Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Jane

Másnap reggel úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Ugyan beszélgettek egymással, de nem említették az előző napi eseményeket.

Amikor Dazai felkelt, és kiment a fürdőbe elkészülődni, a másik még az igazak álmát aludta, így a barnának lehetősége volt felmérni a helyzetet, miközben elvégezte volna reggeli teendőit. Még egy jó darabig nem fog felébredni, addig ő nyugodtan belemerülhet a gondolataiba.

A szemei vörösek. Sírt volna? S ha igen, akkor azért, amit csináltak? Az lehetetlen, hisz a saját fülével hallotta felnyögni a kisebbet; lehetetlen, hogy nem élvezete! Megbánta volna? Van már valakije? Miért hagyta volna ott? Igaz, az árvaházat is hátrahagyta, amíg bujkálnia kell... De miért is rejtőzködik? Miért menekült az őrök elől? Mit követett el? Csak azért lenne ez az egész, mert nem akarja, hogy megjelöljék? Így is visszavágyik az árvaházba, akkor nem értem, miért ne viselhetné a nevelő jelzőt magán. Ha világot akarna látni, teljesen világos lenne, hogy szabad akar maradni, de így...

Egy sóhaj kíséretében kilépett a fürdőből, s közben fehér ingét kezdte begombolni, ám a következő ijedten szorította össze a finom anyagot, ahol a jele díszelgett, hogy a vörös még véletlenül se lássa meg.

Mert bizony már ébren volt a drága. S igaz, éppen a szeméből dörzsölte ki az álmot, de a barna hajú nem kockáztathatta meg, hogy kiderüljön a titka.

Gyorsan visszalépett a fürdőszobába, magára csukta az ajtót, s már csak akkor jött kim, amikor teljesen tökéletesen fel volt öltözve.

***

A fogadó étkezdéjében nem voltak sokan. Talán, mert a hely nem büszkélkedhetett a legnagyobb forgalommal; talán mert szar volt a kaja. Chuya az utóbbira tippelt.

Az odaégetett pirítós nem tartozott a kedvencei közé, ezért csak piszkálta maga előtt az ételt, és figyelte, ahogy az előtte ülő jóízűen tolja magába azokat a borzalmakat, amiket ételnek titulálnak.

- Szeretnék még ma továbbmenni - szólalt meg egy torokköszörülés után a vörös, s utána nagyot kortyolt a teájából, ami legnagyobb meglepetésére első osztályú volt. Szinte már kárpótolta a reggeli miatt. - Nem, nem akarok körbenézni. Az útikönyvek tele vannak mindenféle képpel, és leírással a városokról. Unalmas óráimban vesztegethettem ilyennel az időm, így most nem kell.

- Ennyire vissza akarsz menni? - kérdezte tele szájjal, majd lenyelte az ételt, s úgy folytatta. - Nem mintha baj lenne, hiszen ez a cél, de közben egy kicsit kiengedhetnél. Lazíts, nézz körbe, vagy csak szimplán vegyél egy nagy levegőt!

- Nem! - mordult fel Chuya. - Vissza kell mennem!

- Miért? - húzta össze szemöldökét a barna. - Az árvaház biztosan megengedi, hogy kivegyél egy kis szabadságot!

- Valamit el kell intéznem - motyogta maga elé. - Különben sosem leszek szabad. Azt mondta, megtalál. Az utolsó mondatót alig hallhatóan lehelte maga elé. A normális emberek meg sem hallották volna, ám Dazai nem volt normális. Mégse erre kérdezett rá. Egyrészt nem akarta elárulni magát, másrészt pedig egy másik gondolat nem hagyta nyugodni. Érezte, ahogy a mellkasára, mintha súlyokat helyeztek volna. A választól félve érdeklődött:

- Emlékszel már, hogy miért üldöztek az őrök?

Egy fejrázást kapott válaszul. Rögtön meg is nyugodott. Az alacsonyabb így is mindig kevesebbnek érezte magát, és nem mellesleg mocskosnak. Nem hiányzott, hogy még ezt is megtudja.

***

Némán folytatták tovább az étkezést, egészen addig, amíg egy fiatal hölgy észre nem vette őket.