Hiccstrid - A nagy kaland

5. Amikor egy lány leüt

Walland, Tennessee

Hiccup az elmúlt pár napot Fogatlan istállójában töltötte. Mivel elhatározta, hogy olyan környezetet teremt barátjának, amilyet megérdemel, így minden szabad órájában ezen dolgozott. Sok idő ment el a tervezésre, és még nem igazán látszott az eredménye.
Először a boksszal kezdte, mert az szorult minél hamarabbi javításra, hiszen arról még az ajtó is hiányzott. Hiccupnak sikerült a régi helyett egy újat készítenie, viszont ez más volt, mint az elődje. Nem akarta, hogy Fogatlan a bokszban unatkozzon, amikor ő nem tud épp foglalkozni vele, így egy olyan ajtót készített neki, amin könnyedén ki tud menni, és ha akar, be is tud menni anélkül, hogy valaki kinyitná neki.
A western filmekben látott mindig ilyen ajtót, javarészt kocsmákban, és mivel itt szinte minden western stílusú, gondolta hű marad a stílusjegyekhez. Fogatlannak igazán tetszett az újítás, főleg, hogy kedvére mászkálhat. Igaz, nem túl nagy az istálló, de legalább csak az övé.
Szóval így teltek a nyári napok, egyik a másik után. Gobber természetesen nem tudott uralkodni magán, így egyre többször leste meg, hogy mit művel a farmján az unokaöccse az ő tudtán kívül. Pontosabban mit próbál művelni, mert nem létezhet olyan dolog a környék kovácsának birtokán, amiről ő ne tudna.
Nem fért a fejébe, hogy miként sikerülhetett megzaboláznia egy ilyen esetlen kölyöknek egy olyan vad musztángot, mint Fogatlan. Azonban nem akarta Hiccupot zaklatni a kérdéseivel, örült annak, hogy végre feltalálta magát valamivel.
Azt gondolta, hogy ha majd segítségre szorul a fiú, úgy is hozzá fog fordulni, és biztos volt benne, hogy ez a pillanat hamarosan eljön majd. Egyenlőre azonban hagyta kibontakozni Hiccupot, aki hosszú idő óta végre szabad akaratából cselekedett, és az elképzelései tiszta célt képviseltek.

- Na mit szólsz, pajti? Jó lesz így? - kérdezte Hiccup, miközben fáradtan megtörölte homlokát. Valamiért rászokott arra, hogy a lóval beszélgessen, pedig tudta, hogy választ úgysem fog kapni a kérdéseire. Azonban mégis úgy érezte, hogy Fogatlan megérti, amit neki mond, és még ha szavakkal nem is, de érthető reakciókkal képes tudatni a fiúval, hogy mit gondol, vagy mit szeretne.

- Szerintem a piros illik hozzád – mondta Hiccup, majd hol barátjára, hol pedig a frissen festett bokszra pillantott. Fogatlan közelebb lépett a bokszhoz, kicsit meg is szagolta azt, majd játékosan megrázta a sörényét.

- Azt hiszem ezt vehetem egy igennek – vigyorgott elégedetten Hiccup, majd újra megtörölte az arcát. Nem vette észre, hogy a ruhája csupa piros festék, így sikerült összekennie vele magát.

- Na, hát ez tökéletes – dünnyögte az orra alatt. Fogatlan jókedvűen nyerített egyet, teljesen olyan volt, mint aki épp kineveti a fiút.

- Oh, szóval viccesnek találod. Értem. Nos akkor – majd hirtelen Fogatlan elé ugrott, és amennyire csak tudta a piros festékkel összemázolta a jószág fejét -, nesze!

Fogatlan morcosan elszaladt az istálló bejáratához, de Hiccup követte őt.

- Na mi az? Így már nem olyan vicces ugye? - kérdezte nevetve a fiú, és észre sem vette, hogy körbe-körbe futkosva kergetik egymást az istállóban.
Fogatlan véget akart vetni gazdája buta játékának, így felrúgta a festékes vödröt, egyenesen Hiccup lábai elé, aki természetesen megbotlott benne és hasra esett, éppen a vödörből kiömlött festékre. Ott feküdt, és piros színű festékben dagonyázott. Már ő sem találta olyan viccesnek a dolgot. Felállt és közömbös arccal, ám belül tombolva a dühtől bámulta Fogatlant.

- Pajti, ez aljas húzás volt – mondta, majd megindult kifelé az istállóból. Fogatlan persze szorosan mögötte lépkedett, nem akart egyedül bent maradni. Mindketten csupa festékesek voltak.

- Jól áll nektek ez a szín – hallatszott a ház mellől a bók. Hiccup a hang irányába fordította tekintetét, és látta a közeledő Astridot.

- Téged is látni errefelé? - kérdezte gúnyosan Hiccup. Közben a kerti locsolóhoz vezette Fogatlant, hogy lemoshassa a fejéről a festéket. Hiccup is megmosta az arcát, ami szintén mindenütt festékes volt. Mindkettejüknek jól esett a hűs víz.

- Tudom, egy ideje nem lovagoltunk semmit és nem foglalkoztam az okításoddal, de nem értem rá – magyarázta a szöszi.

- Egy ideje? Konkrétan a legelső "lecke" óta nem találkoztunk – mondta keresztbe tett karokkal Hiccup, mintha csak számon akarta volna kérni a lányt. Miközben vele beszélgetett, visszavezette Fogatlant az istállóba. Astrid szorosan mögöttük haladt, hogy a fiú jól hallhassa, amint hozzá beszél.

- Mi ez, valami vallatás? - kérdezte gúnyos vigyorral Astrid, majd felvette Hiccup előző testtartását, a keresztbe tette a karjait. A fiú becsukta Fogatlan után az istálló ajtaját, így már teljesen Astridra tudott koncentrálni.

- Nem. Megértem teljesen a helyzetet, ne aggódj – mondta büszkén vigyorogva Hiccup.

- Ennek örülök – válaszolta Astrid, bár nem értette a fiú különös viselkedését.

- Nem lehetünk együtt, pedig te totál oda vagy értem – magyarázta fennhangon Hiccup, közben a lány körül sétálgatott. - Olyan erősen vonzódsz hozzám, de tudod, hogy kettőnk között sosem fordulhat komolyra a dolog, hiszen oly távol élünk egymástól.
Astrid feje lüktetett a dühtől, amit egyre erősebben érzett. Hiccupnak minden kimondott szava csak olaj volt a tűzre. Nem értette a lány, hogy egy fiú mégis hogyan lehet ekkora idióta.

- De már olyan nagyon hiányoztam neked, hogy nem bírtad tovább és idejöttél. Látni akartál engem, bár tudod, hogy igazából nem – Hiccup mondanivalóját Astrid szakította félbe, egy jól irányított, erős ütéssel a fiú vállába, aki a fájdalomtól a földre rogyott.

- A vállam! - kiáltott fel Hiccup.

- A továbbiakban kérve kérlek nézz engem levegőnek, rendben? Mintha nem is léteznék! Mert te városi nőhajhász barátom, számomra nem létezel! - mondta hideg komolysággal a szöszi. Hiccup csak a földön térdelve sziszegett a fájdalomtól, semmit sem tudott mondani a lánynak, pedig lett volna néhány keresetlen szava. Astrid hátatfordított Hiccupnak, és már éppen megindult amikor a fiú végre megszólalt.

- Várj! - kiáltott utána. - Én ezt az egészet poénnak szántam, nem hittem volna, hogy ennyire felhúzod magad rajta!
Astrid megállt amikor meghallotta Hiccupot, azonban továbbra is hátatfordított neki.

- Ne haragudj! Kérlek, ne menj el! - mondta a fájdalomtól még mindig a földön térdelő fiú. Nem értette minek húzta fel magát így ezen Astrid, úgy gondolta ezen akárki más nevetett volna. Astrid még pár percig csak ott állt, és legszívesebben hazament volna.
Csak azért jött át, hogy megkérdezze a fiút, hogy lenne-e kedve most lovagolni. Erre Hiccup ilyen ízléstelen tréfával idegesíti őt. Lassan megfordult, és látta, hogy Hiccup a vállát szorongatja fájdalmában. Biztosan fájt neki az ütés, mivel az ő keze is lüktetett egy kicsit a fájdalomtól, és azelőtt sosem volt még ilyen.
Bármennyire is ott akarta hagyni, egyszerűen nem volt szíve hozzá. Hiccup már lemondott arról, hogy a lány megbocsájtja a dolgot, amikor Astrid letérdelt mellé a földre és a vállát kezdte nézegetni.

- Nagyon fáj? - kérdezte aggódó arckifejezéssel. Bántotta, hogy ekkorát ütött, a bűntudat miatt nem is mert a fiú szemébe nézni, így amikor tekintetük találkozott volna, ő elfordította a fejét. Hiccupot nagyon meglepte Astrid viselkedése, szinte biztos volt benne, hogy simán ott fogja hagyni a lány. Astrid kicsit erősebben megnyomta Hiccup vállát, és az érintésből fakadó fájdalom egyből visszaterelte a fiú gondolatait a jelenbe.

- Áú! - csattant fel Hiccup. - Most remélem elégedett vagy! - préselte ki magából. Astrid mostanra szörnyen érezte magát.

- Én nem akartam, de megérdemelted! - magyarázta a szöszi, egyre jobban aggasztotta a helyzet. - Gyere, menjünk el az orvoshoz!

- Muszáj? - nyöszörögte Hiccup.

- Igen, muszáj! - rivallt rá Astrid, majd felsegítette, és elsétáltak Gobber kovácsműhelyéhez. A férfi épp nagy munkálatokban volt, amikor megpillantotta a közeledő fiatalokat, elsősorban unokaöccsét, aki a vállát szorongatja.

- Thor szerelmére, mi a fene történt már megint? - értetlenkedett Gobber.

- Hát, mi beszélgettünk, amikor Hiccup – kezdte a magyarázatot Astrid, de még mielőtt kibökte volna az igazságot, félbeszakították.

- Amikor rám dőlt egy léc! - fejezte be gyorsan a fiú. Astrid értetlenkedve nézett a fiúra, elképzelése sem volt róla, hogy minek találta ki ezt a mesét.

- Egy léc? - kérdezte Gobber, és úgy nézett unokaöccsére, mint egy igazi balekra.

- Igen! Morgó véletlenül fellökte, és éppen felém dőlt, és bár elkaptam, de olyan nehéz volt meg-meg hirtelen jött, hogy megütötte a vállamat. Nos, pontosan ez történt – magyarázta Hiccup, de mondandója teljesen összefolyt, mivel hirtelen kellett valamit kitalálnia. - Ugye pontosan így volt, igaz Astrid?
A lány hirtelen nem tudta mit mondjon, kétségbeesetten nézett a fiúra, majd vissza a morcos kovácsra.

- Igen, így volt. Egy nagyon erős ütést kapott – mondta ki végül idétlenül vigyorogva.

- Nos, azért nem volt olyan nagy, szinte nem is – mondta volna vigyorogva Hiccup, de akkor Astrid oldalba bökte, ami szintén fájt neki, és egyből értette a célzást. - De-de hatalmas ütés volt!

- Furcsán viselkedtek ti ketten. Viszont esélytelen, hogy most bevigyelek az orvoshoz kölyök. A megrendelő úton van, bármelyik percben itt lehet, és már nem tudok neki szólni, hogy ne jöjjön – mondta tanácstalanul Gobber.

- Majd én elviszem őt – javasolta hirtelen ötlettől vezérelve Astrid. Hamar meg is bánta, hogy ezt mondta, mivel lepergett a szeme előtt az összes lehetséges csajozós duma, amivel Hiccup az út közben próbálkozhat. Semmi kedve nem volt ehhez, nem akart kettesben lenni a fiúval a történtek után.

- Megtennéd? - kérdezte Gobber.

- Hát, igazából eszembe jutott, hogy annyira nem...

- Astrid, megtennéd? - kérdezte felvont szemöldökkel Hiccup, ezzel félbeszakítva a szöszit. Astrid lemondóan sóhajtott egyet, majd így szólt:

- Jó, menjünk – egyezett bele végül, majd elengedte Hiccupot és elindult ki az udvarból. A fiú egy elégedett vigyor után a lány nyomába eredt. Gobber nevetve a fejét csóválta, ahogy nézte a távolodó fiatalokat.

- Úgy hiszem lesz még ezzel a két lököttel elég gondunk, ugye Morgó? - kérdezte az asztal alól előbukkanó kutyától, aki éppen akkor ébredt fel egy kiadós alvásból.


- Várj már! Most meg hová megyünk? - kérdezte Hiccup, akinek már nagyon fájt a válla, de még mindig nem indultak el az orvoshoz. Astrid után sétált, pontosabban szaladt, és a szomszéd farm felé tartottak.

- Gondolom sejted, hogy nem lóháton fogunk orvoshoz menni.

- Képzeld, valahogy gyanítottam – mondta grimaszolva a fiú.- De akkor meg hová megyünk?

- Befognád csak egyetlen egy percre? - rivallt rá a szöszi, közben egyre közeledtek a farm bejáratához.

- Oh, elnézést, hölgyem! Nem is tudom ki miatt vagyok ebben a szó szerint nyomorult helyzetben! Még arra sem hagytál időt, hogy a festékes ruhámat lecseréljem! - mondta kicsit hangosabban Hiccup is, és valóban még mindig piros festék borította be a ruháját.
Astrid csak úgy besétált a bejáraton, egyenesen a pajtához, ahol egy férfi és egy nő dolgozott éppen. A nő az állatokat etette, a férfi pedig szalmát pakolt a pajtába. Hiccup hamar kikövetkeztette, hogy valószínűleg ők Astrid szülei, Hoffersonék.

- Anya, apa! - szólította meg őket Astrid. A szülei felfigyeltek lányuk hangjára, és kíváncsian várták, mit fog mondani.

- Szeretném elkérni a kocsit – bökte ki a szöszi.

- Na jó, de minek az neked? - értetlenkedett a lány édesapja, miközben letette a vasvillát, amivel a szalmát hordta.

- Jó napot! - köszönt zavartan Hiccup, aki épp akkor érte utol Astridot. A szülei egymásra néztek, majd sejtelmesen vigyorogtak a lányukra.

- Kicsim, bemutatsz a barátodnak? - kérdezte mosolyogva az édesanyja. Astrid ismét kezdett dühbe gurulni.

- Tisztázzuk, hogy ő nem a barátom. Mármint, úgy nem a barátom. Bár, tudjátok mit? Sehogy sem a barátom, még csak havernak sem mondanám – magyarázta büszkén vigyorogva Astrid. Hiccupnak viszont korántsem tetszett úgy a róla alkotott leírás, mint Astridnak.

- Szóval ő itt Hiccup Haddock, Gobber unokaöccse – mondta unott képpel a lány. A szülei arca szinte kivirult, amikor meghallották, hogy kedves kovács barátjuk rokona a fiú.

- Nahát! Mennyire megnőttél! - ámuldozott Astrid édesapja.

- Még nagyon kicsi voltál, amikor utoljára itt jártál. Biztosan nem emlékszel ránk. Én Isabella Hofferson vagyok – mutatkozott be barátságosan a nő. Hiccup eléggé zavarban volt, mivel tényleg nem emlékezett rájuk, nem csak az arcukra, még a nevükre sem, és ez kissé kínossá tette számára a helyzetet.

- Nagyon örvendek, asszonyom – mondta zavartan mosolyogva a fiú.

- Ugyan, szólíts csak Bella néninek – mondta mosolyogva Bella.

- Én pedig Dean Hofferson vagyok – mondta a férfi, majd barátságosan kezet nyújtott Hiccupnak. Hiccup kezet is rázott vele, de teljesen megfeledkezett a fájdalmáról, így amikor az belenyilalt a vállába, hirtelen elkapta a kezét.

- Bocsánat.

- Valami baj van? - kérdezte aggódóan Bella.

- Igen, szóval az autó azért kellene, mert Gobber nem tudja elvinni őt az orvoshoz, és hát történt egy kis baleset – magyarázta Astrid.

- Oh istenem, mégis mi történt? - kérdezte ijedten Dean.

- Hát – kezdte Astrid, de nem tudta, hogy most mit mondjon. Már elfelejtette, milyen mesével mászott ki Gobbernél Hiccup a helyzetből, de remélte, hogy most is kihúzza őt ebből a kínos szituációból.

- A lányuk leütött engem – jelentette ki teljes hidegvérrel Hiccup. A Hofferson szülők először nem értették, majd nem akarták elhinni, hogy Astrid ilyen erőszakos volt. Astrid legszívesebben addig ütötte volna Hiccupot, amíg még lélegzik.

- Na, de lányom, mire volt ez jó? - értetlenkedett Dean. Hiccup ördögi vigyorral a képén nézett Astridra. Ám a lány sem hagyta magát.

- Hát, ha tudni akarod, a drága ártatlan Hiccup nem is olyan ártatlan – mondta Astrid, de közben nem is édesapjára nézett, hanem egyenesen az önelégült Haddock fiú szemébe. A szőke lány szemei szinte villámokat szórtak, és szavak sem kellettek hozzá, hogy Hiccup megértse, mennyire hasztalan minden próbálkozása.

- Én csak viccelődtem vele, de tényleg nem csináltam vele semmit! Azt sem várta meg, hogy befejezzem, és egyszer csak leütött – magyarázta, és közben fájdalmasan sziszegett. Igazából már nem is fájt annyira a válla, mert enyhített a fájdalmán, ahogy Astridot megszorongatja a saját szülei előtt.

- Százszor megmondtam már, hogy ne üss meg senkit! Mindig előjön ez a téma újra, és újra – szidta le az édesanyja a lányt. Astrid a szemeit forgatta mert tudta, hogy úgy sincs komoly baja a fiúnak, csak direkt drámázik most a szülei előtt.

- Nagyon sajnálom szívem, néha nem tud uralkodni magán – mondta bűnbánóan Bella, miközben odalépett Hiccuphoz.

- Hát, tőle jobban kijárna a bocsánatkérés – mondta Hiccup, majd tekintetét Astridra szegezte. A lány ezt már nem akarta elhinni sem. Nem fért a fejébe, hogy miért csinálja ezt vele ez a fiú, miért akarja mindenáron, hogy ő ideges legyen miatta. Miért nem hagyja őt békén.

- Na ne szórakozz már. Bocsánatot kérek, ha visszaszívod azt a sok hülyeséget, amit mondtál – mondta sértődötten a lány.

- Astrid! - szólt rá morcosan édesapja. Astrid lemondóan sóhajtott egyet. Nagyon mérges volt Hiccupra, és elege volt belőle.

- Sajnálom – bökte ki végül. Hiccup nem volt elégedett attól, amit látott a lány arcán. Nem akarta, hogy ennyire mérges legyen meg ilyesmi, csak kicsit szórakozni akart vele. Már látta, hogy túl sok volt.

- Na gyerünk, menjetek az orvoshoz – mondta Bella, majd Astrid kezébe nyomta a kocsikulcsot. - Utána egy kis finom sütire a vendégünk vagy Hiccup!

- Oh, erre igazán semmi szükség már, de tényleg! - mentegetőzött a fiú.

- Dehogynem, ez a legkevesebb! Siessetek, és vigyázzatok az úton – tette hozzá Dean. Astrid morcosan elindult az autóhoz, Hiccup pedig félénken követte őt. Megfordult a fejében, hogy a mostani húzása után Astrid egyből a temetőbe viszi az orvos helyett. Beszálltak az autóba, majd elindultak.
Amíg el nem hagyták a farmokat az út csendben telt. Autóval nagyjából tíz percre volt a falu az ő környéküktől. Hicupp nem tudta, mit mondjon, Astrid pedig megunta a csendet így betett egy lemezt a lejátszóba. Hiccup meglepődve szegezte tekintetét a lejátszóra, amikor a számára ismerős dallamok csendültek fel.

- Te is szereted a Nickelbacket? - kérdezte Hiccup, és próbált nyugalmat erőltetni magára.

- Igen, a kedvenc zenekarom. Miért?

- Ne már! Nekem is! - mondta mosolyogva Hiccup.

- Na ne! Komolyan? - kérdezte Astrid egy őszintének aligha mondható mosoly kíséretében.

- Igen – vágta rá továbbra is felpezsdülve Hiccup.

- Az jó, ugyanis én ki nem állhatom őket – olvadt le a hamis mosoly a szöszi arcáról. Hiccup lelkesedése is szertefoszlott, és ismét a zene játszotta a főszerepet az úton. Hiccup nem tudta mit mondjon, Astrid pedig szánalmasnak találta a fiú minden próbálkozását. Azonban bármennyire is idegesítette minden cselekedete, valahol még sem tudott rá teljesen haragudni. Valami mégis volt, ami miatt átment hozzájuk, ami miatt nem hagyta ott, miután leütötte, ami miatt most ő viszi el az orvoshoz, és ami miatt még nem nyírta ki. Erőt vett magán, majd így szólt:

- Na jó, igazából tényleg szeretem. De nem akarom, hogy azt hidd benned és bennem bármi közös van – szögezte le a lány.

- Hát pedig mindketten bírjuk a lovakat, szeretjük a Nickelbacket és fantasztikus a drámai érzékünk – sorolta a fiú. Astridnak az utolsó dolgon nevetnie kellett.

- Drámai érzék – ismételte meg a szót értetlenül mosolyogva.

- Igen – magyarázta tovább nagy beleéléssel Hiccup -, mert mindketten szeretünk visszavágni a másiknak. Igaz olykor elég csúnyán, de végül mindig vicc lesz az egészből. Kivételesen ez most egy fájdalmas vicc volt – mondta, miközben megérintette fájó vállát. Astrid igyekezte nem elröhögni magát, és inkább az utat figyelni.

- Neked az egész élet csak poénból áll? - szegezte végül a kérdést Hiccupnak.

- Ezt hogy érted?

- Hát, mert mindig azzal mentegetőzől, hogy csak poénkodtál, vagy vicceltél. Nem veszed valami komolyan az életet – fejtette ki Astrid.

- Én komolyan veszem az életet. Ha nem venném komolyan, nem járnék otthon egyetemre, meg, szóval nem csinálnék egy csomó mindent – hebegte a fiú.

- Szóval amellett, hogy egy mihaszna, városi suhanc vagy még okostojás is? - gúnyolódott Astrid.

- Hiába találsz ki ilyen idétlen és nevetségesen lapos jelzőket rám, nem tudsz vele felhúzni – jelentette ki büszkén, halálosan nyugodtan Hiccup. - És igen, egyetemre járok. Bár mostanában nem megy olyan jól, pedig régen nem jelentett problémát a tanulás.

- Most miért nem megy? - kérdezte a szöszi.

- Hát, ha nagyon akarnám most is menne, csak – magyarázta miközben a tarkóját vakargatta -, valahogy már nem érdekel, azt hiszem. Hülyeség az egész.

- Hogy lehet egy iskola hülyeség? Örülnöd kellene, hogy van ilyesmire lehetőséged!

- Miért, nektek nincs? - kérdezte értetlenkedve Hiccup.

- Hát, itt a legtöbben az érettségi után nem tanulnak tovább, mert messze vannak az egyetemek. Én sem tanultam tovább, pedig lehet lett volna hozzá kedvem. Az érettségi után beszálltam a családi vállalkozásba, és mellette néha lovaglást tanítok gyerekeknek.

- És ezzel jól keresel? - bökte ki a kérdést Hiccup, de aztán rájött, hogy lehet illetlenség ilyet kérezni. Astrid fel is nevetett a kérdés hallatán.

- Mivel ezen a környéken nem valami nagy a választék a hobbikat illetően, ezért igen, elég jól lehet vele keresni. Én mondjuk nem a pénzért csinálom, de az sem olyan rossz, ha van – magyarázta mosolyogva a lány. Mostanra tűnt csak fel neki, hogy milyen jól elbeszélgetnek Hiccuppal. Ha nem akarja valami csalfa trükkel behálózni, egész jó fej a srác.

- Mi lehet fontosabb a pénznél? - kérdezte méltatlankodva a fiú.

- Tudod mosolyt csalni az arcára és örömet okozni egy gyermek számára felbecsülhetetlen. Lehet, hogy ezt csak én gondolom így, és lehet, hogy ez megint túl nyálas neked, de mi errefelé így működünk. A pénz nem boldogít, és attól, hogy sok van belőle, te magad még egyedül vagy. Lehet, hogy sok dologhoz hozzájuthatsz ha van pénzed, de boldogságot, azt sosem fogsz érte kapni – fejtette ki álláspontját Astrid. Hiccup csak hallgatott, és közben a lányt nézte, aki bár a fiúnak magyarázott, mégis csakis az utat figyelte.
Lenyűgözte az az átélés, az az őszinteség, ahogyan ezt az egészet elmondta neki. Hiccup azonban nem tudott hozzászólni a hallottakhoz, mert Astrid mondanivalója kezdett megváltoztatni benne valamit. Átgondolt néhány nemrég történt esetet, amikor összeveszett a szüleivel, és most először érezte azt, hogy lehet ő is elrontott valamit.
A nagy elmélkedésében fel sem tűnt, hogy Astrid leparkolt az autóval, és ki is szállt a járműből. Csak szomorú szemekkel bámult maga elé, és azt érezte, hogy szinte mindent elrontott.

- Na megérkeztünk! - mondta mosolyogva Astrid, ahogy kinyitotta a fiúnak az ajtót. - Nagyon fáj a kezed?

- Mi? Ja, hát egy kicsit – válaszolta Hiccup. Nem érezte jól magát sem fizikailag, sem lelkileg. Egyre nehezebben viselte az itteni napokat, hiába találta fel magát valamivel, hiába sikerült megbarátkoznia Fogatlannal, valami mégis mindig visszahúzta ebbe a búskomorságba. Érezte, hogy ő nem tartozik ide, és hogy nagyon különbözik az itteniektől.
Még Astriddal sem sikerült azonosulnia, és nincs is senki más, akivel rendesen szót tudna érteni. Bár végiggondolta mi lenne, ha otthon lenne, és rájött, hogy ott sem akad nagyon olyan ember, akit igazán közel érezhet magához. Harold a barátja, aki nem viszi bele őt a rosszba, és sokszor kiáll mellette, de néha úgy érzi, őt is csak bizonyos érdekek fűzik Hiccuphoz. Legutóbbi találkozásukkor is elakarta hívni egy buliba, ahova ő nem akart menni, csak Harold erőltette egy lány miatt.
Nem is érdekelte Hiccup véleménye, pedig kifejtette, hogy nem tetszik neki az a szőke hajú Sierra. Nincs igazán senki, aki valóban miatta akar a közelébe férkőzni akár barátként, akár más értelembe véve. Astrid bevezette a fiút az épületbe, majd leültette őt a folyosón.

- Várj itt nyugodtan, megkeresem az orvost – mondta, majd egy utolsó aggódó pillantást vetett a fiúra, és elszaladt. Hiccup továbbra is csak bámult szomorúan maga elé azon gondolkodva, mit kellene tennie. Mit vár tőle mindenki?
Ha bárki, akárcsak egy kis támpontot adna neki abban, hogy mit tegyen, amitől jobb lenne minden, ő szó nélkül megtenné. Mert mostanra biztos volt abban, hogy nem lehet mindenki hibás körülötte, ő pedig tökéletes és ártatlan. Élte az életét, ahogyan neki jól esett, és másokat pedig figyelmen kívül hagyott. Nem is volt neki igaz barátja, nem is jött ki jól mindenkivel és még az igaz szerelem sem kopogtatott be hozzá. Egyértelmű volt, hogy változnia kell, már csak az volt a kérdés, hogy miben. Néhány percig csak így ült, és várta Astridot. Majd hirtelen megpillantotta a folyosó végéről közeledni, mellette egy orvossal.

- Szóval ő lenne az – mutatott a fiúra a szöszi.

- Menjünk a vizsgálóba – javasolta az orvos, majd mutatta a két fiatalnak az utat. A vizsgálóban megkérte Hiccupot, hogy tegye szabaddá a fájó vállát, hogy meg tudja vizsgálni. Elég csúnya volt a válla, az ütés helye kék, zöld meg még lila is volt. Néhány helyen megérintette az orvos, melynek hatására a fiú néha nyöszörgött a fájdalomtól.

- Próbáld meg felemelni – kérte az orvos. Hiccup úgy is tett, felemelte, és csak enyhén fájt neki a mozdulat.

- Szóval leütötted? - kérdezte közömbös arccal Astridtól.

- Hát igen, de nem akartam ekkorát, esküszöm csak mondott valamit, amivel kiérdemelte. Fene sem gondolta volna, hogy ilyen ronda lesz – magyarázkodott Astrid. Hiccupnak feltűnt, hogy a doki és Astrid olyan közvetlenek egymáshoz.

- Anyád tudja? - kérdezte az orvos, miközben az asztalhoz ült és egy papírra kezdett írogatni.

- Hát igen, mert valaki elpletykálta – mondta a lány, és morcosan Hiccupra nézett.

- Micsoda egy őrült nőszemély vagy, vered a saját fiúdat – mondta értetlenkedve a férfi.

- Ő nem a pasim! - rivallt rá a férfire Astrid. - Miért hiszi ezt mindenki?

- Pedig jól mutatnátok együtt – fokozta tovább a feszültséget az orvos. Astrid ismét az összes vért az agyában érezte, és hogy mindjárt összetör valamit mérgében.

- Nos, Hiccup, biztosan nem tört el semmilyen csontod, mert akkor egyátalán nem tudnád mozdítani. Szerintem csak megrándult, szóval még sajogni fog, de kapsz rá egy krémet, amitől jobb lesz. A gyilkos unokahugom majd ápol, és ha nyavajogna csak jelentsd fel őt testi sértésért – ecsetelte halál nyugodtan a helyzetet az orvos. Levette a kesztyűjét miután végzett a vizsgálattal, majd Astrid kezébe nyomta a gyógyszer kiváltásához szükséges papírt.

- Szembe nyitva van a gyógyszertár – tette hozzá. Astrid karon ragadta a még mindig nyöszörgő Hiccupot, majd így szólt:

- Kössz Albert!

- Ez a dolgom. Üdvözlöm anyukádat – mondta Albert, majd visszaült az asztalához további papírmunka elvégzésére. A két fiatal pedig távozott a vizsgálóból. Hiccup a vállát szorongatva loholt Astrid után, egyenesen az autóhoz.

- Ő a nagybátyád? - kérdezte.

- Miután olyan remekül konstatálta neked, hogy az unokahuga vagyok, nyilván erre a kérdésre most nem kell válaszolnom – magyarázta Astrid.

- Elmondanád mi bajod van? - tette fel a kérdést dühösen Hiccup. Nem értette, hogy a lány miért bánik vele egyszer kedvesen, utána pedig ilyen mogorván.

- Nézd, csak elegem van ebből a napból, és ami azt illeti kicsit belőled is!

- Én már megint mit csináltam? - méltatlankodott Hiccup. Astrid felvont szemöldökkel meredt a fiúra. - Na jó, erre most ne válaszolj! Akkor menjünk a gyógyszertárba, vegyük meg ezt a sok szemetet, és menjünk haza, hogy aztán minél hamarabb megszabadulhass tőlem.

- Végre valamiben egyet értünk – mondta Astrid, s azzal elindult az út másik oldalára, ahol a gyógyszertár is volt. Hiccup lemondóan sóhajtott egyet, majd a lány után indult. Bementek a nem túl nagy épületbe, és Astrid már oda is adta a kassza mögött álló hölgynek a gyógyszeres receptet. A nő elszaladt a papírral hátra, majd pár perc múlva vissza is ért a krémmel és a fájdalomcsillapítóval. Egy kis tasakba tette őket és átnyújtotta Astridnak. Ezután elindultak vissza az autóhoz, és egy szót sem váltottak közben.

- Astrid! - hallatszott a hangos kiáltás, melynek tulajdonosa egy lány volt. Astrid a hang irányába fordította tekintetét, majd a személy, vagy pontosabban személyek, akiket meglátott mosolyt csaltak az arcára.

- Ruffnut, Tuffnut! - A két fiatal odasietett a lány autójához, hogy beszélgethessenek.

- Mi van veled? Egy ideje eltűntél – kérdezte barátnőjétől Ruffnut.

- Nos, igen. Nem volt időm semmire sem, mert kissé felhalmozódott otthon a munka.

- Valld be, hogy kerülsz minket – magyarázta idétlen vigyorral Tuffnut.

- Nem kerülök senkit. Tényleg nem értem rá – rivallt a fiúra Astrid.

- És akkor most, mit keresel itt? - kérdezte ismét a fiú, mintha csak számon akarta volna kérni a szöszit.

- Gobber unokaöccsét hoztam Alberthez. Történt egy kis baleset és – de a két fiatal félbeszakította.

- Leütötted? - kérdezték teljesen egyszerre, és mindketten sejtelmes arcot vágtak.

- Hát, lehet, hogy kicsit én is szerepet játszottam a dologban, de megérdemelte! - hebegte zavartan Astrid.

- Király – mondta Tuffnut, aki mániákusan oda volt az erőszakért. A két fiatalnak eddig fel sem tűnt az autó másik oldalánál ácsorgó Hiccup. A fiú odasétált hozzájuk, hogy köszönhessen.

- Hali – bökte ki. Csak most vette észre, hogy a két fiatal mennyire hasonlít egymásra.

- Srácok, ő itt Hiccup Haddock – mutatta be udvariasan Astrid, a még mindig csodálkozó Hiccupot.

- Szia!- köszönt kedvesen Ruffnut.

- Hello – köszönt unott arccal Tuffnut. Hiccup nem értette a viselkedésüket, de annyira nem is érdekelte.

- Ők itt Ruffnut és Tuffnut Thorston – mutatta be a két fiatalt is Astrid. Hiccupnak mostanra már leeset, hogy a nagy hasonlóság oka az, hogy ők ketten ikrek.

- Szóval te vagy a félnótás kovács unokaöccse? - kérdezte nevetve Ruffnut.

- Valami olyasmi – válaszolta egyhangúlag a fiú.

- De várjunk, én valamit nem értek – kezdte Tuffnut. - Ő most akkor a pasid?
Astrid és Hiccup zavartan egymásra néztek. Már nem akarták elhinni, hogy ez a nap tényleg csak abból áll, hogy mindenki furcsa megjegyzéseket tesz nekik, vagy éppen azt hiszik, hogy ők együtt vannak.

- Dehogy! Mégis miből következtettél erre? - rivallt rá Astrid. Hiccup zavarában a földet bámulta, és a fájó vállát szorongatta.

- Hát akkor meg minek hurcolászod őt? - értetlenkedett tovább a fiú.

- Csak mert Gobber nem tudta elhozni. Témát válthatnánk? - mérgelődött Astrid.

- Később összegyűlünk Billynél. Még a zenés est előtt. Ugye jöttök? - szegezte a kérdést Astridnak Ruffnut, közben gyilkos pillantást vetett barátnőjére, jelezve, hogy nem fogad el nemleges választ.

- Állj! Jöttök? Remélem nem gondolod, hogy – de mondandóját Ruffnut félbeszakította.

- Hozd el Hiccupot is. Minél többen vagyunk annál jobb!

- Na, nem – kezdte Astrid. - Ezt én tuti biztos, hogy nem vállalom. És szerintem Hiccupnak amúgy se lenne kedve ilyesmihez.

- Hányra legyek ott? - kérdezte sunyin vigyorogva Hiccup. Astrid idegesen a fiúra szegezte tekintetét.

- Oh, nem. Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből!

- Nos a farmoktól, ahogy kiérsz van egy régi kút. Biztosan láttad idefele jövet. Ott találkozunk mondjuk este hétkor – magyarázta el a fiúnak Ruffnut.

- Süketek vagytok? Ha ő elmegy, rám biztosan nem kell számítanotok! - rivallt a társaságra Astrid. A többiek teljesen figyelmen kívül hagyták az őrjöngését.

- Ugye tudsz lovagolni haver? Mert lóháton fogunk menni – magyarázta Tuffnut.

- Na itt a probléma! Hiccup nem tud lovagolni, illetve amilyen szinten most áll, azt nem nevezném tudásnak – mérgelődött tovább a szöszi, és az utolsó mondatot gyilkos pillantással egyenesen Hiccup szemébe mondta.

- De tudok, és menni fog! - vágott vissza a lánynak határozottan. Astrid és Hiccup csak dühösen meredtek egymás szemébe, az ikerpár pedig nagyon jót nevetett a két fiatalon.

- Este találkozunk – mondta Ruffnut, majd testvérével elindultak vissza a dolgukra.

- Rajtatok tartom a szememet – mondta fenyegetően Tuffnut és még az ujjaival is mutogatott hozzá.

Astrid dühösen az autóba szállt, majd őt követte Hiccup is. A lány szinte padlógázzal hajtott ki az orvosi rendelő parkolójából. A fiúnak felért egy halálközeli élménnyel az út, ami ismét csendben telt. Nem igazán mert megszólalni, és nem is nagyon akart. Megunta, hogy állandóan ő puncsol Astridnak, csak mert ő olyan hamar felhúzza magát dolgokon. Olyasmiken is, amik nem olyan jelentősek, ő mégis túlreagálta őket.
Az amúgy tíz perces útból Astrid nagyjából ötöt csinált, így hamar a lány otthonához értek. A szülei még mindig kint dolgoztak az udvarban. Bella egy nyerget tisztítgatott, míg Dean egy kicsit távolabb egy karámban futtatott egy lovat. Az asszony felfigyelt a közeledő autóra, majd megnyugodva tapasztalta, hogy a két fiatal és a kocsi is egyben vannak.

- Nos, nincs komoly baja Hiccupnak? - kérdezte kedvesen mosolyogva a felé közeledő fiataloktól. Mindketten nagyon morcos képet vágtak, amit nem értett.

- Az ég világon semmi baja – mondta mérgesen Astrid, majd beviharzott a házba és hangosan becsapta maga után az ajtót. Bella értetlenkedve nézett lánya után, majd Hiccupra.

- Nincs jó napja – nevetett zavartan a fiú, közben tarkóját vakargatta. Bella lemondóan csóválta a fejét, majd beinvitálta Hiccupot a házba. Bevezette őt a konyhába, majd leültette.

- Egyél egy kis sütit – mondta, majd a süteményes tányért a fiú elé rakta. Hiccupnak nem is kellett többször mondani, jópár darabot megevett.

- Ne foglalkozz Astriddal, majd megnyugszik! - magyarázta kedvesen az asszony.

- Hát szerintem jobb lenne ha beszélnék vele – mondta elkenődve a fiú.

- Menj fel az emeletre, és a lépcsővel szemközti szoba az övé. Nekem most be kell fejeznem kint a nyergeket. Gobbernek csomagoltam a sütiből, elvinnéd neki?

- Persze. Nagyon fog neki örülni – mondta mosolyogva Hiccup. Bella kiviharzott az udvarra, Hiccup pedig erőt vett magán, és elindult fel az emeletre. Lassú léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, majd bekopogott Astrid szobájának ajtaján.

- Igen? - hallatszott a lány hangja. Hiccup összeszorított szemhéjakkal benyitott a szobába. Azt várta, hogy Astrid majd hozzávág valamit.

- Te még itt vagy? - rivallt rá a lány. Hiccup becsukta maga mögött az ajtót, majd nekitámaszkodott. Előhúzta a zsebéből a gyógyszeres tasakot majd elővette a krémet.

- Segítenél? - kérdezte félénken. Astrid ledöbbent, hogy a történtek után Hiccupnak még van bátorsága ilyennel elé állni. Miatta került ebbe a helyzetbe, így úgy érezte segítenie kell. Ismét felülkerekedett a haragján valami ismeretlen okból kifolyólag.

- Ülj le – mutatott az ágyra a lány. Hiccup úgy is tett, és helyet foglalt.

- Vedd ezt le – húzta meg a fiú felsőjét, mivel amíg rajta van, nem fogja tudni bekenni a vállát. Hiccup levette a felsőjét, és odaadta a lánynak a tégelyt. Astrid leült a fiú mellé, az ujjával felszedett kicsit a krémből majd elkezdte vele bekenni a fiú vállát. Hiccup a hideg krémtől egy pillanatra felszisszent.

- Fáj? - kérdezte ijedten Astrid. Hiccup elmosolyodott.

- Nem, csak eléggé hideg.

Csend honolt a szobában. Nem igazán tudták, hogy mit kellene mondaniuk a másiknak. Astrid gyengéd mozdulatokkal masszírozta a krémet a fiú vállába, közben észre sem vette, hogy már jó pár perce Hiccup felsőtestét méregeti a szemével.
Hiccup ezt persze észre sem vette, próbálta kerülni a szemkontaktust a lánnyal. Astrid érezte, ahogy az arca elvörösödik, és hogy egyre szaporábban vette a levegőt. Magának is nehéz volt beismerni, de tetszett neki, amit látott. Sokat változott a fiú mióta utoljára találkoztak. Akkor még gyerekek voltak, mostmeg már kész férfi egy vonzó felsőtesttel. Hiccupnak jól esett Astrid minden mozdulata, és érezte, hogy a lány egyre gyengédebben és finomabban masszírozza. Halkan felsóhajtott a jóleső érzéstől, de nem akarta a szöszi tudtára adni a dolgot, így igyekezett tűrtőztetni magát. Miután Astrid végzett, és visszatért a fiú felsőteste okozta bódulatból, visszatekerte a tégelyre a tetejét és odaadta Hiccupnak.

- Most már remélem elégedett vagy – bökte ki, majd felállt Hiccup mellől. Hiccup is visszaszállt a valóságba, majd felöltözött, és csak néha nyöszörgött a fájdalomtól.

- Köszönöm. Meg azt is, hogy elvittél – mondta a fiú, néhány lépésre az ajtótól.

- Miután én okoztam a bajt, így ez a legkevesebb – mondta vállat vonva a szöszi. Hiccup már épp a kilincshez nyúlt volna, de úgy érezte, hogy ha most csak úgy elmegy, akkor este sem fognak találkozni, mert Astrid biztosan nem jön el, és akkor annyiban marad az egész. Bár maga sem tudta mit akar a lánytól, de abban biztos volt, hogy nem így kell véget érnie.

- Nézd, én sajnálom ami délután történt. Bunkó és ízléstelen poén volt. Azt hittem majd nevetünk rajta, de csak nekem volt vicces. Szóval – mondta bátortalanul, közben ide oda nézett a szobában. - Ne haragudj.
Astrid meglepődve hallgatta Hiccupot. Nem gondolta volna, hogy majd bocsánatot fog tőle kérni. Igazán nem számított erre a lépésre, így nem is tudta mit reagáljon erre.

- Hát, talán nem kellett volna olyan komolyan venni. Sajnálom, hogy annyira megütöttelek – bökte ki végül.

- Akkor többet nem csinálod ezt?

- Hé, azt azért nem mondtam. Ha megérdemled, igenis meg foglak ütni – mondta vigyorogva a lány.

- Ezekszerint lesz legközelebb – jelentette ki sunyi vigyorral a fiú. Astridban csak most tudatosult, hogy mit is mondott pontosan, és hogy mekkora lehetőséget is adott ezzel Hiccup kezébe.

- Nem mondtam, hogy lesz legközelebb, csak azt, hogy kapni fogsz, ha az utamba kerülsz – magyarázkodott Astrid, de Hiccupot ez akkor már nem érdekelte. Hatalmas önelégült vigyorral a képén távozott a lány szobájából, de még előtte odaszólt neki:

- Este találkozunk, hölgyem – s azzal ott hagyta a meglepődött Astridot. A szöszi tehetetlenségében csak ledobta magát az ágyra, és a párnát az arcába nyomta. Hiccup még gyorsan felkapta a Gobbernek szánt süteményt, majd elindult ki a házból. Bella épp készült bemenni, így összetalálkoztak.

- Hiccup, már mész is? - kérdezte csalódottan az asszony.

- Igen, Gobber már nyilván nagyon aggódik.

- Az lehet. Beszéltél Astriddal? - kíváncsiskodott Bella. Hiccup arca kicsit elvörösödött.

- Öhm, igen, beszéltünk. Minden rendben – vakargatta zavartan a tarkóját.

- Ezt örömmel hallom. Bármikor szívesen látunk itt!

- Köszönöm. Hát, akkor én most megyek – hebegte a fiú. - Viszlát!


Gobber épp útjára engedte a vevőjét a kész áruval, amikor Hiccup felbukkant a ház előtt. A férfi megnyugodott, hogy unokaöccse karja még megvolt, sőt még csak begipszelni sem kellett.

- Nos? - kérdezte mikor hallótávon belülre ért a fiú. Hiccup csak a férfi kezébe nyomta a süteményt, amit Bella csomagolt neki.

- Bella küldi – tette hozzá. Gobber nagyon örült, kishíján lejtett egy örömtáncot is. Szinte azonnal habzsolni kezdte a sütiket, már nem is érdekelte mi van az unokaöccsével. Hiccup egy félmosollyal az arcán indult hátra Fogatlan istállójához.
Az állat nagyon örült, amikor megpillantotta gazdáját, aki láthatólag teljesen jól volt. Ledobta magát egy kupac szalma mellé, majd fejét a falnak döntötte és a mennyezetet kezdte bámulni. Lehunyta szemeit, és felidézte magában Astrid érintését. Fogatlan értetlenkedve bámult gazdájára, és várta, hogy mikor kezd el foglalkozni vele.

- Pajti, este kirándulunk kicsit – sóhajtozta bódultan a fiú. Kíváncsian várta, hogy mi fog kisülni ebből az esti találkozásból. Mindenek előtt fel kellett rá készülnie, így gyorsan felnyergelte Fogatlant, ahogyan Astrid mutatta neki és kivitte őt a karámba, hogy bemelegítsenek az estére.