Amandum et Sperandum/Szeretni és Remélni

22. Labirintus

A csapattal ma meglátogatjuk Piton professzort, ugyanis végre szeretném bevenni azt a bizonyos bájitalt, amit egész évben ígérgetett nekem, amivel képes leszek végre szemüveg nélkül is látni. A Mardekár házvezetője boldogan fogad minket, ami mostanában kezd szokásossá válni. Alig, hogy belépek, azonnal a kezembe nyomja az üvegcsét, amiben valami kékes, lilás folyadék van. Nem is kérdezem mi az, azonnal felhajtom. Összeszorítom a szemeimet, olyan érzés, mintha valaki ki akarná vájni a szememet. Ez pedig egy cseppet sem kellemes. Hosszú percek múlva múlik csak el a fájdalom, de a végeredményért megérte a fájdalmat, a szemüveg mögött minden homályos. Vigyorogva veszem le az üveget és a tárgyat behajítom a vörös lángokkal égő kandallóba. Mindenki boldogan mosolyog rám, Luna még meg is ölel. Ezután elköszönünk Pitontól és úgy döntünk, hogy tartunk egy kis edzést mielőtt elkezdődne az utolsó próbám. Így felcaplatunk a Szükség Szobájába, én pedig hagyom a többieknek, hogy azt gyakorolják, amit akarnak. Úgyis szerettem volna elújságolni ezt a hírt Marvolonak. Kényelmesen helyezkedek el az egyik karosszékben és lehunyom a szemem. Nem kell sok, hogy bekerüljek az elmémbe. Mikor kinyitom a szemem ő ott ül előttem, kedvesen mosolyog rám.

- Látod Marvolo, most már nem kell szemüveg! Mondtam, hogy nem kell sokáig hordanom azt az üvegdarabot. Ugye jól nézek ki nélküle is? - Kérdezem remény teli hangon, mire ő csak biccent egyet, nagyot nyelek, hogy visszafojtsam a könnyeim. - Segítesz a próbában? - Próbálkozok újra, de megint csak egy biccentést kapok, most már látom is hogy homályosulni kezd a világ előttem. - Mit mondjak, hogy válaszolj nekem? Miért nem beszélsz? Marvolo! Hiányzik a hangod! Ha tudtad, hogy ez az ára, miért engedted? - Látom a szemében a sajnálatot, de nem mond semmit, csak elfordítja a tekintetét. Erre én lehunyom a szemem és vissza kerülök a valóságba, legnagyobb meglepetésemre mindenki engem bámul. - Mi van?

- Hadrian? Jól vagy? Miért sírsz? - Kérdezi Nevil, én csak elfordítom a fejem, nem akarom nekik elmondani. Nem kell tudniuk.

- Most azonnal válaszolj, Hadrian Peverell! Miért sírsz? - Parancsol rám Draco, mire ökölbe szorulnak a kezeim és felpattanok a fotelből.

- Nem szólal meg! Mindegy mit csinálok, amióta kihoztátok és visszament egy árva szót se szól hozzám! Elvesztettem őt! Látom, tudom, hogy ért, reagál rám, de nem beszél velem! Az elmúlt négy évet úgy éltem le, hogy vele mindig beszélhettem, most meg hozzám se szól! - Hadarom mérgesen, majd meg se várva a reakciójukat kiviharzom a szobából. Legnagyobb szerencsétlenségemre azonban bele botlok Mordonba, vagy Bartyba, vagy tudja fene, hogy hívják. Majd, hogy nem kirángat az iskolaudvarra az utolsó próbaszínhelyére, aztán ott hagy a többi jómadárral. Jelenleg pont nem a tusa érdekel a legjobban, úgyhogy hidegen hagy, hogy mindenki készülődik és hogy egyre többen lesznek a nézőtéren is. Végül némán hallgatom végig az igazgatót, majd egyszerűen megállok a hatalmas sövénylabirintus bejáratánál és mikor megszólal a jelzés, lassan sétálni kezdek, még csak a pálcámat se veszem elő. Csak megyek az orrom után, nem érdekel mi van idebenn, el vagyok foglalva a gondolataimmal. Egészen addig, amíg szembe nem találom magam egy tűzrákkal.

- Engedj át, nincs kedvem veled foglalkozni! - Mondom teljesen nyugodtan és gondolkodás nélkül indulok el felé, azonban alig teszek meg két lépést, mire nekem támad, morogva ugrok ki a tűzcsóva előtt. - Miért kell ma ilyen szerencsétlen napomnak lennie?! - Rántom elő a pálcámat és az első eszembe jutó átkot kiszórom az állatra. El is találom, de olyan furcsa érzés kerít hatalmába, hogy pár pillanatig csak a pálcát bámulom a kezemben. A kétségbeesés még mindig tombol bennem, de most, hogy így kiadtam magamból egy részét sokkal jobb lett. Innentől már szinte rohanva haladok a labirintusba és igyekszem minél több szörnybe belefutni, amiben annyira nem vagyok szerencsés, de legalább egy kis kihívásom akad, két-három fordulónként. A haragomat és a kétségbeesésemet könnyen le tudom vezetni a szembe jövő lényeken, persze ez nem ugyanolyan, mintha beszélhetnék vele, de ha nincs más ez is megteszi. Így megy ez addig, amíg el nem érek valami furcsa narancsos színű ködöt. Itt megtorpanok és egy darabig csak bámulom, szemöldököm összehúzva. Végül elvigyorodok és egyszerűen átgázolok rajta, persze tudom, hogy antigravitációs köd volt, de elég volt, hogy magamban elmondjam Malazár egyik párszaszós varázslatát, hogy hatástalanítsam. Innentől megint megállás nélkül haladok beljebb, egészen addig, amíg el nem érek egy hatalmas szfinxet, aki mintha elállna valamit. Kíváncsian pislogok rá egy darabig, mire észre vesz és női arcával elmosolyodik.

- Fejtsd meg a rejtvényem és tovább mehetsz! - Erős késztetést érzek rá, hogy fintorogjak egyet, de sikerül megállnom és csak egy biccentéssel tudtára adni, hogy figyelek rá. - Sosem voltam, mindig csak leszek, mégis bízik bennem mindenki, akinek az élethez joga van. Mi vagyok? - Kérdezi szélesen mosolyogva, mire én elvigyorodok, csak volt értelme végigolvasni azt az unalmas könyvet, amit Malazár ajánlott.

- Holnap. Te vagy a holnap. - Látom, hogy a teremtmény nagyokat pislog rám, még a szájat is eltátja, gondolom nem hitte, hogy ilyen gyorsan tudni fogom a választ. Mégis végül, ha morogva is, de arrébb áll. Szememet forgatva haladok tovább egyre mélyebbre. Már szinte a markomban érzem a kupát, mikor megjelenik mögöttem valaki és kiszór rám egy átkot. Meg se kell mozdulnom a mágiám egyszerűen elnyeli a támadást. Kuncogva fordulok meg, hogy szembe találjam magam a jómadárral, aki Cedric Digori képébe bújt. - Ez egy nagyon ostoba lépés volt! Tudod nincs valami jó napom! - Vigyorodok el, ahogy oldalra biccentem a fejemet. - Adok esélyt, hogy eltakarodj a szemem elől, mondjuk tíz másodpercet, ha nem, akkor sajnos mozgásképtelenné kell tegyelek. Óra indul! Tíz, kilenc... - Kezdek bele és lassan eljutok az egyig, de persze a Hugrabugos fiú nem megy el csak szórja felém az átkokat, én persze mindet kivédem, esélye sincs ellenem, azok után, amit Malazártól és Marvolotól tanultam, ostoba, hogy kiáll ellenem. - Látom nem éltél a lehetőséggel. Milyen kár! - Nevetem el magam, ám ekkor legnagyobb meglepetésemre elkezd felém futni, majd el mellettem. Azonnal utána fordulok és ekkor fogom fel, hogy utolsó reménysugárként akarja magát rávetni a kupára. Tekintetem megkeményedik és én is rohanni kezdek. Nem fogom elveszteni ezt a rohadt versenyt, ha már ennyit szenvedek miatta, meg az ostoba bál miatt. Egyszerre érkezünk meg a pódiumhoz, amin a kupa áll és egyszerre fogjuk meg a tárgyat. Furcsa szorítást érzek a mellkasomban és ennyi elég is hozzá, hogy felfogjam, a kupa egy zsupszkulcs, hogy én hogy utálom a zsupszkulcsokat!