Nem vagyok egyedül ~ Stranger Things fanfiction

4

Mikor csak arra az egy pillanatra állítottam meg a fiúkat , nem nagyon vettem szemügyre se Mikeot, se Willt. Viszont most, hogy látom azt a gyereket, akivel ez a sok szörnyűség történt, eléggé, hogy is mondjam, elvarázsolt. 

- Jó, akkor folytatjuk?

- Persze, akkor Will, te szeretnél valamit kérdezni Jennytől?

- Ő.....Nem.

- Hát oké.

- Na akkor valakinek van valami kérdése?

- Nekem nincs.

- Nekünk se

- Nekem sincs

- Detto.

- Akkor köszi skacok, hogy eljöttetek... Sziasztok! - kísért ki mindenkit Jane. De bennem volt valami.

- Jane! Beszélhetnénk négyszemközt?

- Persze. - mondta, majd miutàn a kicsi pàrocska is elment, ketten maradtunk.

- Valamit el szeretnék mondani. Amit csak neked szeretnék. Szóval szeretném, ha ez köztünk maradna

- Rendben, csak engedd ki magadból.

- Hát...én nekem Henry nem is bátyám.

- Ezt hogy érted?

- Mostohabátyám csak. 

- Miért? Nincsenek szüleid?

- Nem tudom...csak annyit tudok, hogy mindig hosszúujjút kell viselnem

- Igen, de mièrt is?

- Bár én nem tudom miért, de Henry azt mondta, hogy soha senki nem tudhatja, hogy milyen számok vannak a bal karomon.

- Számok?

- Három darab szám, de csak egy számot jelent. Vagyis nem tudom. Négyes? Vagy nem tudom.

- Ilyen szám?- és megmutatta a bal karján lévő "011" tetoválását...