Hiccstrid - A nagy kaland

10. A vihar

Walland, Tennessee

A hajnal hűvösen és borult égbolttal ébresztette a vidéket. A mai napra óriási vihart ígértek, így már reggel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a legfontosabb dolgokat biztonságba helyezze. Hiccup álmosan sétált ki a ház elé, hogy szívhasson egy kis friss levegőt, így onnan nézte az aggodalmasan rendezkedő embereket.
Nem értette miért ijednek meg egy kis vihartól. Akkor még nem sejtette, hogy miként is zajlanak ezek a kis viharok errefelé. Már egy hete, hogy megnyerte a körzeti versenyt Fogatlannal. Akkor a szülei ajánlatot tettek számára, hogy hazamehet, de ő inkább úgy döntött mégis maradna. Stoick persze értetlenül fogadta fia döntését, de beletörődött. Megbeszélték, hogy a nyár végén visszajönnek, hogy megnézzék a következő versenyen, amin Astriddal indul.
Azóta Hiccup gyakrabban beszél az anyukájával, szinte napi jelentést tesz neki. Szóval így alakultak az utóbbi időben a dolgok. A távolban, a Hofferson farmon megpillantotta Astridot, aki épp Viharbogáron ügyködött. Egy darabig csak úgy meredt felé a távolba, majd gondolt egyet és elindult hozzá. Ahogy egyre jobban közeledett, látta, hogy a lány épp felnyergeli lovát. Habár Hiccup nem tulajdonított nagy jelentőséget a viharnak, azért a lovaglást butaságnak tartotta ilyen időben. Amint hallótávolságon belülre ért így szólt a lánynak:

- Jó reggelt! - kezdte. - Ezt komolyan gondolod?

- Szia! Már mit gondolok komolyan? - értetlenkedett Astrid.

- Ilyen időben akarsz kimenni?

- Csak egy kis időt. Viharbogárnak szüksége van a napi vágtázásra - ecsetelte a lány. Hiccup aggódó, és egyben hitetlen arccal bámult a lányra.

- Valóban? Viharbogárnak? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában, majd felvont szemöldökkel Astridra nézett. A szöszi lemondóan csóválta a fejét.

- Honnan is tudnád te? Amúgy meg, nem véletlenül Viharbogár a neve, és ritkán tudunk ilyen körülmények között lovagolni. Szeretjük az extrém dolgokat, igaz kislány? - Astrid megsimogatta a lova fejét, aki egyetértését egy játékos bólogatással jelezte. Hiccupot azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy elengedje a lányt egyedül.

- Ebben az esetben hozom Fogatlant - jelentette ki a fiú. Astridnak persze ez nem tetszett, ahogy Hiccup túlzott aggodalma sem.

- Már lovagoltam egyedül viharban, és még élek, mint azt láthatod. Semmi szükség a hősködésedre!

- Itt találkozunk húsz perc múlva - mondta Hiccup, mint aki meg sem hallotta, amit a lány mondott neki.
Elindult vissza bácsikája farmjára, hogy felnyergelje Fogatlant. Kinyitotta az istálló ajtaját, majd levette a szögre akasztott nyerget és a kantárt. Fogatlan, ahogy meglátta gazdáját egyből toporzékolt patáival örömében, és jókedvűen nyerített párat. Amikor meglátta a kezében a nyerget, akkor már azt is tudta, hogy hová fognak menni.

- Szia, pajti! - köszöntötte Hiccup a jószágot. Kinyitotta a boksz ajtaját, majd miután Fogatlan kisétált a hátára tette a nyerget. Minél előbb vissza akart menni Astridhoz. Miután felnyergelte Fogatlant, immár lóháton indult a Hofferson házhoz, ahol meglepetten tapasztalta, hogy Astrid nincs ott. Az édesanyja épp az istállóba igyekezett, amikor meglátta a fiút.

- Szervusz, Hiccup - köszöntötte barátságosan.

- Jó reggelt Bella néni. Astrid?

- Pár perccel ezelőtt a tisztás felé lovagolt. Mondtam neki, hogy ilyen időben rossz ötlet elindulni, de hallgat is ő rám.
Hiccup mérges lett kissé a lányra, hiszen megbeszélték, hogy itt megvárja. Rossz előérzete támadt.

- Megyek és visszahozom - mondta, és ahogy befejezte, hirtelen egy óriási villám kísérte mennydörgés rázta meg a vidéket.

- Nagyon siessetek, kérlek! Ez a vihar egyre rosszabb lesz!