Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Lois

A következő város merőben eltért az előzőtől. Míg arra a konzervatív szóval le lehetett írni az egész várost, addig erre  a helyre nem is lehetett volna  egyetlen egy jelzőt aggatni.

Estére értek oda, hiszen lábbusszal mentek. Az út nagy részében némán meneteltek, csupán néha szólaltak meg, s akkor is jelentéktelen dolgok hagyták el a szájukat. Mármint... Nem éppen számít jelentéktelennek, hogy megálljanak pihenni, vagy az, hogy esőre áll-e az idő, de nem is olyan fontos, mint amiről Dazai beszélni szeretett volna a másikkal. Úgy gondolta, eljött az idő, hogy megossza titkát a vörössel, hiszen ha ilyen tempóban haladnak, akkor pár nap múlva már otthon találja magát kis barátja, és akkor lehetséges, hogy többé nem is akarja látni őt.

Mire megérkeztek addigra a város teljes fényárban úszott; az utcán pedig furcsábbnál furcsább emberek járkáltak. Színes hajuk bárhol kirítt volna a tömegből kivéve ebben a városban. Mivel itt mindenki ilyen fejjel járkált, így semmi különös nem volt benne. A ruhájuknál a fekete dominált, és mindenféle színes kiegészítőt aggattak magukra. 

Ezen a helyen bárki megmondhatta róluk, hogy vagy turisták, vagy csak átutazóban vannak.

Az egyik mellékutcába betérve érdekes látvány tárult a szemük elé. Emberek táncoltak olyan zenére, amit egészen addig nem is lehetett hallani, amíg be nem fordultak abba a kis utcába.

- Ez meg hogyan lehetséges? - húzta fel szemöldökét Chuya.

- Boszorkányság - vigyorgott le rá Dazai, ám egyből arcára fagyott a mosoly, amint megpillantotta a másik arckifejezését.  A kék szemek kikerekedtek, az amúgy is fehér arc még halványabb árnyalatot vett fel. Nem ezt a reakciót várta a kisebbtől, az már biztos. - Mi a baj? - kérdezte végül aggódva.

- Soha többé nem mondj ilyet! - szívta be élesen a levegőt Chuya. - Kérlek! - tette még hozzá.

Dazai úgy látta jónak, ha nem faggatja ki ennek miértjét, inkább igyekezett elterelni a másik gondolatait azzal, mi veszi körbe őket.

A vörös egy mosoly kíséretében nézett végig a tömegen, ahol az emberek felszabadultan beszélgettek, nevetgéltek, és táncoltak. Valakik, akik nem bírtak vérükkel, egymás szájában keresték az élet értelmét... a nyelvükkel.

- Hé, itt egy motel! - ragadta meg az alacsonyabb kezét.

Ezen a helyen semmilyen furcsa pillantást, megjegyzést nem kaptak.  Mindenféle nehézség nélkül kivettek egy szobát, és már mehettek is. Senkit sem érdekeltek. Ahogy végighaladtak az egyik folyosón egy lányt pillantottak meg. Szürke hajában konfettidarabok díszelegtek arca vörös színben pompázott. Arcán hatalmas vigyor ült.

- Hé, jól vagy, kislány? - szólította meg őt Dazai.

Az említett erre felkapta a fejét, és rájuk emelte immáron dühös tekintetét.

- Tudod, kit kislányozz, vénember! - morogta. 

- Attól még, hogy alacsony, nem ezer százalék, hogy fiatal! - szállt be a lány védelmébe Chuya, mire az elmosolyodott, és végigmérte a vöröst.

- Kedvellek - mondta, s még hozzátette volna mennyire nem tetszik neki a magasabbik, ám egy számára ismerős hang megállította.

- Lois! - Egy magas fiatalember sétált feléjük. Léptei lazák voltak. Zöld szemei játékosan csillogtak, ahogy a lányra pillantott. Egy méterre állt meg a kis társaságtól, arcára félmosoly kúszott, miközben végigmérte a kivörösödött arcot. - Máris menekülsz? Hisz még csak ma kértelek meg! Nem kértem rögtön választ - döntötte oldalra a fejét.

- De kaptál - forgatta meg szemeit a lány, majd az alsó ajkába harapva várta a fiú reakcióját.

- Oh, valóban! - csapta össze kezeit a srác. - Mi is volt az?

Chuya és Dazai pillantása találkozott egy pillanatra. Ugyanazt gondolták.

Igen.

- Nem megyek hozzád, amíg nem árulod el a titkos hozzávalót - jelentette ki Lois karba tett kézzel.

- S ezért elszaladtál?

- Zavarba jöttem.

- Mi lenne, ha magad próbálnád kitalálni?

- Rendben! - csillant fel a lány szeme a kihívás hallatán. - Akkor menjünk a bárba! Az új barátom is jöhet?

- Melyik? - kérdezte a fiú, miközben a társaságukon felejtette a tekintetét két pillanatra. Reménykedett benne, hogy nem a vörös a választott barát, hisz tudta, mi szerelme gyengéje. Legyen aranyos, és... Nagyjából ennyi. Így meg sem lepődött, amikor Lois egy laza mozdulattal magához húzta a kisebbet. - Rendben. Én is hozhatom az új barátom? - kérdezte, miközben Dazai felé biccentett.

Lois elhúzta a száját, de végül vállat vont jelezve, hogy felőle oké.

- Ah, egyébként Midori vagyok. Apámé a hely.

Miután a többiek is bemutatkoztak, mindannyian elindultak a bár felé.

***

 - Miért is jöttem ide, amikor alig állok a lábamon? - sóhajtott Dazai, miközben helyet foglaltak az egyik asztalnál.

- Ne drámázz! - bökte vállba Chuya. - Éppen ülsz. Ez egy remek kikapcsolódási lehetőség. Jah, igaz, te már az előző helyen is kipróbáltad a bárt, nem igaz? - szúrta oda keserűen.

- Az előző helyen? - pislogott Lois. - Sokat utaztok?

- Csak most kezdtünk bele, de már megvan az cél - felelt Dazai, majd elmesélték, hogy kerülővel kell eljutniuk a célállomásra. Eközben már kihozták az italukat, így kellően megeredt a nyelvük, de természetesen figyeltek arra, hogy nem mondjanak olyat, amit később még megbánhatnak.

- Nos, én csak annyit tudok biztosra - köhintett Midori. - , hogy akármilyen városban vagytok, akármilyen bárba látogattok el, itt fogjátok a legütősebb piát kapni. A saját receptem alapján készült, és elfeledteti veletek minden bajotok.

- S egy kicsit enyhít a fájdalmaitokon - tette hozzá Lois vigyorogva. - Már csak a receptet kéne megtudnom...

***

Részeges mámorban huppantak le a közös franciaágyra, amint végre megtalálták a szobájukat.

Eltelt néhány perc, mire Dazai megszólalt remélve, hogy a másik már az igazak álmát alussza.

- Chuya, nem is sejted, mennyire szeretnélek megcsókolni. Mennyire szeretném, hogy ezt viszonozd. Mennyire szeretnélek közel érezni magamhoz. Te is olyan forró vagy, mint én? Nem érdekel a válaszod. Nem hiszek neked. Érezni akarlak.

- Oh, fogd már be! - nyitotta fel lustán szemeit a vörös, majd amikor észrevette, hogy a másik kővé dermedt ijedtében, elnevette magát, és odafordult hozzá, hogy egy lomha csókot leheljen ajkaira.

- Jó éjt, Dazai!