Hiccstrid - A nagy kaland

3. Találkozások

Maryville, Tennessee

- Uram, kérem! - rázta meg gyengéden egy hölgy az alvó Hiccup vállát, aki erre álmosan kinyitotta szemeit. – Megérkeztünk!
A fiú körbenézett, majd meglepve tapasztalta, hogy valóban átaludta az egész utat.

- Oh, köszönöm – mondta fáradtan Hiccup. Felállt a székéből, majd a légiutas kísérő, aki felébresztette lekísérte a gépről. Hamar magához vette a bőröndjeit, majd a repülőtér bejáratához igyekezett. Az épület aulája felé menet egy gigantikus "Üdvözöljük Tennessee államban!" táblával találta szembe magát, ami szinte már ördögi vigyorral meredt vissza a fiúra, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy "Tönkre teszem az egész vakációd!". Hiccup erre lemondóan sóhajtott, majd nem sokkal később megérkezett a váróterembe.
Nézte a különféle embereket, akik ide-oda bolyongtak a hatalmas helyiségben. Voltak boldog és izgatott családok, térképpel a kezükben, akik nyilván kirándulás céljából érkeztek. Ahogy a fiú szeme egy boldog, négytagú családra tévedt, elfogta egy egyfajta irigység. Ő már régóta nem jön ki ilyen jól a szüleivel, és ez a békés hangulat sem jellemző rájuk már jó ideje. Voltak még ott ideges, öltönyös emberek, akik telefonnal a kezükben rohangáltak fel-alá a teremben. Még ők is fontosak valamiért, nekik is van értelme az életüknek. Őket biztosan nem küldik el a dilis nagybáttyjukhoz, hogy az egész nyár egy szenvedés legyen. Elmélkedéséből egy erős lökés rázta fel.

- Bocsánat! - szólalt meg az ismeretlen férfi, aki véletlenül nekirohant Hiccupnak, ezzel erős fájdalmat okozva a fiú vállának. Azonban meg sem állt, hogy rendesen bocsánatot kérjen, csak úgy kószán hátraszólt a vállát vakargató fiúnak. Valami sokkal fontosabb dolga volt, ezért rohant olyan nagyon. Amikor Hiccup fájdalma enyhült, felnézett a férfira, aki át akart gázolni rajta. Amikor utána nézett már mindent értett. A férfi egy nőt tartott a karjában, fel is emelte a derekánál és játékosan pördült egyet vele.
A nő boldogan mosolygott le rá, majd forró csókban forrtak össze. Valószínűleg hosszú ideje nem látták már egymást, legalábbis Hiccupnak ez volt az első benyomása. Valahogy ez a pillanat meghatotta, valahol mélyen ő is vágyott ilyesmire. Ha lenne valaki, aki őt is várja, és nem elküldeni akarja. Tekintete a párról átszaladt egy enyhén túlsúlyos, szőke bajszos férfira, aki egyenesen felé szaladt.

- Hát megjöttél! - kiáltott a férfi, majd jó szorosan megölelte Hiccupot, aki a fulladás szélén állt.

- Én is örülök neked Gobber – préselte ki magából. Gobber letette unokaöccsét, mielőtt még összeroppantotta volna.

- Kis taknyos korod óta nem láttalak – rikácsolta a férfi, miközben jól végigmérte a fiút, majd barátságosan vállba veregette. Hiccup már most sokallta nagybátyja társaságát.

- Hát ez, nos, erre nem tudok mit mondani. Én is örülök neked – nyögte ki nagy nehezen.

- Nem vagy valami beszédes hangulatban, ugye? - csipkelődött Gobber. – Na, kölyök! Még hosszú út áll előttünk.
Gobber felkapta a fiú néhány bőröndjét, majd kivitte a parkolóba és betette az autója csomagtartójába. Hiccup fintorgott egyet, ahogy meglátta a régi, rozzant vörös pickupot.

- Nem akarok vészmadár lenni, de biztosan eljutunk ezzel bárhova is? - vakargatta a tarkóját a fiú.

- Ezt meg sem hallottam – rivallt rá Gobber. - Lulu már évek óta hasítja az aszfaltot. Nincs a világon semmi, ami az útjába állhatna.
Az élet szinte rácáfolt erre a kijelentésre, amikor Hiccup nyitotta volna ki az ajtót, de a kilincs a kezében maradt. Értetlenül meredt Gobberre, aki csak vigyorogva vállat vont, majd a belső kilinccsel kinyitotta a fiúnak az ajtót. Hiccup már meg sem lepődött, hogy miután beült és fel akarta húzni az ablakot, nem volt eszköz, amivel ez sikerülhetett volna.
Az autó elég beteges kerregéssel, de sikeresen beindult. Gobber egész úton beszélt, csupa olyan dologról ami Hiccupot egyáltalán nem érdekelt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Maryvilleből eljutottak Wallandra. Hiccup szomorkásan meredt a tájra, és egyre csak a fejét törte, hogy miként is élhetné túl ezt a nyarat. Hamarosan megérkeztek Wallandra. Nem volt túl nagy, de olyan kicsi sem.
A település központjától nem messze néhány farm húzódott meg békésen egymás mellett. Gobber saját kis viskójához bekanyarodva egy hatalmas fékezést követően megállt. Az udvaron csirkék és birkák szaladgáltak. Idegesen kiugrott az autóból, hogy visszaterelje a pajtából kiszökött állatokat.

- Ti meg hogyan szöktetek ki? Mars vissza a pajtába vagy vacsora lesz belőletek! - kiáltozta, miközben hajkurászta a csirkéket. Elég vicces látvány volt, Hiccup nevetett is rajta.

- Ne csak ott álldogálj, segíts beterelni őket, mielőtt meglépnek! - szólt neki a férfi. Hiccup arcáról leolvadt a mosoly. Nem tudta pontosan, hogyan szokták terelgetni az állatokat, de tudta, hogy ha nem segít abból csak problémája lesz. Elindult lassan a bárányok felé, de azok elszaladtak előle. Néhány perc múlva fel alá kergette őket az udvarban. Gobber sikeresen bezárta a csirkéket, és majdnem az összes birkát is, egy kivételével. Hiccupnak sikerült sarokba szorítania.

- Nyugi kis birka, nem foglak bántani – mondta a jószágnak halkan a fiú, majd lassú léptekkel közelített felé. - Csak menj szépen vissza a helyedre, hogy ne okozzak már az első napon csalódást.
Sikerült pont a legvadabb, legnagyobb birkát kifognia az összes közül. Ahogy közelített felé, egyre dühösebbnek tűnt az állat. Amikor már túl közel ment a birka ideges bégetéssel fellökte Hiccupot, aki egyenesen az állat itatóban kötött ki. A dühös jószágot Gobber berángatta a pajtába, majd rácsapta az ajtót. Kisegítette az itatóból a teljesen elázott unokaöccsét.

- Sajnálom, az ilyen megesik – mondta vigyorogva. Hiccupnak persze egyáltalán nem volt vicces a helyzet.

- Milyen elmebeteg állatokat tartasz még itt? - rivallt rá dühösen, közben csavarta a pólójából a vizet. Gobber csak nevetett, majd elindult az autóhoz kiszedni a bőröndöket.

- Ne kezdj ki többet Dilis Jackkel!

- Dilis Jack – nézett értetlenül nagybátyjára a fiú. - Ez most komoly?

- Úgy nyertem egy fogadáson. Azt hittem jó vásárt csináltam, de amint látod kezelhetetlen.

- Igen, valahogy feltűnt – mondta, közben ironikusan végigmutatott magán. Hirtelen hangos dörömbölésre lettek figyelmesek, ami egy kisebb méretű istállóból származott. Gobber összevonta szemöldökét, majd elindult a hang irányába. Hiccup értetlenkedve szaladt utána. Kitárta az istálló ajtaját, ahol egy elég cudar állapotú bokszban egy fekete ló rugdosta az ajtót, vagy legalábbis, ami még maradt belőle.

- Hű – ámuldozott Hiccup az éjfekete jószágon, aki abbahagyta a rugdalózást, amint meglátta az őt bámuló fiút. Pár percig csak meredtek egymás szemébe, mintha csak megszűnt volna körülöttük a külvilág. Hiccup furcsán érezte magát, mert úgy bámultak egymásra, mintha az állat belelátott volna a lelkébe. Nem tudott sokat a lovakról, sőt szinte semmit. Négy lábuk van, és ha valami nem tetszik nekik, akkor ledobnak a hátukról. A már-már idilli pillanatot Gobber szakította félbe.

- Elegem van belőle – jelentette ki mérgesen.

- De miért? Hiszen olyan barátságosnak tűnik.

- Ez itt minden, csak nem barátságos. Egy fogadáson nyertem, de csak a baj van vele. Nem tudom használni semmire sem. Hónapok óta csak itt álldogál az istállóban, vagy épp a karámban, amit külön neki építettem. Feleslegesen.

- Mond csak, van olyan állatod, amit nem fogadáson nyertél és nem teljesen elmebeteg? - kérdezte a fiú, és úgy nézett a nagybátyjára, mint egy igazi idiótára. Ő persze ezen is csak nevetett.

- Már nem lesz sokáig a terhemre, akad rá vevő – ecsetelte büszkén Gobber.

- Van neki neve?

- Fogatlan. Ne keresd az értelmet, már így került hozzám – legyintett a férfi. Hiccup lassan közelített az állat felé, majd óvatosan kinyújtotta a kezét. Az állat idegesen fújtatott egyet jelezvén, hogy nem kér a fiú érintéséből. Ezt azzal is alátámasztotta, hogy dühösen Hiccup keze után kapott, mintha csak meg akarta volna harapni. A fiú ijedten elkapta a kezét.

- Hé! - rivallt rá a jószágra, aki önelégülten megrázta a fejét, majd hátat fordított a két férfinek.

- Ne is próbálkozz, semmi értelme! Ez egy musztáng, és senki sem törte be. Olyanoknak sem sikerült, akik évek óta ezzel foglalkoznak. Megértem, hogy túl akartak adni rajta, és hamarosan én is megszabadulok tőle – magyarázta Gobber, majd elindult ki az istállóból. Hiccup néhány perc múlva követte őt. Még mindig csurom vizesen bement a házba a nagybátyja után, majd a fiú ideiglenes szobájába vitték a holmiját.

- Hát ez lenne az – mutatott körbe Gobber. Hiccup húzta a száját a régies és vidéki berendezésen. Egyáltalán nem az ő stílusa volt, de hát meglepő is lett volna. Leült az ágyra, amiben szinte elsüllyedt. Nem szerette, ha túl puha az ágy, sem ha túl kemény.

- Szóval, csomagolj ki és majd gyere le, ha szeretnél – mondta a tarkóját vakargatva Gobber. Nem igazán tudta, mit mondjon a fiúnak, amitől az jobban érezhetné magát. - Gondolom fáradt vagy, hosszú volt az út és korán is keltél.

- Igen, talán ledőlök egy kicsit – magyarázta Hiccup is zavartan.

- Rendben, hát akkor majd nemsokára vacsorázunk, későre jár már. - Hiccupnak fel sem tűnt, hogy az egész délután elillant, és ő az egész napot átutazta valamilyen formában.

- Rendben, akkor majd nemsokára lemegyek.

- Oké, ahogy jónak látod – mondta kedvesen Gobber. Már épp magára hagyta volna a fiút, amikor hirtelen visszafordult egy szó erejéig:

- Hé – szólalt fel, majd Hiccup érdeklődve figyelt rá -, örülök, hogy itt vagy! - S azzal kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Valójában örült annak, hogy végre nem lesz olyan magányos, még ha csak rövid időre is. Sosem volt családja, szóval most kicsit nehéz helyzetben van, nem igazán tudta, miről és hogyan beszélgessen Hicuppal. Reménykedett benne, hogy a kezdeti nehézségeken hamarosan túllendülhetnek.

Hiccup kipakolta a ruháit és egyéb holmiját, majd egy üres szekrénybe betette őket. A vizes ruhákat egyelőre csak a földre dobta, és gyorsan átöltözött. Ahogy pakolta ki a bőröndöket, ismét a kezébe kerültek a fotók, amiket édesanyja csempészett a bőröndjébe. Egyre jobban izgatta a fantáziáját a lány a képről. Vajon most hol lehet? Még a környéken lakhat? Nagyon kíváncsi volt. Telt múlt az idő, Hiccup próbált néhány témát összeszedni a fejében, amiről beszélni tudna nagybátyjával.
Kezdett éhes lenni, úgyhogy akarva akaratlanul is le kellett mennie. Ahogy kilépett az ajtón hallotta, hogy nagybátyja beszélget valakivel. Lassan közelítette meg a lépcsőt, majd megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Gobber csak telefonál. Lesétált a lépcsőn, majd helyet foglalt az asztalnál és várta, hogy a férfi letegye a telefont.

- Köszönöm szépen Bella, akkor várni fogom! - mondta izgatottan. Hiccupnak szinte rögtön gyanús lett a dolog, hallva a beszélgetés végét. Gobber letette a telefont, és őrült nagy vigyorral az arcán bement a konyhába.

- Nagyon vidám hangulatban vagy – vigyorgott gyanakvóan a fiú.

- Ha jó híreket kap az ember, általában a kedve is jó szokott lenni – magyarázta még mindig idétlenül vigyorogva a férfi.

- És ki az illető? Honnan ismered? - kérdezte Hiccup. Gobber furcsállta a kérdést, de nem törődött vele, hiszen örült, hogy tud beszélgetni a fiúval.

- A szomszéd asszony. Nagyon kedves nő, mindig gondol rám ilyenkor – mondta boldogan Gobber, miközben egy tányérra szedett vacsorát Hiccupnak.

- Akkor jó dolgod van. Közel van ha, érted "szükség van rá" - utalt a dologra sejtelmesen Hiccup.

- Ahogy mondod! És a férje is nagyon jó ember, időtlen idők óta barátok vagyunk – mesélte nagy átéléssel a férfi. Hiccupnak elkerekedett a szeme.

- Micsoda? Férje van? Nem félsz, hogy kiderül és rámegy a barátságotok? - értetlenkedett Hiccup.

- Mi derülne ki? - kérdezte Gobber, miközben Hiccup elé tette a vacsoráját. - Vájúhoz!

- Hát, tudod – forgatta a szemöldökét a fiú, látva nagybátyja értetlenségét. - Nem gondolod, hogy nem lenne túl kifizetődő, ha megtudná, hogy a barátja és a felesége összejárnak? - fakadt ki végül. Gobber irtózatos nevetésben tört ki, majd finoman tarkón csapta unokaöccsét.

- Normális vagy? - kérdezte a nevetéstől már szinte fuldokolva. - Bella mindig gondol rám, amikor házi almás pitét süt. Mindig telefonál és hoz át egy tányérral belőle. Még hogy összejárni. Vad fantáziád van neked öcskös – rázta a fejét lemondóan nevetve. Hiccup csak bámult maga elé. Nem értette, hogy hogyan sikerült pont ezt a képet összerakni a hallottakból. Idegesen kezdte el piszkálni a villával az ételt, amit Gobber elé rakott.

- Ha már így feljöttek a környékbeliek – mondta a fiú, majd előhúzta a fotót a szőke lányról a zsebéből -, meg tudod nekem mondani, hogy ki ez a lány?
Gobber nézte a fotót, majd ismét elmosolyodott.

- Tudod, kicsiny település a miénk. Az itteniek mind ismerik egymást. Vannak érdekes szerzetek, tudod, nem mindenkinek van ki itt a négy kereke. Néhányan emiatt a falut "Hibbantnak" is szoktuk hívni – magyarázta nagyban Gobber, és amin Hiccup már meg sem lepődött, hogy minden történetét szinte Ádám és Éva születésétől kezdte. Ám hagyta, had beszéljen, valahol örült, hogy tudnak miről.

- Azt hiszem, pont az ilyen helyzetekre mondják, hogy kicsi a világ. Ez a kislány a képen az – ám mondandóját kopogás szakította félbe. - Ez a sütemény lesz! - s azzal elszaladt, hogy ajtót nyithasson. A konyhában ülő Hiccup épp szemben ült a bejárati ajtóval. Kíváncsian várta, hogy ki áll az ajtó mögött. Gobber izgatottan és pitére éhezve ajtót nyitott.Akkor, abban a percben megváltozott minden. Már soha többé nem lesz Hiccup élete ugyanolyan, mint eddig, ahogy az ajtó előtt álló személyé sem. Minden itt kezdődött el.

- A pitém! - kiáltott fel örömében Gobber, nem is törődve a lánnyal, aki hozta neki.

- Én is örülök neked Gobber! - mondta a lány. A férfi szinte kikapta a lány kezéből a tányért és rohant vele a konyhába. Hiccup szája szinte tátva maradt a lány szépségén. Gyönyörű szőke haja oldalra volt fésülve, és egy fonatba volt fogva. Lassú léptekkel haladt a konyhába Gobber után, Hiccup egyre jobban zavarban volt, azt sem tudta, hogy hogyan üljön, mit mondjon.

- Jah, majd elfelejtettem – szólalt fel Gobber. - Ő itt az unokaöcsém, Hiccup Haddock.

- Öhm – motyogta Hiccup, majd idegesen felállt. - Hello.

- Szia, a nevem Astrid Hofferson - mondta mosolyogva a lány.

- Szóval a lány a képről, itt áll előtted teljes életnagyságban – vigyorgott Gobber. Hiccup a lehető legkínosabban érezte magát, Astrid pedig furcsán nézett a két férfira.

- Kép? - kérdezte a lány. Gobber elvette az asztalról a képet, majd a szöszi kezébe nyomta.

- Nézd csak! Biztosan emlékszel rá. Amikor kicsik voltatok együtt is játszottatok. Mindig megkergetted szerencsétlent, teljes terrorban tartottad, amikor csak itt voltak – mesélte nevetve Gobber. Astrid a fotót nézte, majd a fiút és Hiccup legnagyobb bánatára beugrottak neki az emlékek.

- Te jó ég – nevetett Astrid is gúnyosan. - Tényleg te vagy az. Bőgőmasina.

- Azért nem teljesen ez a helyes kifjezés – magyarázta morcosan Hiccup.

- Szóval a nyakadba varrták a városi gyereket – gúnyolódott Astrid.

- Micsoda? Jól hallom, hogy valami problémája van a tanyasi tehenész lánynak? - vágott vissza Hiccup. Kissé ingerülten kitépte a Hofferson lány kezéből a fotót. Astrid ezen igazán felhúzta magát.

- Hogy mondod?

- Jól hallottad, és csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy te kezdted – mondta mérgesen Hiccup is.

- Te jó ég. Gobber sajnállak, őszintén – mondta együtt érzően Astrid. - Jó étvágyat a sütihez! - s ezzel a kijelentéssel megindult az ajtó felé.

- Állj csak meg, még nem végeztünk! - szólt utána Hiccup, majd a nyomába eredt. Gobber csak vigyorogva rázta a fejét, majd elkezdte habzsolni a süteményt. Hiccup egészen az udvarig követte Astridot és kiabált utána.

- Mit akarsz? - kérdezte mérgesen a lány.

- Neked mi a fene bajod van? - értetlenkedett felvont szemöldökkel a fiú.

- Az, hogy egy bunkó vagy – válaszolt őszintén a szöszi.

- Ohh, tényleg? Nem is tudom ki kezdte el!

- Gyerekként elviselhetőbb voltál!

- Elnézést, hogy nem hagyom magamat a földön húzni – mérgelődött tovább Hiccup.- Pedig hidd el jobban áll, amikor a padlón csúszol – gúnyolódott tovább Astrid. Hiccup már épp valami nagyon rondát akart mondani, amikor eszébe jutott az álma. Vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta.

- Oké, ez nem indult valami fényesen. Mi lenne ha előröl kezdenénk? - ajánlotta fel végül.

- Jó – mondta lemondóan Astrid. - Egyébként is te szívtad mellre, én csak poénnak szántam. Itt senki sem néz jó szemmel a városiakra.

- Vettem észre.

- Szóval – kezdte Astrid zavartan. Még egyszer végigmérte a fiút, ezúttal alaposabban. Nem lett sokkal izmosabb, ugyan olyan esetlen volt, mint gyerekként. Hosszabb lett a haja, ami jól mutatott az arcához. Összességében helyesebb lett, ami nem kerülte el Astrid figyelmét.

- Szóval – kezdte Hiccup is -, lenne kedved valamihez?

- Ilyenkor? Mégis mire gondolsz? - értetlenkedett a lány.

- Nem igazán ismerek itt senkit, de az ilyen csinos lányok sosem kerülik el a figyelmem – mondta, majd megfogta Astrid kezét, ezzel enyhén utalást téve szándékára. Astrid elvörösödött, és irtózatos haragra gerjedt.

- Mi van? Eszednél vagy? - s azzal teljes erőből vállba vágta Hiccupot, aki már a saját fájdalmaival volt elfoglalva a lány helyett.

- Most mi bajod van? - kérdezte nyöszörögve a fiú.

- Én nem vagyok vevő az ilyenekre, te idióta! - kiabálta egyenesen Hiccup arcába. Ettől azonban Hiccup is újra dühbe gurult.

- Hát tudod mit? Ilyen vadállat csaj nem is kellene, mint amilyen te vagy!

- Jó, nekem sem kellene egy ilyen városi bunkó, mint te! - vágott vissza.

- Akkor azt hiszem ez eldőlt! - morogta Hiccup.

- Igen, el! - helyeselt Astrid is dühösen.

- Akkor viszlát, Dr. Szöszi! - gúnyolódott Hiccup. Astrid már épp elindult hazafelé, de még egy utolsót visszakiabált a fiúnak.

- Nagyon elmés volt! Sokáig gondolkoztál ezen igaz te bőgőmasina?

- Nem vagyok bőgőmasina, és hagyj békén! - kiáltott vissza Hiccup. Dühöngve visszasétált, majd meglepve tapasztalta, hogy nagybátyja sütit majszolva áll a teraszon. Valószínűleg végignézte az egész incidenst.

- Én nem tudom nálatok mi a szokás a lányokat illetően, de amit biztosan tudok, hogy nem rajonganak a perverz, ordítozó pasikért – magyarázta Gobber. Hiccup már fel sem vette, amit mondott, csak jó éjt kívánt, és felment a szobába. Hát ez nagy csalódás volt.
Várta a pillanatot, amikor találkozhat a lánnyal, de most azt kívánta bár ne lett volna így. Nem is sejtette, hogy a jövőben mik várnak még rá, és Astridra.