Hiccstrid - A nagy kaland

14. Az utolsó este

Walland, Tennessee

Gobber a szokásosnál is korábban kezdett ma a műhelyben. Miután elfogyasztotta a reggeli kávéját a teraszon, és megetette Morgót egyből Hiccup szobájához indult. Az elmúlt pár napban nagyon kitett magáért a fiú, ahhoz képest, hogy nem is olyan régen úgy kellett szétszedni őt és Astridot, hogy végre a kötelességeikkel is törődjenek, ne csak egymással. Unokaöccse viszont felülmúlt minden elképzelést, pedig ő szentül meg volt győződve, hogy majd hallgathatja non-stop a nyafogását. Helyette viszont mindennap segített neki, sosem kellett kelteni, magától jött a műhelybe, de ezzel párhuzamban Astridot sem hanyagolta el. Bátran kinyilváníthatta, hogy megtalálta a dolgok között a tökéletes egyensúlyt, és ezért Gobber nagyon büszke volt rá. Épp emiatt azt találta ki, hogy ma nem venné igénybe Hiccup segítségét, hiszen ez a mai nap az utolsó. Holnap van a nagy verseny, utána pedig hazamegy.

- Öcskös! Ébren vagy már? – kopogtatott be halkan a fiú ajtaján, azonban nem érkezett válasz. Gondolta unokaöccse bizonyára alszik még. Óvatosan benyitott az ajtón, de aztán alaposan meglepődött.

- Mi a franc? – motyogta magában, amikor meglátta Hiccup bevetett ágyát, rajta pedig egy üzenetet.

„Jó reggelt Gobber! Ma korábban keltem, mert Astriddal egy utolsót szerettünk volna gyakorolni az erdőben. Emiatt ma délelőtt nem fogok tudni segíteni neked. Remélem nem haragszol. Hiccup"

Gobber szélesen elmosolyodott, majd visszatette az ágyra a kis üzenetet. Soha, egyszer sem fordult még elő, hogy unokaöccse korábban felkelt volna nála, és ezen nem tudott nem mosolyogni. Elképesztő, hogy mennyire képesek vagyunk rövid idő alatt megváltozni, ha igazán szeretünk valakit, és viszont szeretve vagyunk.

A felkelő nap első sugarai csodás színekkel borították be az erdőt. Az idő ragyogó volt, mint mindig, csak a madarak éneke törte meg a tökéletes csendet. Néhány sárga falevél már felütötte a fejét, jelezvén, hogy vége a nyárnak, és beköszönt az ősz, és az elmúlás. Ezt a tökéletes idillt két vadul vágtázó lovas zavarta meg, akik mit sem törődve azzal, milyen korán is van már a közelgő versenyükre gyakoroltak. Azonban ma valami más volt.

- Kidőlt fa épp előtted! – figyelmeztette kedvesét Hiccup, aki észrevéve az akadályt rögtön átugratta Viharbogárral. Szokatlanul festett ma a két fiatal és lovaik. Mindkettejük arca ki volt festve, és az általuk kreált viking harcos jelmezeket viselték, a hátukra pedig fegyverek voltak erősítve. Fogatlan és Viharbogár pedig új nyergeket kapott, kisebb átalakításokkal, hogy ne tűnjenek olyan hétköznapinak. A mai napon elhatározták, hogy teljes próbát tartanak, amilyen korán csak lehet, hogy aztán a nap hátralévő részében csak egymásra figyelhessenek, hiszen a mai nap volt az utolsó. Holnap verseny van, utána pedig Hiccupnak haza kell mennie.

- Vedd a tisztás felé az irányt! – mondta Astrid. Elképesztő sebességgel vágtattak át az erdőn, már-már életveszélyesen manővereztek a fák között ilyen tempóval, de pont ettől volt olyan izgalmas. Hamarosan meg is érkeztek a tisztásra, kettejük kedvenc helyére, ahol rengeteg időt töltöttek együtt, és nem zavarta őket senki. Astrid szinte leugrott Viharbogárról, majd Hiccup irányába kezdett futni, és a következő pillanatban a korábban hátára erősített kétélű fejszét előrántotta. Hiccupot talán mondani sem kell, mennyire váratlanul érte a dolog, gyorsan kapcsolt és az utolsó pillanatban hárította az ütést a kardjával.

- Te jó ég! Megőrültél? – rivallt rá barátnőjére, aki persze csak mosolygott, s közben a betanultak alapján párbajozni kezdtek a fegyverekkel.

- Bocsánat, azt hiszem túlságosan beleéltem magam – mentegetőzött Astrid.

- Én sem akarok elmenni innen, de azért láb alól ne tégy el!