak hozzád tartozom, királyom! - Válaszolok, ahogy a nyakába csókolok, a puha bőre, az íze, az illata teljesen megbolondít. - A tiéd akarok lenni, csak a tiéd! - Érzem, ahogy megremeg felettem, látom, hogy mozdul a keze és ekkor megcsap a hideg, eltűntek a ruháim. Viszont a hirtelen pánikom azonnal elmúlik, mikor megérzem Marvolo testének melegét magamon. Kéjes nyögés szakad fel egyszerre mind a kettőnk torkából. Pillanatok múlva betölti a szobát a vágyunk hangja. Hangosan nyögök, ahogy ajkai végigjárnak a testemen. Persze én se vagyok rest és próbálom ott csókolni ahol érem. Ajkai közé veszi a mellbimbómat, nekem pedig ívben feszül meg a hátam a gyönyörtől. Érzem, ahogy mosolyra szalad a szája, hangosakat nyögök és egyszerűen nem bírom visszafogni magam. Keze ékemre simul, ajkai megint az enyémekre tapadnak mély csókra hívva. Csak pár pillanatra válik el tőlem és hallom, hogy egy varázsigét motyog. Felkiáltok és kitágulnak a szemeim, hirtelen mintha teljesen üres lennék belül, lenn a fenekemben.

- Cssss... Minden rendben kicsi kígyóm! - Mélyen a szemébe nézek, biztatást látok benne és azt a szerelmet, amit valahol elrejtve mindig láttam, de most látom először ilyen intenzitással. - Szeretlek, kicsi kígyóm! - Hajol ajkaim felé, érzem ékét a bejáratomnál.

- Szeretlek, királyom! - Suttogom remegő ajkakkal, mikor ajkaink összeforrnak megérzem, ahogy belém hatol. Belenyögök a csókba, de nem én vagyok az egyetlen, aki ezt teszi. Hosszú másodpercekig nem mozdulunk, homlokunk egymásnak döntve nézünk a másik szemébe. Végül már nem bírok a vágyammal és lassan feljebb emelem a csípőmet. Hallom, ahogy Marvolo felnyög és már érzem is, ahogy mozogni kezd bennem. Hangos nyögések és kiáltások töltik be hamarosan a Titkok Kamráját. Mikor a gyönyör a tető fokára hág hangosan elordítom magam.

- Marvolo! - Fáj a torkom, de a mámor teljesen elborít, fennakad a szemem, ahogy elengedem magam és érzem, ahogy elélvezek.

- Hadrian! - Hallom meg a fülem mellett a hangos nyögésbe veszett kiáltást szerelmem torkából. Érzem magamban élvezetét, és ebben a pillanatban mikor egyszerre adjuk át magunkat a gyönyörnek a mágiánk szinte kirobban belőlünk, a két sötét mágia szinte szikrázik körülöttünk, ahogy egymásba fonódik és mintha akkor egész testben és lélekben is teljesen eggyé válnánk. Marvolo hirtelen felkapja a fejét és tekintetéből látom, hogy ő is érzi ezt az egészet. Ajkaira mosoly szalad, megint a fülemhez hajol.

- Az enyém vagy Hadrian Peverell, csak az enyém kicsi kígyóm! A tested, a lelked, a mágiád! Mindened az enyém! - Végigjár a bizsergés a gerincemen szavai hallatán.

- Ahogy te az enyém vagy és csakis az enyém, Tom Marvolo Riddle, senki másé soha, én királyom! Mindenem a tiéd, ahogy mindened az enyém! - Válaszolok neki, ajkain széles mosoly ül.

- És ez így van jól! - Bólint egyet, ahogy nyakamba temeti a fejét és megérzem ajakit a nyakamon. Ennyi elég is, hogy megint izgalomba jöjjek és hamarosan onnan folytatjuk a szeretkezést, ahol abba hagytuk. Az éjszakát így töltjük el kettesben. Kapcsolatunk, még ha a Mardekár ház és az iskola előtt titokban is, de egyre szorosabb lett. Lassan már úgy érzem, hogy lélegezni is nehezen tudok, ha nincs mellettem és ezzel ő is ugyanígy van. Mégis képesek vagyunk, hála a Mardekáros énünknek és a kapcsolatnak, ami a mágiánk között van, fenntartani a látszatát annak, hogy még mindig minden olyan, mint az előtt a végzetes este előtt, amin szerelmem mindent megtudott rólam.