Hiccstrid - A nagy kaland

7. Versenyek

Walland, Tennessee

Már két nap is eltelt Hiccup csúnya veresége óta. Szintén ennyi ideje nem beszélt Astriddal, mert nem volt biztos benne, hogy a lány látni akarja-e még az életben. Kissé aggódott miatta, és a dolgok miatt, amiket mondott mikor utoljára találkoztak.
Astrid magát hibáztatta a fiú vereségéért, ami Hiccupot nagyon zavarta. Két napja a fránya vágtázást gyakorolja Fogatlannal, persze kizárólag világosban. Az istálló feljavításával nem haladt valami sokat, pedig mostanra már készen akart vele lenni. Még a lovaglásra sem tudott rendesen odafigyelni, mert folyamatosan Astrid járt az eszében.
Legutóbbi találkozásukkor a lány hagyta, hogy megölelje őt. Egy ölelésben semmi furcsa nem lenne, de valamiért ez kicsit többet jelentett Hiccupnak. Egyre különlegesebbnek tartotta Astridot, kivételes szépségnek. És a szépet most egészen máshogy értette a lányra, mint ahogy eddig bárkire is. Szép volt, mert gyönyörű volt mindene, a haja, a szemei, az arca, ezek mind tökéletes egyveleget alkottak. Ehhez társult a rendkívüli problémamegoldó készség, okosság és a hihetetlen tapasztalat a lovaglás terén.
Ezek együtt tették őt Hiccup számára elragadóan szépségessé. Nem tudta kiverni a fejéből sehogy sem, és emiatt újra és újra vele álmodott. Minden piszkos kis gondolata, amit a valóságban nem tudott megvalósítani Astriddal, az álmában kapott szárnyra. Nehezen ismerte be magának, de a lány minden őrültsége ellenére egyre jobban vonzotta.

- Min jár az eszed te vágtahuszár? - kérdezte unokaöccsét Gobber, majd barátságosan megveregette vállát. Hiccup az asztal felett görnyedt a konyhában, így gondolkozott magában a dolgokon.

- Nagyon elmés hasonlat volt – dünnyögte morcosan. Gobber felnevetett, majd helyet foglalt a duzzogó Hiccup mellett.

- Na kivele, mi bajod? - kérdezte a férfi, majd előhúzta pipáját a zsebéből.

- Nem fontos – vágta rá Hiccup.

- Ha nem lenne fontos, nem vágnál ilyen savanyú pofát – magyarázta Gobber a pipával hadonászva, majd álláspontja kifejtése után meggyújtotta. Hiccup lemondóan sóhajtott. Jó lett volna valakivel megbeszélni ezt az egészet, de nem volt biztos benne, hogy erre épp nagybátyja lenne a legmegfelelőbb.

- Hülyeség erről beszélni – ontotta tovább a kifogásokat Hiccup. Gobber közben úgy pöfékelte ki a pipafüstöt, mint egy gyárkémény.

- Astridról van szó, igaz? - találta fején a szöget Gobber. Hiccupnak elképzelése sem volt arról, hogy honnan jöhetett erre rá bácsikája. Idegesen játszadozott a kezeivel, és a lehető legmélyebbre süllyedt az asztal alá.

- Áh, beletrafáltam – vigyorgott büszkén a férfi.

- Mégis miből gondolod, hogy róla van szó? - kérdezte idegesen a fiú. Gobber sejtelmesen vigyorgott.

- Nos, abból ami azon az ominózus éjszakán történt, amikor Eret szénné alázott téged az újdonsült barátaid előtt – magyarázta Gobber, miközben egy jókora adag füstöt kifújt. Hiccup dühös pillantást vetett nagybátyjára, amiért ilyen szavakkal emlékezteti az amúgy is keserű vereségre.

- És nem utolsó sorban azért gondoltam pont rá, mivel éjszaka folyamatosan az ő nevét nyüszíted – bökte ki a kínos valóságot Gobber. Hiccup szemei elkerekedtek, arca elvörösödött és már szinte az asztal alól beszélgetett nagybátyjával. A férfi csak nevetett unokaöccse zavartságán.

- Nos, újra megkérdezem, mi a probléma?

- Hát jó – sóhajtott egy mélyet Hiccup. - Azon az estén eléggé ki volt borulva, mert azt hiszi, hogy miatta kaptam ki. Amiért nem készített fel rendesen, és mert elhanyagolt. Magyarázott még valamit arról, hogy a gyerekek akiket tanít sohasem nyernek versenyt.

- Sajnos ez igaz – kezdte a férfi. - Betanítja őket, de aztán valamiért mégsem sikerül soha a kölyköknek a verseny, amire felkészíti őket. Emiatt sokan már nem is fordulnak hozzá a taníttatással. - Hiccup szomorúan hallgatta Gobbert. Nem értette, mégis mi lehet a baj Astriddal, amikor ő igazán nagyszerű tanár. Már értette a lány csalódottságának okát.

- Tetszik neked, igaz? - kérdezte ismét idétlenül vigyorogva Gobber.

- Szép, na és? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.

- De téged meghülyít ez a lány – csattant fel a nevetéstől a férfi. Hiccup egyre kényelmetlenebbül érezte magát a beszélgetésben, mert Gobber túl sokat tudott. Így hát felállt, és épp készült ott hagyni a vihogó nagybátyját, amikor az még egy utolsót hozzá kívánt tenni beszélgetésükhöz:

- Kölyök! - szólította meg a már fél lábbal az udvaron lévő Hiccupot. - Ne hagyd elveszni, ha van valami! - tanácsolta végül a férfi.
Hiccup nem értette ezt a tanácsot, talán, mert egy olyan ember mondta neki, aki egész életében egyedül volt.
Nagyon zavarban volt, mert eszébe jutott néhány édes álom a lányról, és a pillanatok amikor kettesben voltak, és hát történt egy-két dolog. Hogy kiverje fejéből ezeket a gondolatokat egyenesen Fogatlanhoz indult. Mielőtt bement az állat istállójába megállt előtte, hogy jobban szemügyre vehesse. Elhatározta, hogy még ma nekilát rendbe hozni.
Ám előtte egy kis lovaglás majd kiszellőzteti a fejét. Kitárta az istálló ajtaját, és Fogatlan szinte felborította gazdáját, majd rohamléptekkel haladt a farm kapujához. Hiccup rémülten nézett az állat után, majd ahogy felfogta mi van készülőben, felpattant és lovának nyomába eredt.

- Fogatlan! - üvöltözte az állat után, de esélye sem volt rá, hogy utolérje. Borzasztó rémület lett úrrá rajta, amikor Fogatlan kiszaladt az útra, el az erdő irányába. Hiccup körül forgott a világ, azt sem tudta mit tegyen. Idegesen befutott a házba, hogy szóljon Gobbernek. Szinte rátörte az ajtót nagybátyjára, aki épp a konyhában mosogatott.

- Gobber! - kiáltotta, és a férfi annyira megijedt, hogy minden lábast, amit már elmosott levert a pultról, így azok hangos csörömpöléssel értek földet.

- Odin szakállára, mi történt? - kérdezte idegesen Gobber. Hiccup csak úgy kapkodta a levegőt, és szó sem jött a szájára, csak mutogatott kifelé az udvarra.

- Fogatlan megszökött – bökte ki végül. Gobber ereiben szinte a vér is megfagyott a fiú szavaitól. Letette kis mosogatószivacsát, és unokaöccsével együtt elindultak ki a házból.

- Merre szaladt? - kérdezte idegesen kapkodva a fejét az erdő, a falu felé vezető út és Hoffersonék birtoka között.

- Azt hiszem az erdő felé. Nem tudom – mondta kétségbeesetten Hiccup, és ő is ide-oda kapkodta fejét.

- Ide hallgass, öcsi! – kezdte kicsit hangosabban, majd Hiccup vállaira tette a kezeit, és komoly tekintettel a fiú szemébe nézett. - Most megkeressük a dögöt, és nem lesz semmi baj! Indulj el az erdőbe, én megyek Deanért! Ha valaki, akkor ő meg fogja találni – biztatta a kétségbeesett fiút nagybátyja. Hiccup csak bólintott egyet. Gobber sietve elindult Hoffersonékhoz, Hiccup pedig nyelt egy nagyot és elindult be az erdőbe.


- Ugorj Viharbogár! - kiáltotta Astrid, majd ugratásba fogta hűséges paripáját. A nap sugarai csodálatos látványt nyújtottak, ahogy átszűrődtek a fák levelei között.
Az elválaszthatatlan páros épp az erdőben gyakorolt. A nyár végi versenyre készültek, és néha kissé nehezít az edzésen Astrid, hogy biztosan csúcsformában lehessenek Viharbogárral. Az erdő erre tökéletes, mert a terep sokszor változik, hála a természetnek. Kidőlt fák, gödrök, emelkedők, egyszóval kész akadálypálya, ahol bár jól ismered az erdőt, ő mégis tud még neked meglepetéseket okozni.
A mérsékelt fényviszonyok pedig csak fokozzák a koncentrációt, amire most mindennél jobban szüksége volt Astridnak. Annak ellenére, hogy egy eléggé korlátolt helyen lovagoltak, a lány mégis nagy sebességgel vágtázott lovával.
Egymás után vették az akadályokat annak ellenére, hogy Astrid esze nem teljesen ezeken járt. Nagyon sokat gondolt Hiccupra, és arra, ami történt. Még mindig magát okolta, mivel attól még, hogy Hiccup tapasztalatlan lovas, ő azt mondta neki, hogy megtanítja lovagolni, de nem így tett. Elhanyagolta, pedig lehet mostanra kiváló lovas lehetne, mert az adottságai megvannak hozzá. Meg más adottságok, amik annyira nem kapcsolódnak a lovagláshoz, azonban Astrid eszét egészen elvették.
Még most is belepirul az emlékbe, amikor kettesben ültek a lány szobájában, ő pedig ellátta a fiú sérülését. Arra pedig kifejezetten jól esett neki visszagondolni, amiket a nem túl fényesen sikerült vágta verseny után mondott neki Hiccup. És az az ölelés, az az illat. Észre sem vette, de egyre lassabban haladtak Viharbogárral, az akadályokat pedig ahelyett, hogy átugratták volna, egyszerűen kikerülték. A jószág értetlenül nyerített egyet, mintha csak kérdezni akart volna gazdájától.

- Semmi baj kislány. – Simogatta meg az állat fejét Astrid. - Pihenjünk egy kicsit – javasolta, majd leszállt Viharbogárról, és vezette maga után az állatot. Néhány méter múlva az erdőben lévő pataknál megállapodtak. A patakot átszelő kis hídon megtámaszkodva bámulta a vizet Astrid, Viharbogár pedig mellette legelészett. Továbbra is Hiccupon járt az esze. Hihetetlen volt számára, hogy néhány hete megjelent ez a fiú, és fel akarja rúgni az ő kis megszokott, nyugalmas életét.
Azelőtt minden pontosan úgy történt, ahogyan azt Astrid tervezte, így viszonylag egyhangúan zajlott az élete, de legalább úgy, ahogy ő akarta. Most pedig itt van a nagy Hiccup Haddock, és nem törődve semmivel sem, csinálja a dolgokat felelősségtudat nélkül. Először a gondolat, hogy megülje a musztángot, aztán a folyamatos piszkálódása, majd pedig a meggondolatlan verseny, ráadásul éjszaka.
Néha Astrid már arra gondolt, hogy Hiccupnak nincs is esze, amivel gondolkodhatna, olyan butaságokat csinál, közben meg sem fordul a fejében, hogy baja eshet. A sok hülyesége ellenére mégis mindig jó kedve van, minden rendben van vele sőt, mindig megússza a nehéz helyzetekben rejlő veszélyeket.
Folyamatosan azon törte a fejét, hogy vajon hogyan csinálja ezt? Szembemegy a nyugalmas, bevált dolgokkal és őrültségeket csinál. Ahogy nézte a vizet, és benne magát, hirtelen megjelent mellette egy másik tükörkép, melynek büszke tulajdonosa egy éjfekete ló volt. Nagyon megijedt és riadtan odébb ugrott az állat mellől.

- Fogatlan? - értetlenkedett a szöszi. Lassan nyújtotta a kezét a jószág felé, aki bár halkan fújtatott egyet, mégis engedett a lány érintésének. - Te meg mit keresel itt? Úgy látom nyereg sincs rajtad, szóval nyilván nincs veled Hiccup.
Valóban, Fogatlanon csupán egy kantár volt. Pár perc múlva Astrid kiabálásra lett figyelmes, és mintha valaki Fogatlan nevét kiáltozná. Hamar rájött, hogy ez Hiccup hangja, majd feltételezése bizonyosságot is nyert, amikor a fák közül egyszer csak felbukkant a fiú. Hiccupnak hatalmas kő esett le a szívéről, ahogy megpillantotta barátját, és azt, hogy biztonságban volt. Egy megkönnyebbült mosollyal az arcán szaladt Fogatlan felé, majd ahogy odaért átölelte a lovat.

- Pajti – örvendezett Hiccup. - Úgy örülök, hogy jól vagy.
Astrid ledöbbenve bámulta a fiút, és a lovat. Furcsa volt ilyen helyzetben látni egy olyan városi srácot, mint Hiccup.

- Soha többet ne csináld ezt! - szidta le Fogatlant a fiú, és közben az ujjával is hadonászott. Miután teljesen meggyőződött arról, hogy barátjának semmi baja, végre Astridról is tudomást vett. A lány zavartan elnézett másfelé, kerülte a szemkontaktust a fiúval.

- Szia! - bökte ki végül Hiccup.

- Szia! - köszönt vissza Astrid is.

- Hogy vagy? - kérdezte végül hosszas töprengés után a fiú, mivel fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna a lánynak. Nem tudta, hogy mit gondol most róla a történtek után.

- Köszönöm, jól vagyok. És te? A vállad? - érdeklődött bátortalanul a szöszi.

- Oh, annak már semmi baja. Igaz a kék-zöld foltom még megvan – ecsetelte nevetve a fiú, de látta Astrid arcán, hogy őt inkább bántja a dolog még mindig, így leolvadt a mosoly az arcáról. Új témán pörgött az agya.

- Hogy találtad meg?

- Nem én voltam. Egyszer csak felbukkant mellettem. Olyan furi volt – magyarázta a lány. Hiccup rosszallóan csóválta a fejét, közben Fogatlanra pillantott. - Miért szökött meg?

- Ha én azt tudnám. Kinyitottam az istálló ajtaját, és konkrétan fellökött – válaszolta értetlenül a fiú. Astrid csak bólintott egyet, majd a csendé lett a főszerep. Nem tudták mit mondjanak a másiknak, bár mindkettejüknek lett volna ezer és egy kérdése a másikhoz.
Astrid a hajával játszadozott, míg Hiccup alaposabban végigmérte a lányt. Ma is nagyon csinos volt, egy kék színű ruhát viselt ami a combjáig ért, és egy csizmát, amilyet általában hordani szokott. Hiccup csak nézte őt, bár sokkal inkább gyönyörködött benne.

- Szóval – kezdte félénken a fiú, mire Astrid tekintete rá szegeződött. - Nincs kedved sétálni egyet? - bökte ki végül a kérdést. Astrid ezen elmosolyodott. Már egyszerűen nem tudta hova tenni ezeket a szándékokat. Vajon Hiccup fel akarja szedni, vagy tényleg érdeklődik iránta? Annyi biztos, hogy nagyon kitartó.

- De igen. Az most talán jót tenne – válaszolta végül Astrid, amitől Hiccupnak hatalmas kő esett le a szívéről. Megragadták lovaik kantárát, majd maguk után vezetve elindultak a patak mentén. Már egy ideje sétáltak, nézelődtek az erdőben, de nem szóltak egy szót sem. Nagyon zavaró volt ez a folytonos csend, így mindketten újra azon töprengtek mit mondjanak. Hiccup úgy érezte, hogy ő már annyiszor megtörte ezt a kínzó csendet, hogy most Astridnak kellene mondania valamit.

- Tudod mi az, amit még nem is mondtál el? - kérdezte végül a szöszi. Hiccup már örült, hogy végre hozzászólt a lány.

- Mit?

- Hogy tulajdonképpen miért jöttél ide? - tette fel végül a nagy kérdést Astrid. Hiccup öröme pontosan eddig tartott. Nagyon nem akart beszélni az otthon történtekről, mivel már megbánta azt a sok rosszat, amit csinált, és tudta, hogy nagyon gonosz volt a szüleivel.

- Nagyon muszáj erre válaszolnom? - kérdezte egy félmosollyal az arcán.

- Még szép, hogy muszáj – felelte Astrid. Hiccup lemondóan sóhajtott egyet. Végül is tudta, hogy ez a kérdés egyszer elő fog jönni.

- Hát, tudod nem voltam épp jó ember – kezdte bátortalanul a vallomást. - Az egyetem pocsékul ment, a szüleimmel állandóan veszekedtünk meg minden.

- Miért?

- Tudod a világról alkotott képünk eléggé eltérő – magyarázta a fiú, de egyre kényelmetlenebb volt neki a szituáció. - Nem tetszik nekik, ahogyan az életemet élem.

- Valami rosszat tettél? - értetlenkedett a szöszi.

- Azt nem is keveset.

- Például? - nevetett a lány.

- Nem szívesen hozok fel példákat, magam is próbálom elfelejteni őket. Rossz társaságba keveredtem, sokáig kimaradtam, rondán beszéltem velük. De az utóbbit csak azért, mert már nagyon felhúztak agyilag a sok hülyeségükkel!

- Ez minden? - kérdezte felvont szemöldökkel Astrid. Kissé gúnyosan meredt Hiccupra.

- Nem volt valami jó hírem sem. Volt néhány lány, akik – magyarázta a fiú, de rájött, hogy most nagy butaságba kezdett bele. Ha most elmondja, miket tett azokkal a lányokkal, Astrid valószínűleg felpofozza és többet szóba sem áll vele.

- Akik? - kíváncsiskodott a szöszi. Hiccup nem tudta, hogy hogyan folytassa ezt a történetet úgy, hogy még jól jöjjön ki belőle.

- Akikkel volt némi nézeteltérésünk.

- Témánál vagyunk – forgatta a szemeit Astrid. - Szóval milyen gusztustalanságot tettél velük?

- Semmit! - vágta rá dühösen Hiccup. - Soha nem ígértem egyiknek sem semmit, és ők mégis máshogy adták elő mindenkinek! Csak megmondtam nekik, hogy hagyjanak békén, mondjuk nem ilyen szép stílusban, de az egésznek én ittam meg a levét, meg anya, amikor panaszkodtak neki az ismerősök.

- Udvariatlanság lenne, ha most hangosan felröhögnék? - kérdezte Astrid, és már egészen vigyorgott.

- Azt mond meg, ezen mi olyan vicces? - dünnyögött a fiú.

- Anyukádnak panaszkodtak rólad más lányok szülei? Ez annyira ciki, már ne is haragudj – nevette el magát Astrid. Hiccup egy darabig dühösen meredt a szöszire, de aztán nem bírta ki, és ő is elnevette magát. Jobban belegondolva, ez valóban elég röhejesen hangzott.

- Szóval ide száműztek a szüleid, mert rossz kisfiú voltál – gúnyolódott a lány.

- Nem pont így fogalmaznék, de valami ilyesmiről van szó – mondta szomorkás hangon a fiú. Sokat gondolt arra, hogy vajon az otthoniak mit csinálnak. Valószínűleg ők mindennap buliznak és jól szórakoznak, amíg ő itt sínylődik. Kevés olyan dolog van, ami tűrhetőbbé tette ezt a nyarat, de Astrid és Fogatlan köztük volt.

- Akkor biztos nagyon furcsa lehetett neked itt először.

- Még most is az – vágta rá Hiccup. - Nem igazán találom itt a helyem. De gondolom ezen nem vagy meglepődve, mivel én csak egy "városi bunkó" vagyok – ecsetelte álláspontját. Astridban némi bűntudatot keltett ez a pár sor, mert valóban nem fogadta valami kedves stílusban a fiút, amikor megérkezett.

- Azért nem kell ilyen komolyan venni ezt. És azért talán, de nyomatékosan kihangsúlyoznám azt, hogy talán, valami jó is van benned. Hiszen a lovaglásra már egész ügyesen ráéreztél – magyarázta bátortalanul Astrid, mert tartott tőle, hogy ha túlzottan megdicséri a fiút, az majd félreérti, és megint kétértelmű megjegyzéseket tesz majd a lánynak. Ehelyett Hiccup kedvesen elmosolyodott.

- Köszönöm, hogy így gondolod – vigyorgott. - Viszont most te jössz!

- Miben? - kérdezte nevetve a lány. - Nekem nincsenek ilyen ügyeim.

- Nem kell feltétlenül erről beszélni, bár ha már így benne vagyunk – kezdte, majd idegesen babrált lovának kantárával. Akart valamit kérdezni, de nagyon félt feltenni, bár leginkább a választól tartott. - Mi van Erettel? - bökte ki végül. Astrid felnevetett. Tudta, hogy Hiccupot zavarta az, ami a múltkor történt, de főleg az, hogy nem ő volt Eret helyében.

- Hát, már kerülgetjük egymást egy ideje. Majd gondolom valami lesz – válaszolta Astrid, és próbált komolyságot erőltetni magára.

- Szóval bejön neked – tette hozzá lemondóan Hiccup. Astridnak eddig sikerült komolyságot színlelnie, majd látva Hiccup csalódottságát hangosan felnevetett.

- Hihetetlen, mennyire hiszékeny vagy – mondta nevetve a lány, és már a hasát fogta. Hiccup olyan dühös volt a lányra, hogy legszívesebben felkapta volna, és beledobta volna a patakba, amiért sikerült megint így rászednie.

- Astrid – dünnyögte az orra alatt, majd jól lehagyta a még mindig nevető szöszit, akinek fel sem tűnt, hogy a fiú jó pár méterrel előtte halad.

- Várj már! - kiáltott utána, és még mindig kacarászott. - Csak vicceltem. Semmi sincs köztünk, és nem is lesz! Ő Ruffnutnak tetszik.
Azonban látta, hogy Hiccupnak esze ágában sincs megvárni őt. Ördögien elmosolyodott, majd felszállt Viharbogárra.

- Na kislány, most megrázzuk a ketrecüket – suttogta lova fülébe, aki izgatottan nyerített egy halkat. Finoman oldalba bökte a csizmája sarkával, és macskalépteket megszégyenítő csenddel közelítettek Hiccup és Fogatlan felé.
Majd mielőtt beérték volna őket Astrid vágtába ugratta Viharbogarat, és szélsebesen hajtottak el a fiú és a musztáng mellett. Hiccup annyira megijedt, hogy elvesztette az egyensúlyát és egyenesen a patakban kötött ki.
Astrid hangosan felnevetett, miközben továbbra is vágtáztak előre Viharbogárral. Hiccupnál most nagyon kihúzta a gyufát, a fiú bosszút forralt. Gyorsan kimászott a patakból, és párszor kicsavarta a ruhájából a vizet. Felpattant Fogatlanra, majd Astridékhoz hasonlóan vágtázni kezdtek.
Bár kissé furcsa volt nyereg nélkül lovagolni, de minden erejükkel azon voltak, hogy beérjék őket, ami pár perc múlva sikerült is. Astrid hátrapillantott a csurom vizes Hiccupra, és gúnyosan vigyorgott.

- Meleged volt? - kiáltotta hátra.

- Ha egyszer utolérlek neked véged van! - kiabálta ördögien vigyorogva a fiú. Astrid csak csóválta a fejét, mert esélye sem volt Hiccupnak, hogy utolérje.

- De sosem fogsz utolérni!

- Én nem vennék rá mérget! - mondta, majd gyorsított a vágtájukon. Lassan közeledett a lány és annak lova felé. Astrid csak nevetett, és igyekezett lehagyni a fiút újra.
Annyi előnyük volt a másik kettővel szemben, hogy nekik nem kellett kerülgetniük bizonyos akadályokat, egyszerűen csak átugratták. Így kergetőztek még egy ideig, és csak haladtak felfelé a patak mentén
Aztán a patak egyszer csak véget ért, és elértek egy kicsi, bár annál csodálatosabb vízeséshez. Hiccup megállította Fogatlant, és leszállt róla.

- Hű – ámuldozott a fiú. A hely ahol megállapodtak szebb volt, mint bármi, amit valaha látott. Az egész terület a vízesés körül nem volt túl nagy, és mintha az erdő fái egy kört alakítottak volna ki. Csak közvetlen a vízesés mellett volt egy nagy fűzfa, mellette pedig egy kisebb meder, ahova a víz csobogott.
Astrid leszállt Viharbogárról, majd elengedte had legelésszen. Hiccup is elengedte Fogatlant, majd elindult a vízesés irányába. Még mindig csöpögött a hajából a víz, az volt a szerencséje, hogy szép napsütéses délután volt és meleg is.

- Ez a kedvenc helyem – mondta Astrid lágy hangon. - Ha gondolkodni akarok, vagy épp felejteni, akkor mindig ide jövök ki egy kicsit.
Hiccup továbbra is csak bámult körbe-körbe, mintha még mindig a helyben gyönyörködne. Odasétált a mederhez, majd leguggolt mellé és a vizet kezdte nézni.

- Azta! Astrid ezt látnod kell – szólt a lánynak izgatott hangon. Astrid kíváncsian ment oda a fiúhoz, elképzelése sem volt róla, hogy vajon mit találhatott.

- Mi az? - kérdezte. Hiccup felállt, majd kitartóan a víz felé mutogatott.

- Nem látod? Az ott! - magyarázta, majd egy lépést hátrált Astridtól, mintha szabad teret akart volna neki engedni a jobb látásviszony érdekében. Astrid nézte a vizet, de ő egyszerűen semmi érdekeset nem látott benne.

- Hiccup, én nem látok semmit.

- Pedig ott van – vigyorgott sunyin, majd egy határozott mozdulattal a karjaiba vette a lányt, és bedobta őt a vízbe. Astrid sikított egy hatalmasat, ahogy csobbant egyet a mederben. Hiccup pedig kint a parton nevetett.

- Hihetetlen, hogy erre nem számítottál – mondta nehezen a nevetéstől. Astrid felbukkant a vízből, és össze-vissza kapálózott benne. Most legszívesebben bele fojtotta volna Hiccupot, de helyette úgy döntött máshogyan leckézteti meg.

- Te állat – kiáltott levegő után kapkodva. - Nem tudok úszni – mondta kétségbeesetten a lány, és egyre csak elmerült a vízben. Hiccup nagyon megijedt, és azonnal a lány után ugrott, aki addigra már teljesen eltűnt a víz alatt. Ahogy beugrott utána, Astrid azonnal behúzott egyet a fiú vállába.

- Hé – csattant fel Hicup. - Ugye most csak hülyéskedsz?

- Igen, pontosan azt csinálom – nevetett a lány, és egy kis vizet fröcskölt a fiú arcába.

- Remélem tudod, hogy ez nem volt vicces. Megijesztettél!

- Megérdemelted! - rivallt rá még mindig nevetve Astrid.

- De én azt már úgy adtam vissza az előző húzásodért – vágta rá Hiccup. - Na megállj hölgyem! - mondta sunyin vigyorogva, majd újra megragadta Astridot és felemelte, most viszont nem dobta bele azonnal a vízbe, hanem tartotta a karjai között.

- Ne! - sikongatta nevetve a szöszi, közben átkarolta Hiccupot a nyakánál, hogy ha véletlenül ledobná őt, akkor ne essen olyan nagyot. - Nem akarok még egyszer csobbanni! Tegyél le!

- Pedig megérdemelnéd – mondta ördögien vigyorogva a fiú. - Hogy tudtál így rászedni? Ez a víz a mellkasomig ér.

- Sajnálom – mondta vigyorogva a szöszi.

- Tényleg? Nehogy véletlenül kicsússz a kezeim közül – vigyorgott fenyegetően Hiccup, majd ráijesztett Astridra, amikor úgy csinált, mintha elengedné, de aztán mégis megtartotta.

- Na! Ne játssz az idegeimmel Haddock! – fenyegetőzött a szöszi, és próbált komoly lenni, de folyamatosan fülig ért a szája.

- De bátrak vagyunk ehhez a szorult helyzethez képest – mondta csodálkozóan Hiccup.

- Vigyél ki a partra! - parancsolta Astrid, majd az említett hely irányába mutatott, és a lábaival kapálózott. Hiccup mosolyogva csóválta a fejét, majd elindult ki a vízből, karjában Astriddal.
A szöszi közben a fiút méregette, amíg az cipelte ki őt a partra. Mivel vizesek voltak mindketten, teljesen a felsőtestéhez tapadt a pólója, így jól kivehetőek voltak Hiccup izmai.
A karjai, ahogy tartották Astridot, megfeszültek és kemények voltak. A szöszi még mindig úgy kapaszkodott, hogy átölelte a fiút a nyakánál, de érezte ahogy a fiú izmai feszülnek körülötte, és ettől kissé zavarba jött. Tekintete átvándorolt Hiccup arcára, és azt kezdte méregetni. Egy ravasz mosoly még mindig ott volt a szája sarkában, de többnyire közömbös arcot vágott. Astrid szíve nagyon hevesen dobogott, ahogy egyre jobban elmerült a látványba. És azok a szemek. Most először érezte úgy, hogy el tudna olvadni valaki karjai között. Amint Hiccup kivitte őt a partra és letette, magához tért a bódulatból.

- Egy sunyi dög vagy – csúfolta ki a fiút, miközben a hajából csavarta a vizet.

- Ezt éppen te mondod? - kérdezte vissza nevetve Hiccup.

- Igen én. Az, hogy te béna vagy és beleestél az nem az én hibám volt!

- Oh, tényleg? - kekeckedett tovább a fiú, majd amit kicsavart vizet a pólójából Astrid arcába fröcskölte.

- Én most megöllek – csattant fel a szöszi, majd elkezdte kergetni Hiccupot. Hiccup annyira nevetett, hogy ez megnehezítette számára a futást.

- Higgadj le! - kiabálta nevetve a fiú, de Astridot már nagyon kihozta a sodrából.

- Úgy is elkaplak!

- Álmodozz csak Astrid! - kiáltott vissza a fiú. Szíve hevesen dobogott, amikor kijelentése után hirtelen megtorpant. Ez a pillanat valahonnan ismerős volt neki, mintha valamikor ez már megtörtént volna. Kísértetiesen hasonlított az álomra, amit a gyerekkori fotók idéztek elő. Astrid már nem tudott megállni úgy, mint Hiccup, mert a fiú hirtelen torpant meg előtte, így egyenesen a vállának szaladt. Hiccup értetlenül pillantott a lányra, hogy hogyan lehetett ilyen figyelmetlen.

- Most mi van? - kérdezte a lány meglepődve.

- Semmi, csak nem érzed úgy, hogy ez már egyszer megtörtént?

- Micsoda? - értetlenkedett tovább Astrid. Hiccup kedvesen elmosolyodott, úgy döntött inkább nem firtatja a dolgot.

- Mindegy, lényegtelen – legyintett végül. Hirtelen zajra lettek figyelmesek, amire lovaik is felkapták fejüket. Astrid édesapja, Dean volt az lóháton. Értetlenül meredt a két csuromvizes fiatalra.

- Szervusztok – köszönt nekik. - Szóval meglett Fogatlan – tapasztalta kissé morcosan a férfi. Hiccup összeszorította szemhéjait, és sziszegett egy sort. Valószínűleg amint Fogatlan előkerült, vissza kellett volna menniük a farmra, hogy Gobber és Dean ne keressék tovább hiába. Astrid úgy nézett a fiúra, mint egy igazi idiótára.

- Gratulálok – bökte ki.

- Bocsánat Mr. Hofferson – préselte ki magából Hiccup.

- Te sem vagy különb ifjúhölgy – szidta meg lányát Dean.

- Én? Én mit csináltam? - méltatlankodott a szöszi.

- Eltűnsz órákra otthonról, azt sem tudjuk hová mész. Ugyanannyira szólhattál volna, hogy megkerült a musztáng, mint Hiccup.
A két fiatal csak lesütött szemekkel bámulta a földet, ruhájukból még mindig csöpögött a víz.

- Miért vagytok vizesek? - kérdezte végül a férfi. Astrid és Hiccup zavartan egymásra néztek, aminek az lett a vége, hogy majdnem újra elnevették magukat. Azonban mindketten komolyságot erőltettek az arcukra, majd Astrid így szólt:

- Semmi, nem érdekes hidd el.

- Na indulás haza – mondta, majd egy táskából ami lova oldalára volt erősítve elővett egy nyerget. - Tessék a nyergetek – passzolta oda a fiúnak Dean.

- Köszönöm – hebegte a fiú. Dean hátat fordítva a két fiatalnak elindult vissza a birtokra lassan ügetve. Amint elment és már nem hallotta őket, ők ismét hangos nevetésben törtek ki. Nem tudták, hogy azon nevetnek, hogy mindketten csurom vizesek, vagy azon, hogy tényleg nem volt annyi sütnivalója egyiküknek sem, hogy elinduljanak szólni, hogy előkerült Fogatlan.

- Eléggé pipa volt – vigyorogta Astrid.

- Biztos, hogy nem lesz gond belőle? - kérdezte Hiccup, és még mindig nevetett.

- Majd megnyugszanak – mondta a lány, majd odalépett Viharbogárhoz és felszállt rá. - Na nyeregbe te casanova!

- Ezt el se kezd! - figyelmeztette a lányt, miközben felnyergelte Fogatlant. Miután kész volt, felpattant rá, de nem indult el, hagyta had menjen Astrid elől.

- Csak ön után hölgyem – mutatott maga elé az útra vigyorogva. Astrid nevetve csóválta a fejét, majd elindult Viharbogárral, őt pedig követte Hiccup és Fogatlan. Néhány perc vágta után ki is jutottak az erdőből. A fiú úgy gondolta, hogy nagybátyja talán még Hoffersonéknál várja, így hát követte Astridot a birtokukra. Bella épp a postástól vette át a leveleket és magazinokat amiket hozott.

- Szia anya! - kiáltotta Astrid, de meg sem állt, ügetett tovább a karám felé.

- Csókolom Bella néni! - kiáltotta Hiccup is, aki szorosan haladt Astrid mögött. Bellának még köszönni sem volt ideje, így értetlenül meredtek egymásra a postással. A két csavargó bevezette lovaikat a karámba, majd még mindig vizesen bementek a házba. A vágtájukról beszélgettek, amit az erdőben csináltak, és amit hazafele.
Astrid elmagyarázta Hiccupnak, mi az amire jobban oda kellene figyelnie. Sajnálta, hogy csak most tudott rá időt szakítani, de legalább most csak rá figyelt. Nagyon jól elbeszélgettek, teljesen megfeledkeztek a külvilágról.

- Hát itt vagytok - szakította félbe őket Bella. - Merre kujtorogtatok? Gobberék Fogatlant keresték egy fél délutánon át.

- Nos, mi csak lovagoltunk kicsit. Bocsi, hogy nem jelentkeztünk le – mondta bűnbánóan Astrid. Bella csak forgatta a szemeit, ha megtudná számolni hányszor esett meg ez Astriddal.

- Ha már lovaglásról van szó, megjöttek a cuccaid – mondta a lány édesanyja, majd az asztalra tette a leveleket és magazinokat amiket az imént kapott kézhez. Astrid arca kivirult és azonnal az egyik magazint kezdte lapozni.

- Hiccup, nem vagy éhes? - kérdezte az asszony, miközben az edényeket rendezte.

- Öhm, nem, de azért köszönöm – hebegte a fiú. Majd a szeme megakadt a levelek között egy szórólapon, "Júliusi versenyek" felirattal.

- Megnézhetem? - kérdezte a szőke hajú lánytól, aki oda sem nézett mire kíváncsi a fiú, csak bólintott egyet. Hiccup széthajtogatta a szórólapot, majd a tartalmát kezdte tanulmányozni. Aztán szemet szúrt neki egy verseny július 19-én, két hét múlva.

- Már versenyezni szeretnél Hiccup? - kérdezte kíváncsian Bella. Astrid erre felnézett a magazinból, és meglepődve tapasztalta, hogy azt a bizonyos szórólapot nézegeti Hiccup.

- Azt hiszem igen – mondta, majd letette a papírt az asztalra, és az ujjával megmutatta Astridnak melyikre gondolt pontosan.

- Körzeti lóverseny – olvasta fel a szöszi. - Ugye csak viccelsz?

- Nem – vágta rá magabiztosan Hiccup.

- Hiccup, ez két hét múlva lesz, te pedig nem szerzel elég gyakorlottságot addig – magyarázta Astrid.

- Hát ez majd kiderül – mondta majd, felállt az asztaltól. - Viszlát Bella néni.

- Már mész is? - kérdezte meglepődve az asszony.

- Igen, Gobber már biztosan szét akarja rúgni a hátsóm – nevetett a fiú, majd miután az asszony másfele nézett, biccentett egyet Astridnak, hogy jöjjön ki vele. A lány kikísérte a fiút, mert tudni akarta, vajon mit szeretne mondani. Kivezették Fogatlant a karámból, majd a farm kapujához sétáltak.

- Ez elég nagy dolognak hangzik – ecsetelte Hiccup.

- Mert az is. A környék legjobbjai indulnak rajta – magyarázta a lány.

- Tehát az elviselhetetlen hódolód is fog – mondta a fiú, majd látszott rajta, hogy forgat valamit a fejében.

- Na, ezt most azonnal verd ki a fejedből! - figyelmeztette Astrid. - Nem kellett volna elsőre sem kiállnod vele, nem kaptál volna ki, és most nem fordulna meg akkora ökörség a fejedben, mint a visszavágó.

- Muszáj Astrid – hisztizett tovább Hiccup. Tényleg olyan volt, mint egy rossz öt éves, aki nem kaphatja meg, amit akar.

- Megint veszíteni fogsz, és megint az lesz, mint a múltkor – mondta kétségbeesetten Astrid.

- Nem lesz az, mert most rendesen felkészülünk! Fogatlan ellen esélyük sincsen. Gondolj bele, megnyerném neked a versenyt – mondta a fiú, amire Astrid meglepődötten szegezte rá a tekintetét. Megnyerné neki a versenyt. Ezt mégis hogyan kellene érteni?

- Mindenki látná, hogy igenis nagyszerű tanár vagy. Én pedig visszavághatnék az idióta Eretnek. Benne vagy? - kérdezte büszkén mosolyogva Hiccup. Astridon látszódott, hogy vonzza is a dolog, meg nem is, ebből fakadóan nagyon vacilált az ötleten.

- Nem tudom – bökte ki a lány végül.

- Astrid – kezdte Hiccup, majd megragadta a szöszi kezét, és egyenesen az égkék szemeibe nézett. - Ez nekem nagyon fontos. Muszáj segítened – kérlelte kitartóan, de látta Astridon, hogy valóban nem tud dönteni. A lány félt egy újabb csalódástól. Hiccup vett egy mély levegőt, majd így szólt:

- Holnap délelőtt gyere át, ha benne vagy. Ha nem jössz, tudni fogom, hogy nem akarod – mondta szomorkás hangon, de egy huncut mosoly még ott lapult a szája sarkában. Elengedte a lány kezeit, majd felszállt Fogatlanra.

- Köszönöm a mai napot hölgyem – vigyorgott a fiú, majd elügettek Fogatlannal. Astrid továbbra is ott állt a kerítésnél, mozdulatlanul. Kezei, amit alig néhány perce még fogott Hiccup, remegtek. Gondolkodnia kellett a dolgokon.

Hiccup hazaérve egyenesen az istállóba vitte Fogatlant. A lehető leghalkabban osontak, mert tudta, hogy ha a nagybátyja meglátja, hát akkor megnézheti magát. Óvatos és halk mozdulattal becsukta az istálló ajtaját, majd sarkon fordult, de akkor egy hatalmasat kiáltott az ijedtségtől.

- Gobber! - rivallt rá a hegesztőmaszkot viselő férfira. - A szívbajt hoztad rám!

- Még te mondod kölyök? Hol a pokolban kolbászoltál egész délután? És mikor akartál szólni, hogy megkerült a vadállat? - mérgelődött Gobber.

- Én csak, elfelejtettem oké? Sajnálom, de elvonták a figyelmem – mentegetőzött Hiccup. Gobber értetlenül meredt unokaöccsére.

- Mégis mi lehet fontosabb a te jó öreg, egyetlen nagybátyádnál?

- Az, az mindegy – hebegte a fiú vörös arccal. Gobber azonnal tudta miről van szó.

- Áhhá, csak nem a szépséges Astrid Hofferson volt aki, oly csintalan módon elcsavarta az eszedet? - gúnyolódott Gobber, közben még cuppogott is, hogy fokozza a feszültséget Hiccupban.

- Befejeznéd ezt, kérlek?

- Amúgy, miért vagy csurom vizes? - kérdezte, majd végigmutatott unokaöccsén. Hiccup már el is feledkezett erről, persze a miértjéről egyáltalán nem. Elkezdett nevetni.

- Majd elmesélem. Most átöltözök, mert már nagyon rossz a vizes ruhában lenni – húzta ki magát ilyen egyszerűen a beszélgetésből.

- Várni fogom! - mondta a férfi. Vigyorogva csóválta a fejét, majd visszament a kovácsműhelyébe.

Este Hiccup nem tudott aludni, sőt egész korán elfeküdt. Arra gondolt, hogy ha Astrid jönni fog holnap, akkor nem lehet fáradt. A plafont bámulta, és közben mindenfélén járt az esze. Hihetetlen volt számára, hogy lassan egy hónapja itt van már.
És ekkor eszébe jutott édesanyja. Amikor elváltak azt mondta, hogy ha beszélgetni szeretne valakivel csak telefonáljon. Elővette a mobilját az éjjeliszekrényről, majd kikereste édesanyja számát. Először hezitált hívást indítani, de erőt vett magán, majd a füléhez tartotta a telefont.

- Hiccup? - szólt bele édesanyja. Alig csörgött még a telefon, de ő már fel is vette, mintha csak arra várt volna, hogy mikor hívja már fel az ő kicsi fia.

- Szia Anya – köszönt bele bátortalanul a fiú.

- Hogy vagy, édesem? - kérdezte aggódóan Valka.

- Jól vagyok. Furcsa, de elég jól – mondta mosolyogva a fiú.

- Jól kijöttök Gobberrel? - kíváncsiskodott a nő.

- Igen, bár néha olyan idétlen – vigyorgott Hiccup. - És te jól vagy?

- Én remekül, csak bár itthon lennél.

- Most nem bántásból, de ti küldtetek el – mondta szomorúan Hiccup, de aztán erre nem érkezett válasz. Megijedt, hogy megbántotta édesanyját ezzel a kijelentésével. - De mindegy, mert nem erről akarok beszélni. Azt mondtad felhívhatlak, ha szükségem van rád.

- Persze kisfiam, miről van szó? - kérdezte izgatottan Valka. Hiccup egy darabig nem szólt a telefonba, nem tudta hogyan fogalmazza meg, amit szeretne mondani.

- Szóval van egy lány – kezdte bátortalanul. - Ez a lány nagyon jó fej, és kedves, de egyáltalán nem hisz magában. Mit tudok tenni, hogy egy kicsit is jobban érezze magát? - fejezte be végül a fiú. Valka eleinte nem akart hinni a fülének. Megfordult a fejében, hogy nem is a fiával beszél, hanem valakivel, akinek kísértetiesen hasonlít a hangja az övéhez. Sohasem volt még példa arra, hogy Hiccup ilyesmit kérdezett volna tőle.

- Nos, hát – hebegte értetlenül az asszony. - Hogy hívják?

- Astrid. Jah, igen. Képzeld, ő a szőke kislány a fotóról – mesélte mosolyogva a fiú. - De most miért fontos ez?

- Szóval Astridnak hívják. Majdnem eltaláltam – nevetett Valka. - Tudod fiam, egy lány akkor van a legjobban elveszve, amikor képtelen hinni magában. Meg kellene mutatnod neki, hogy igenis képes bármire, ha elhiszi magáról. De miért, mi van ezzel a lánnyal? - kérdezte gyanakvóan. Hiccup érezte, hogy arca szinte lángol, és szívverése felgyorsul.

- Én – kezdte egész halkan.

- Igen?

- Tudod, én – hebegte továbbra is, majd erőt vett magán. - Nekem nagyon tetszik ez a lány – bökte ki végül. Valka majd kicsattant az örömtől, amikor felfogta, mit is mondott az imént a fia.

- Szívem, hiszen ez nagyszerű – ujjongott a nő.

- Nem, nem az és ne örülj már ennyire! – mondta zavartan a fiú. - Én neki egyáltalán nem kellek. Csak gondot okozok neki.

- Ugyan már, ez biztosan nem igaz!

- De igaz. Nem vagy itt, nem tudhatod – magyarázta a fiú. - Inkább én leteszem. Köszi a tanácsot! Jó éjt!

- Ha bármikor szükséged van rám, hívj! - tette hozzá az édesanya.

- Jó anya – motyogta Hiccup. - Szia!

- Szia édesem! - s azzal Hiccup letette a telefont. Képtelen volt aludni, szóval még jó néhány percig csak forgolódott az ágyában. Nem is sejtette, hogy valaki más, tőle nem is olyan messze ugyanilyen álmatlansággal küzdött.


- Te még fent vagy? - kérdezte meglepődve a lányától Bella.

- Hát igen. Nem igazán tudok aludni – mondta Astrid. Édesanyja bement hozzá, és leült mellé az ágyra.

- Fáj valamid?

- Nem.

- Éhes vagy? - szegezte az újabb és újabb kérdéseket lányának.

- Nem, csak – kezdte zavartan a szöszi. - Hiccup indulni akar a körzeti lóversenyen.

- De hát az jó, nem? - értetlenkedett az asszony.

- Már hogy lenne ez jó? Alig lovagol egy hónapja, és amúgy is bosszúvágy hajtja.

- A múltkori veresége miatt?

- Igen – dünnyögte Astrid. Még mindig nehezen beszélt erről a dologról.

- Ahol tulajdonképpen két fiú párbajozott érted? - vigyorgott sejtelmesen Bella.

- Anya, hová akarsz kilyukadni? - kérdezte egyre idegesebben Astrid, és szúrós szemmel nézett az anyukájára.

- Én csak azt mondom, hogy nem lennék a helyedben száz százalékig biztos abban, hogy büszkeségből teszi, amit tesz – magyarázta az asszony, közben elkezdte befonni duzzogó lányának csodaszép, szőke haját. - Sokkal inkább azért, mert alul maradt legutóbb, amivel azt bizonyította, hogy nem méltó hozzád. Szerintem most épp az ellenkezőjét akarja megmutatni.

- Ez hülyeség! Ő nem ilyen, hidd el – győzködte édesanyját Astrid, ám az hajthatatlan volt.

- Szerintem nagyon udvarias és kedves fiú. És nem utolsó sorban nagyon jóképű is – vigyorgott sunyin, majd játékosan megbökte lánya vállát. Astrid nem bírta megállni mosolygás nélkül.

- Jó, talán egy kicsit tényleg az. Ez nem változtat semmin – mondta a szöszi. Édesanyja befejezte a hajfonást, de mielőtt még kiment volna lánya szobájából, így szólt:

- Túlságosan ragaszkodsz a megszokott dolgokhoz. Pedig a változás jönni fog, ha akarod, ha nem – mondta, majd lassan becsukta az ajtót, és magára hagyta Astridot a gondolataival. A lány sokáig csak bámulta a plafont, mire nagy nehezen el tudott aludni. Álmában újra felelevenült a mai nap, amit kettesben töltöttek Hiccuppal.

Gobber már kora reggel a kovácsműhelyben dolgozott. A tegnapi musztáng keresés miatt kissé felhalmozódott a munka, így nagyon remélte, hogy Hiccup majd segít ma neki. Éppen letette a kalapácsot, amikor hallotta, hogy nyílik a kapuja. Gondolta egy megrendelő, vagy szomszéd, hogy valami probléma van már megint. Félig igaza is volt, de csak a szomszédban, ugyanis Astrid jelent meg az udvarban, majd kikötötte Viharbogarat a kerítéshez.

- Jó reggelt Gobber – köszöntötte kissé álmoskásan a szöszi.

- Volt már jobb is. Mit csinálsz itt ilyen korán? Épp, hogy felkelt a nap – értetlenkedett a férfi.

- Hiccuphoz jöttem. Ma lovagolni fogunk, mert az idióta fejével eltökélte, hogy benevez a körzeti lóversenyre. Ébren van már? - Gobber a lány kérdésének hallatán hangosan felnevetett.

- Ugye ezt viccből kérdezted? Fent húzza a lóbőrt – mutatott az emelet irányába Gobber, majd visszavette hegesztőmaszkját. - Menj és ébreszd fel!

Astrid nem igazán örült a kialakult helyzetnek. Fontolgatta, hogy inkább hazamegy, és visszajön később, de akkor eszébe jutottak édesanyja szavai. Most nem fordulhat vissza, inkább megy és ha kell kirángatja a fiút az ágyból. Halkan bement a bejárati ajtón, majd ugyanilyen óvatos léptekkel indult fel a lépcsőn.
Annyira már ismerte Gobber házát, hogy tudja, három ajtó van az emeleten, amiből egy Gobber szobája, a másik a fürdőszoba, szóval egy maradt csak, ami Hiccupé lehet. Lassan benyitott az ajtón, és ahogy azt sejtette, a fiú az ágyon aludta az igazak álmát. Astridnak az a vicces ötlete támadt, hogy valami tréfás módon ébreszti fel a fiút. Épp ördögi tervek ezrei futottak végig az agyán, amikor halk nyöszörgésre lett figyelmes.

- Astrid – hallotta az alvó Hiccup felől. Odament egész közel a fiúhoz, és letérdelt az ágya mellé. Pár percig csak nézte ahogyan alszik, és hallgatta a szuszogását. Bárhogy is ellenkezett, a látvány gyengéd mosolyt csalt az arcára.

- Astrid – hallatszott az újabb nyöszörgés. Astrid csak arra tudott gondolni, hogy a fiú éppen vele álmodik. Arca elvörösödött, úgy érezte szinte lángol. Nagyon kíváncsi volt, hogy mit álmodhat Hiccup.

- Beledoblak a vízbe – motyogta a fiú. Astrid már sejtette, hogy mi történhet az álomban. Hozzá hasonlóan, talán Hiccup is újraálmodta valahogy a tegnap délutánt. Végül is jól érezték magukat, szórakoztak egy kicsit és néha az ilyen élmények álmunkban elevenednek meg újra.

- Annyira szép vagy, Astrid – nyöszörögte ismét a fiú. Astrid ettől nagyon zavarba jött. Ilyet biztosan nem mondott neki Hiccup, szóval elképzelése sem volt, hogy ez honnan jött.
Nem tudta mit csináljon, hagyja aludni, vagy felébressze, mert attól félt, hogy Hiccup olyat is mond, amit Astrid tényleg nem akart hallani. Aztán a következő gondolata az volt, hogy miért álmodik ilyen zavarba ejtő dolgokat róla a fiú, szóval egy picit dühös lett rá.
Valami nagyon csúnyát tervezgetett a fejében. Leszaladt a konyhába egy pohár vízért, mert gondolta megadja a fiúnak, amit akart, egy kis vizet. Visszasietett a szobájába, majd egy határozott mozdulattal Hiccup fejére borította a vizet, aki erre azonnal felriadt.

- Mi a franc? - mérgelődött vizes fejjel, majd megpillantotta a morcos tekintetű Astridot.

- Ez mégis mire volt jó? - rivallt rá a lányra.

- Úgy tűnt, nagyon szenvedsz álmodban – mondta a lány. Hiccup elvörösödött és értetlenül bámult a szöszire.

- Szenvedtem? - dadogta a fiú. - Nem álmodtam semmit.

- Hát persze – csóválta a fejét a lány. Hiccup megdörzsölte szemeit, hajából pedig csöpögött a víz.

- De miért kellett ezt – nyöszörögte a fiú, majd felállt és egy törölközővel kezdte törölgetni a haját és az arcát. Astridnak csak most tűnt fel, hogy Hiccupon csak egy alsónadrág van. Fülig elpirult, majd kiviharzott a szobából, de még előtte így szólt neki:

- Öltözz már fel! - rivallt rá, de Hiccup csak nevetett. Sietve felkapta magára a nadrágot és egy pólót, majd a lány után sietett. Astrid ott várta a földszinten az ajtó előtt.

- Szóval, eljöttél – kezdte zavartan a fiú.

- Igen el, mint azt láthatod – tette hozzá a szöszi.

- És ez akkor azt jelenti, hogy segítesz? - kérdezte bátortalanul. Astrid vett egy mély levegőt, majd így szólt:

- Azt. De ha felidegesítesz megöllek – magyarázta. Hiccup arcára széles vigyor ült ki, és alig várta, hogy elkezdjék a gyakorlást.

- Mikor kezdünk?

- Most – vigyorgott sunyin Astrid, majd elindult kifelé az ajtón. Hiccup izgatottan várta, hogy vajon mit tartogat számára a lány. Gyorsan elszaladt Fogatlanért az istállóba, nem akarta megváratni a lányt.

- Szia pajti – köszöntötte a lovat, majd alaposan megvakargatta a fejét. - Jöhet egy kis edzés?

Majd Fogatlan válaszként nyerített egyet, és türelmetlenül várta, hogy kilovagoljanak. Felnyergelte, majd miután kétszer is ellenőrizte, hogy minden rendben, felszállt rá és kiügettek az istállóból. Astrid és Viharbogár a kerítésnél várták őket. A lány úgy tervezte, hogy a tisztáshoz mennek lovagolni, hogy megbeszélhessék miket hibázhatott a fiú.

- A tisztásra megyünk, ha nincs ellene kifogásod.

- Lenne, de gondolom nem fog érdekelni – dünnyögte Hiccup, mire Astrid felnevetett.

- Nos igen, annyira nem érdekel, hogy te mit szeretnél – mondta, majd vágtába ugratta Viharbogarat, és egyenesen a tisztás felé vették az irányt. - Húzz bele, ha nem akarsz úgy kikapni, mint tegnap!

- Te pedig ne mondj ilyet, vagy ezúttal egy kútba doblak! - kiáltotta a lány után, majd ők is vágtába kezdtek. Hiccup ma úgy érezte, hogy csúcsformában van, szinte majd kicsattant. Nem tudta, honnan volt benne ennyi energia, de simán megelőzte a lányt Fogatlannal.
Astrid ledöbbent képpel tapasztalta a dolgot, de gondolta letöri egy picit a fiú szarvát. Gyorsított Viharbogár tempóján, így vágta helyett már galoppoztak. Azonnal lehagyta az elképedt Hiccupot, aki próbálta tanulmányozni Viharbogár és Astrid megváltozott mozgását. Már a tisztásra értek, amikor rájött, hogy hol látta legutóbb ezt a fajta technikát.

- Állj! - húzott a kantár szárakon, majd megállította Fogatlant. Astrid értetlenül meredt a fiúra, majd melléjük ügettek.

- Mi a baj?

- Ez a járásmód. Ez micsoda? - kérdezte kissé morcosan.

- Hát ez már galoppozás. Vágtából hajtod olyan gyorsaságba a lovat, ahonnan feljebb már nincs. Igen, a mozgása egy picit megváltozik, de csak mert olyan gyors járásmód – magyarázta Astrid. - Miért kérdezed?

- Tudtam – mérgelődött Hiccup. - Eret pontosan ugyan ezt csinálta akkor este. Láttam, hogy megváltozott a mozgásuk, és úgy hagytak le minket, hogy esély sem volt beérni őket. Pedig megelőztem, és nyerhettünk volna Fogatlannal. - Astrid elképedve hallgatta Hiccup beszámolóját.

- A rohadt szemét – préselte ki magából. - Egy laza éjszakai vágtáról volt szó. - Mindketten nagyon dühösek voltak, és Astrid már személyes ügynek vette a dolgot. Ezek szerint Hiccup simán győzött volna, ha Eret nem csal, szóval mégsem volt gond a felkészüléssel.

- Megmondtam, hogy nem volt a tanításoddal semmi gond – morogta még mindig dühösen. Az nem érdekelte, hogy őt megalázták, de hogy Astridnak ezzel bánatot okozott, az már nagyon is. Ha másért nem is, ezért bosszút érdemelt a dolog. Astrid magában töprengett pár percig, majd így szólt:

- Oké, semmi baj. Nyugodjunk meg. Most nem lesz rá lehetősége, hogy megint csaljon. Ha hozod azt a szintet, amit akkor este, akkor simán győzni fogsz – mondta magabiztosan a szöszi, Hiccup pedig bólintott egyet.

- Nem tud csalni, mert galoppozni kell ezen a versenyen, mivel ez már tényleg egy versenyvágta lesz, szóval most te is megtanulod – tette hozzá Astrid.
Akkor délután javarészt Hiccup vágtázott, Astrid pedig csak megfigyelte, hogy fel tudja hívni az esetleges hibákra a fiú figyelmét. Látszott rajta és Fogatlanon, hogy tökéletesen idomulnak egymás mozgásához, és bizonyossá vált számára, hogy valóban jól magyarázott el Hiccupnak mindent.

- Hajtsd meg jobban, ennél többet is tud! - kiáltotta a fiúnak. Ő és Fogatlan beleadtak mindent, amennyire csak tudtak.

- Próbáljatok meg galoppozni! Hajts rajta még egy kicsit és sikerülni fog! - Hiccup úgy is tett, és immár maximális sebességgel szelték át a tisztást a jószággal.
Hihetetlen érzés volt így száguldani, olyan felszabadító mindkettejük számára. Arra gondolt, hogy Fogatlan, amikor még vad musztángként tengette mindennapjait, biztos sokszor volt ilyenben része a ménessel. Ahogy elértek a tisztás szélére lassan megállította a lovat.

- Jól van pajti – dicsérte meg, majd megsimogatta és megveregette a nyakát. Astrid odaügetett melléjük, majd leugrott Viharbogárról.

- Ez szép volt – dicsérte meg őket, Hiccup pedig diadalmas vigyorral az arcán meredt a lányra.

- Pihenhetünk egy kicsit? - kérdezte a fiú, bár előre félt a választól.

- Talán mára befejezhetjük. Maximum még sötétedés előtt kijöhetünk kicsit – mondta a lány.

- Értettem hölgyem – biccentett mosolyogva Hiccup.

- Figyi – kezdte bátortalanul Astrid, majd lovának kantárával játszadozott zavarában. - Van valami, amit szeretnék mutatni neked. Van kedved átjönni?

Hiccup el sem hitte, amit hallott, de majd kicsattant az örömtől, ahogy sikerült felfognia, hogy mit is szeretne a lány. Bár elképzelése sem volt róla, hogy mit akarhat mutatni neki, de a lényeg az volt, hogy áthívta magukhoz.

- D-dehogynem. Mármint, szívesen, ha szeretnéd – hebegte tarkóját vakargatva. Ő is leszállt Fogatlanról, majd sétálva indultak haza, hogy a lovak pihenhessenek kicsit. Útközben megint nagyon jól elbeszélgettek, felmerült az a bizonyos este, amikor Hiccup találkozhatott a többiekkel. Astrid mesélte, hogy a kis csapatnak mennyire szimpatikus a fiú, és máskor is szívesen látják maguk között.
Hiccup ennek nagyon örült, és eszébe jutottak azok a vicces történetek, amiket akkor este hallott tőlük. Ezeket újra felidézve nagyon jót kacagtak Astriddal. Hiccup is mesélt, hogy miket szokott otthon csinálni az állítólagos barátaival, és hogy milyen bajba keveredett velük.

- Egyszer el kéne jönnöd Denverbe – javasolta a fiú.

- Minek? - nevetett a lány.

- Nem olyan rossz hely ám a nagyváros. Csomó mindent lehet csinálni – magyarázta, majd elkezdett mesélni a kedvenc helyeiről. Astrid érdeklődve hallgatta Hiccup meséjét, ami néha őt is arra késztette, hogy az itteni dolgokról meséljen, amiket csinálni szoktak.
Olyan jól elbeszélgettek, fel sem tűnt nekik, hogy már megérkeztek. Bevezették a lovakat a karámba, majd bementek a házba, onnan is a konyhába.

- Kérsz valamit inni? - kérdezte a lány, de meg sem várta a fiú válaszát, egyből töltött neki is. Ahogy letette a poharakat az asztalra felfedezett egy kis papírt amin édesanyja kézírása volt:

- Elmentünk a faluba, este jövünk. Kaja a hűtőben! - olvasta fel a cetli tartamát Astrid. Visszatette az asztalra, majd gyorsan megitta, ami a poharában volt.

- Amit mutatni akarok az kint van – magyarázta a szöszi. Hiccup bólintott egyet, majd letette üres poharát az asztalra.

- De mégis mi az?

- Gyere és meglátod – mondta Astrid, majd maga után invitálta a fiút. A konyhából vezetett ki egy másik ajtó, és Hiccup már az első pillanattól kíváncsi volt, hogy vajon hová vezet. Most megtudhatta, ugyanis Astrid ezen az ajtón vezette ki őt. Ám a dologban nem volt semmi pláne, mert csak az istállóban kötöttek ki. Hiccup ide-oda kapkodta a fejét egyik lóról a másikra.

- Mind olyan szép – ámuldozott.

- Mert jól van velük foglalkozva – hencegett Astrid. Az istálló egyik sarkában egy dolgozó asztal féleség volt, amin különböző dolgok hevertek egymás hegyén-hátán. Szerszámok, tervrajzok, kantárak és valami ruhafélék. Hiccup értetlenül meredt a lányra.

- Ez az a nagy dolog? Egy rumlis asztal? - kérdezte, mire Astrid jól vállba vágta.

- Nem ez te ütődött! - mondta mérgesen a lány, majd odalépett az asztalhoz és a papírokat kezdte mutogatni. - Ezek egy verseny tervei. Minden évben megrendezik, és ez a legnagyobb mind közül. Én címvédőként indulok, de nagyon nem sikerül haladnom vele az utóbbi időben – magyarázta csalódottan a szöszi. Hiccup egyik tervet nézte a másik után, de aztán szeme a ruhakupacra tévedt.

- De minek ez a sok gönc?

- Hát tudod az utolsó szám freestyle, saját koreográfiával és jelmezekkel. Nekem pedig semmi ötletem sincs hozzá – mondta Astrid. Hiccup a ruhákat kezdte el nézegetni, majd újra a terveket.

- Hát mi az, amit szeretsz? Stílus, vagy akár történelmi korszak – érdeklődött a fiú.

- Nem tudom. Én a saját stílusomat szeretem, de hát ez nem elég. A western pedig már lerágott csont ezen a versenyen. Tavaly mondjuk lovag voltam, az bejött – nevetett a lány, ahogy felidézte a vicces szerelését. - Mondj valamit te. Nem tanulsz ilyesmiket az egyetemen?

- Történelmet éppenséggel igen, de nem nagyon tudok felidézni ilyesmit. Ha jól emlékszem legutoljára a vikingekről tanultunk, de csak éppen elkezdtük – magyarázta Hiccup, majd szinte teljesen egyszerre néztek egymásra, és tudták, hogy mindkettejüknek ugyan az az ötlete támadt.

- Vikingek – mondták ki egyszerre.

- Ez állati. Csinálhatunk viking harcos jelmezt, ami ugyanolyan komoly lenne, mint a lovagé! – lelkendezett Astrid.

- Igen, és csinálhatunk Gobber műhelyében igazi sisakokat hozzá! – tette hozzá Hiccup is óriási beleéléssel.

- Lehetne egy viking dal a koreográfia alatt! – ötletelt tovább Astrid.

- És a koreográfia lehetne maga egy viking csata! - fűzte hozzá már-már kitörő lelkesedéssel a fiú.

- Hiccup te egy zseni vagy! - ujjongott Astrid.

- Nos igen, köszönöm – vigyorgott büszkén, majd diadalmasan meg is hajolt.

- De várj, ha csata lesz benne, azt nem tudom egyedül csinálni – kapott a fejéhez lehangoltan Astrid. Hiccup is rájött, hogy ez így valóban nem lesz jó, aztán egy őrült ötlete támadt.

- Akkor majd én leszek a partnered – bökte ki. Astrid meglepődötten meredt a fiúra.

- Mi? - ennyit tudott kipréselni magából.

- Te is segítesz nekem lealázni Eretet a körzetin, és én is segítek megnyerni neked ezt a fontos versenyt. Ketten meg tudjuk csinálni – ecsetelte határozottan. Astrid annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Egyszerre volt butaság és zseniális a fiú ötlete. Az biztos, hogy végtelenül kedvesnek és édesnek találta, miután ezt felajánlotta neki.

- Azt hiszem, az nagyon jó lenne – hebegte a lány. Hiccup belül majd kicsattant az örömtől, mert tudta, hogy így még többet lehet Astriddal, mitöbb, ezzel a húzással már szinte célba is ért a lánynál.

- Pazar – tette hozzá a fiú. - Akkor jelmeztervezésre fel?

- Igen – bólintott mosolyogva a szöszi.

Hiccup aznap estig ott volt Astridnál, és a konyhában rajzolgattak mindenféle tervet a saját jelmezeikről, és a lovak felszereléséről. Nagyon jól szórakoztak, és már teljesen úgy viszonyultak egymáshoz, mintha mindig is jóban lettek volna. Mostanra megváltoztak az érzéseik egymással kapcsolatban, és egyre inkább vágytak a másik társaságára.
Hiccupot lenyűgözte Astrid szépsége, intelligenciája és tehetsége. Astridban még ugyan sok kétely volt a fiút illetően, de időről időre úgy érezte, hogy nagyon is jó Hiccuppal és nem is akkora városi bunkó, mint ahogyan azt elsőre gondolta.