Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Viszlát, hamis ördög!

- Utállak téged, és megvetem a boszorkányokat. Nem érdemelsz meg egy olyan tiszta lelket, mint ő, miközben a véred utolsó cseppjéig rohadt vagy. Vagy ha mégis, tegyél érte. Ne használd az erőd, ha vele vagy.

- Nem tudom irányítani, ösztönből jön. Most pedig engedj ki! - dőlt neki a láthatatlan falnak Dazai. Sejtette, hogy még nincs vége a hamis ördög mondanivalójának. Igaza lett.

- Egy feltétellel engedlek el...

***

A kastély báltermében két hosszú asztal helyezkedett el, s rajta megtalálható volt minden mi szem-szájnak ingere.

- Micsoda pazarlás ezeknek az utolsó férgeknek - suttogta maga elé egy magas, fekete hajú fiú, miközben végigfuttatta tekintetét az ételeken. Nem nyúlt semmihez, nem akarta, hogy köze legyen hozzájuk bármilyen módon. Előbb éhen halt volna, mintsem hogy az ő általuk felkínált kosztból fogyasszon.

Az est további részét az egyik falnak dőlve folytatta. Alaposan megfigyelte a társaságot. A férfiakon fekete ing, a nőkön szintén fekete koktélruha. Mindegyik egyforma fazon volt; semmi egyediséget nem tükrözött. Mintha csak egy szekta gyűlésébe csöppent volna bele a fiú...

- Hé, az ott ő? - figyelt fel egy éles női hangra, de nem fordította oda a fejét. 

- Igen, igen. Ő az. - felelt egy másik női hang. - Hallottad? Most halt meg az apja körülbelül egy hónapja; a doktor úr. - A fekete hajú már tudta, róla beszélnek. Igaz, míg az emberektől a szánalomtól csepegő "Szegény gyerek tizennyolc éves korára mindkét szülője halott" mondatokat szokta meg, addig ezeknek minden egyes pillantása és szava undorról árulkodott. - Szerinted mit keres itt? Mármint, értem én, az anyja közülünk való volt, de...

- Sshh, drágám, ne beszélj Maria-ról, szegény így is megjárta. Ah, rossz belegondolni, hogy túlélhette volna, ha nem adja át az erejét, hogy életben tudja tartani a gyerekét. De hát így jár az ember, ha beleszeret egy emberbe, igaz? - vihogott fel a nő. A másik csatlakozott hozzá.

- Ne hozzam fel a volt legjobb barátnőnket, csupán azért, hogy te tehesd meg? Gonosz vagy, aranyom! Oh, nézd, azok a fiúk szinte felfalnak minket a szemükkel! Legyen ma egy jó napjuk? - kérdezte csípőre tett kézzel, majd amikor a másik bólintott, elindultak.

A fiú keze ökölbe szorultak.

- Ne törődj a vénasszonyokkal! - Egy pillanatra levegőt felejteni is elfelejtett, ahogy meghallotta maga mellett az idegen hangot. Odakapta a fejét, s megpillantott maga mellett egy gyereket. Barna haja madárfészekként ült feje tetején, barna szemei játékosan csillogtak. Fehér inget viselt, ezzel igencsak magára vonva a többi "egyenruhába" öltözött figyelmét.

- Nem vagyok gyerek! - biggyesztette le ajkát a fiú. - Csak négy évvel vagyok fiatalabb nálad, ha jól olvasom ki a fejedből. Bocsi, még nem tudom annyira kontrollálni az erőm egy részét. Ah, amúgy Dazai vagyok.

- Én Fyodor - mondta a fiú, majd újra a tömegre irányította tekintetét.

- Mit keresel itt, Fyodor? - érdeklődött a fiú.

- Temetés van. Ritka ez ebben a romlott körben, de épp kapóra jött, mert az urnaőrző csak ekkor elérhető. Anyám hamvait akarom elkérni, hogy apám mellé temessem - hadarta el egy szuszra, majd tányérnagyságúra nyílt szemekkel, fordult a másik felé. - Ne csináld ezt!

- Mondtam, hogy nem tudom irányítani! - emelte védekezőn maga elé kezét Dazai. - De azért örülök, hogy anyám halála a hasznodra vált.

- Tessék? - Fyodor arca falfehérré vált a hallottaktól, s attól, ahogyan ez a fiú viselkedik, miközben nemrég halt meg az anyja. Undorítónak tartotta. Nem tudott tovább Dazai mellett maradni. Nem akarta megvárni az est végét, inkább megkereste az urnaőrzőt, s elkérte édesanyja hamvait, amit egy kiadós veszekedés után - miszerint csak akkor nyitható ki a raktárszoba, amikor bekerül valaki, szóval várja meg a szertartás végét, - meg is kapott.

***

Lesétált a fehér márványlépcsőkön, miközben mélyet szippantott az éjszakai friss levegőből. Végre kijöhetett, abból az orrfacsaró bűzből, amit a boszorkányok árasztottak. A mellkasához ölelte a kis urnát, majd egy félmosoly kíséretében elindulta volna... Ám ekkor megjelent előtte egy nő. Az egyik nő, aki kiröhögte a családját az este folyamán. Egy gyors mozdulattal kiszakította a fiú karjaiból az urnát, majd hátrébb lépett, s úgy fröcsögött bele a fiú képébe:

- Hé, te! - Hangján hallani lehetett, hogy nem keveset önthetett fel a garatra az este folyamán. - Nem érdemled meg Maria hamvait, érted?

- Add vissza az anyám! - morogta Fyodor, lila szemei szikrákat szórtak.

- Az apád és te gyilkoltátok meg őt! - mondta tovább a nő, mit sem törődve a kis bicskával, amit a fiú előhúzott a zsebéből.

- Mami! - A nő megrezzent a hangra. Mindketten a hang irányába fordultak, ami az egyik erkélyről jött. Egy kislány volt az, aki Dazai nyakában ülve integetett le. A barna szemek ijedten csillantak meg.

- Mami mindjárt megy, drágám! - kiáltott a nő. - Csak előbb még visszaveszem, ami hozzánk tartozik. - Ezt már az előtte állónak címezte, aki egy állati morgást hallatva a másik szívébe szúrta fegyverét.

- Fyodor! Ne! - Dazai szavai süket fülekre találtak. A fekete hajú nem hallott semmit, agyát elárasztotta a lila köd. Gyilkolni akart. Megölni minden egyes rohadt boszorkányt, de még épp időben észbe kapott, menekülnie kellett.

***

Az évek alatt többször meg akarták bosszulni, amit aznap éjjel tett, de mindig sikertelenül végződött a tervük. Olyan erő birtokában volt a fiú, amit nem tudtak túlszárnyalni. Még rájönniük sem sikerült pontosan, mi is ez az erő. Csak azt tudták, hogy amerre a fiú jár, s keresztezi útját egy boszorkány annak halál lesz a vége.

Kivéve egy boszorkányt.

Dazait nem sikerült megölnie.

Dazai pedig nem akarta megölni őt.

***

- Egy feltétellel? - emelte magasba a szemöldökét a barna hajú. - Mi lenne az? Ne használjam rajta az erőm? Ha nem adsz rá valami csodaszert, akkor...

- Nem erről van szó! - szakította félbe Fyodor. - Mondd el, hogy miért viselkedtél úgy anyád temetésén!

- Nem az érdekel, miért hagytalak életben? - kérdezte vigyorogva Dazai.

- Arra tudom a választ - vont vállat a fekete hajú.

Néhány másodpercig némán fürkészték egymás arcát, végül a barna felsóhajtott.

- Édesanyám mindig azt akarta, hogy vidám legyek. Mindig azt akarta, hogy legyek valamilyen. Más, mint az átlag. A sok feketébe öltözött között én voltam, akit anyám egyből megláthatott odaföntről, hisz fehérben voltam. Mosolyogtam, bár ezzel nem igazán tűntem ki, hisz a többieknek ez inkább egy buli volt, mint temetés. De a különbség az volt, hogy az én mosolyom nem volt őszinte. Azóta minden egyes nap meg akartam halni. Ha nem találkozom bizonyos emberekkel az életem során, már rég alulról szagolnám az ibolyát. Te is ilyen voltál, Oda is ilyen volt, és csak, hogy tudd, amikor Chuya félig holtan a kezeim közé került... Aznap is véget akartam vetni az életemnek. Mindent elterveztem. Aztán megjelent Ő...

- Menj! - tárta ki az ajtót Fyodor. - Mielőtt elhányom magam, takarodj, rohadt boszorka!

- Viszlát, hamis ördög! - vigyorgott Dazai, miközben elhaladt a férfi mellett. - Alig várom, hogy újra találkozzunk!