Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Gyönyörű

Nem akarta tovább húzni az időt ebben a városban. Minél előbb el akart menekülni az elől az ember elől, aki tudta, mit tett. 

"Úgy csinálsz, mintha egy gyilkosság, amit nem is ő követett el, az ő számlájára lenne írandó; neki kéne jóvátenni. Mindeközben jól tudod, hogy még akkor is, ha a boszorkányokat alapból gyilkosnak tartod, akkor is három ember van jelen a szobában, aki ölt már embert."

A vonat rázkódása álomba ringatta a kis vöröst. Álmában egy kis kórházi szobában járt, ahol egy gyönyörű nőt látott. Legalábbis neki gyönyörűnek tűnt a halvány, szinte már áttetsző bőre; a megfáradt kék szemek, s az azok alatti karikák. S az a mosoly! Az a kimerült, beletörődő mosoly, ami csak akkor tűnt el az arcáról, amikor lehajolt a karjaiban tartott csecsemőhöz, s csókot lehelt a kicsi homlokára.

Chuya érezte, ahogy arcán könnycseppek futnak versenyt. El akarta fordítani a tekintetét, de nem sikerült neki. Csak nézte ezt a gyönyörű nőt, akit az anyjának tudhat. Ő nem nézett rá, csak a kisbabára koncentrált. Egészen addig, amíg egy másik nő fel nem bukkant a színen, s el nem vette tőle a csöppséget.

- Sajnálom, annyira sajnálom! - suttogta a másik, s elsétált. Chuya nem tudta megállítani. Mozdulni sem bírt. Lehunyta a szemét, s még akkor sem nyitotta ki, amikor két vékony kar átkarolta, s bár gyengén, de magához szorította.

- Annyira szeretném látni, ahogy felnősz. - A nő hangja is gyönyörű volt. - Szeretnélek megtanítani ezer és még több dologra. Szeretném látni, ahogy megteszed az első lépéseid. Szeretném látni, ahogy először leszel szerelmes. Szeretném látni, milyen leszel. Annyira jó lenne látni téged. Most, ahogy átölellek, az nem elég. Mert nem láthatlak igazán. Szeretném tudni azt is milyen, amikor mosolyogsz, vagy amikor dühös vagy. Most csak a könnyáztatta arcodat láthatom. Ez nem elég.

Elengedte a kis vöröst, s két tenyerébe fogta fia arcát. Halvány mosoly játszott ajkain, az ő szemeiben is könnyek ültek.

- Az a bolond boszorkány mindenféle csodaszerrel próbálkozott, de még ők sem tehetnek meg mindent. Nem szállhatnak szembe azzal, amit az élet nekem tartogatott. Így csak még szomorúbb leszek. Nem csak téged hagytalak el, de a legjobb barátnőmet is. Ő is terhes. - A nő felkuncogott. - Tudod, azt terveztük, hogy mindent együtt csinálunk majd. Így ti sem lesztek egyedül. De ez nem így lett, igaz? Végül egyedül maradtál...

- Nem voltam egyedül - szólalt meg Chuya. - Az árvaházban élők lettek a családom. Befogadtak, szerettek, és... találkoztam vele. Dazai volt az, aki megmentett, miközben menekültem. Elmentünk egy hatalmas kirándulásra, tulajdonképpen épp a közepén járunk, de el kellett mennem, előle is menekülnöm kell.

- Miért?

- Hazudott nekem. Sosem mondta el, hogy boszorkány.

- Sosem láttad a jelét? - kérdezte a nő, miközben hátrébb lépett a másiktól.

- Nem láttam... én... Nem volt ott semmi...

- Akkor igazán szeretitek egymást - mondta, majd köddé vált, ahogy a szoba is, s Chuya ott maradt az üres térben. Nem bírt megszólalni, úgy érezte, majd' megfullad.

Ez volt az utolsó ajándékom neked, Chuya. Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni édesanyád. -Hallotta meg az  ismeretlen női hangot a kis vörös.

Chuya zihálva ébredt. Tenyerét könnyes arcára tapasztotta. Tudta, kihez tartozott az a hang. Dazai anyjáé volt.

- Remélem utánam jössz, te idióta - suttogta maga elé, majd kinézett a vonat ablakán. Abban a pillanatban hihetetlenül egyedül érezte magát.