Amandum et Sperandum/Szeretni és Remélni

23. Ott vagy?

Nagyokat pislogok, mikor földet érek, meg se lepődök, hogy arccal a sárban, az lett volna a furcsa, ha nem ilyen formán landolok, nem kenyerem a mágikus közlekedés, de a hely valahogy nem stimmel nekem. Nem itt kellene lennünk, szinte biztos vagyok benne, hogy a zsupszkulcsnak a labirintus elé kellett volna vinnie minket, de ez biztos nem az udvar. Azonnal felpattanok a földről, hogy körbe nézhessek. Minden oldalról sírok vesznek körbe és teljes sötétség. Egy temető? De mit keresünk egy temetőben? Hangokat hallok és a következő, amit látok a zöld fény, ami egyenesen felém jön. Gondolkodás nélkül mozdulok és lépek ki az átok elől, mikor kiáltást hallok rögtön meg is fordulok, de már csak azt látom, ahogy Cedric élettelenül a földre zuhan.

- Au. - Fintorodok el. - Nem tudtad, hogy az ilyen elől ki kell ugrani? - Kérdezem a fejemet rázva az együgyűségén, valahogy látszott rajta, hogy ilyen halála lesz, de nem sokáig van ezen időm gondolkodni, hirtelen érzem, ahogy nekem csapódik egy átok, nem láttam honnan jött, sem azt milyen színe volt, csak a becsapódást éreztem. Testem egészében azonnal megérzem a hatását, mintha benyomtak volna egy kemencébe, vagy mintha áramot vezettek volna belém, egész testemben elborít a mindent elnyomó kín. Fájdalmasan felkiáltok, észre se veszem mikor esek térdre, se azt, hogy mikor terülök ki a földön, csak a fájdalom forog az elmémben, pusztítóan és minden más gondolatot elnyomva maga körül, addig nem is fogom fel a helyzetem, amíg meg nem szűnik az átok hatása. Mikor ez megtörténik mélyeket kezdek lélegezni, mintha most futottam volna körbe a Roxfortot, vagy mintha most buktam volna a felszínre hosszú vízben töltött percek után. Lassan felemelem a fejem a földről, még mindig zsibbad ahogy mozgatom, de ezzel is csak azt értem el, hogy szembe találom magam Barty Kuporral. Nem is tudok ellenkezni, mikor felrángat a földről és egy üst mellé vezet, amiről fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan került ide. Látom, hogy körben csuklyás alakok állnak, az üst másik oldalán Lucius Malfoy, őt is csak a szőke hajáról ismertem meg, ugyanis álarc van rajta, karjaiban valami furcsa lény. Szemeim nagyra nyílnak, mikor meglátom a vörös íriszeket azokat, amik egyértelműen csak egyetlen élőlényhez tartozhatnak.

- Tü...kör. - Nyögöm ki, de alig jön ki hang a torkomon olyan, mintha teljesen ki lenne száradva. A karomat az üst fölé tartják, összeszorítom a szemem, mikor megérzem a kést a bőrömön és rá kell harapnom az alsó ajkamra, hogy ne ordítsak fel, mikor belemélyed a húsba. Könnyeimen keresztül látom, ahogy a vérem belefolyik a furcsán kékes-zölden bugyogó üstbe. Lökést érzek majd azt, hogy a földre esek. Az idősebb Malfoy az üstbe helyezi a fura lényt, mire az mozogni kezd. Végül pedig teljesen semmivé olvad, a helyén pedig az éj fekete maszlagból hó fehér alak emelkedik ki. Tágra nyílnak a szemeim a meztelen férfi látványától, aki mögé azonnal oda lép a Malfoy és felad rá egy fekete köpenyt. Nagyot nyelek, mikor felém fordul, viszont mikor kinyitja a szemeit és vörös tekintete találkozik az én zöld szempárommal felordítok a tagjaimon végigfutó fájdalomtól. Már fáj a torkom a kiabálástól, érzem, hogy a sebeim kifakadnak, a fejem szinte szétrobban, majd hirtelen semmi. Meglepetten nyitom ki a szemem és legnagyobb csodálatomra az elmémben találom magam a Szükség Szobájában velem szemben pedig az üstből kijött alak.

- Te vagy az eredeti igaz? - Kérdezem tőle, de ő ahelyett, hogy válaszolna nyugodtan nézelődik. - Miért jöttél be? Mellesleg nem lehetett volna ezt az egészet úgy megcsinálni, hogy ne fájjon? Tudod, szívesen segítettem volna önként is. - Magyarázom lezserül csípőre téve a kezemet.

- Visszavettem, ami az enyém. Többet nem kell tudnod! - Mondja végül, hangja jeges, mintha nem is ismerne. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy lehet, hogy beigazolódott a legrosszabb lehetőség, amit ki tudtam találni. Visszatért, azt tudtam, hogy el fognak tűnni a horcruxai, de azt sose tudtam, hogy vajon rám fog-e emlékezni. Most viszont úgy tűnik, nem emlékszik rám.

- Emlékszel rám? - Kérdezem egy lépéssel közelebb lépve hozzá, ő azonban ellép egyet egyenesen a tükör felé. Félve emelem fel a kezem, de mikor megint hátrálni kezd leengedem. Elvesztettem, és most rémes súlyként esik a vállamra a tudat. Összeszorítom a szemem, ahogy igyekszem visszafogni a könnyeimet. Nem fogok sírni előtte.

- Hamarosan megérted, amit meg kell értened. Erős az elméd, a legtöbbek ennyitől már összetörnek. - Ajkaira gonosz mosoly szalad, amitől más helyzetben felgyorsulna a szívverésem, de most csak összeszorul a szívem. - Érdekes leszel gyermek! - Mondja, ahogy elfordul tőlem és lassan elindul a tükör felé. Nem is gondolkodom, mikor cselekszem és rámarkolok a talárja ujjára. A szívem a torkomban dobog, remegnek a kezeim és a lábaim is. Érzem a könnyeket a szememben, még nem adhatom fel, még nem szabad. Lehet, hogy ott van még. Lehet, hogy ott van benne valahol az én Marvolom, márpedig, ha ott van, akkor én nem fogok habozni és igenis mindent meg fogok tenni, hogy felszínre jöjjön. Látom, ahogy a válla felett rám pillant, mély levegőt veszek, mielőtt remegő hangon megszólalnék.

- Ott van? Kérlek! Tudnom kell? Marvolo ott van benned valahol? - Tudom, hogy egyáltalán nem Mardekároshoz méltó az a hangnem, amit megütöttem, hogy borzalmasnak és szerencsétlennek nézhetek ki most, de nem vagyok hajlandó elengedni az utolsó mentőövemet, az utolsó reményem, hogy még visszakaphatom őt. Hosszú percekig meg se mozdul, csak így állunk. Végül elfordítja a fejét a tükör felé, mély levegőt vesz, mintha keresné a szavakat, vagy a hangját, aztán megint megszólal, azon a hangon, amit olyan jól ismerek, amire annyiszor elaludtam esténként, ami annyi bajban mellettem állt.

- Bízol bennem, kicsi kígyóm? - A kérdés hallatán elsírom magam, ajkaimra szomorú mosoly szalad, ahogy elengedem a ruháját és leengedem magam mellé a kezem. Lehunyom a szemem, a fejem is lehajtom, majd mély levegőt veszek és őszintén mosolyogva kihúzom magam. Ez az a Marvolo, akit én ismerek, még van remény, ott van benn, hall engem.

- Igen. - Mondom magabiztosan. A szívem megtelik boldogsággal, ahogy a szó elhagyja az ajkamat. Meg fogom menteni, felélesztem az én Marvolomat. Nem érdekel mi áll az utamba. Az előttem álló férfi már félig átlép a tükrön mikor újra megszólal.

- Akkor hagyd, hogy azt tegyem, ami helyes! - Ezzel eltűnik az elmémből és én is megint kilépek a világomból.