Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Az első város, az első éj

A városnak, ahol kikötöttek nem volt normális kikötője. Csupán egyetlen egy hatalmas stég nyúlt be a vízbe. Még saját horgásza sem volt a városnak. Akinek ez volt a szakmája annak bizony költöznie kellett olyan helyre, ahol harapnak a halak.

"Meg van átkozva hely, én mondom. Ha van hal, azok még a kisleányom fél fogára sem lennének elegek. Nem mondom, hogy olyan rossz sorsuk van, hisz a mezőgazdaságuk kitűnő, de a hal, az hal. Akkor jó, ha frissen kerül az asztalra. Amit most szállítunk nekik, az már nem lesz annyira ízletes... " - mondta az egyik horgász az út során, ahogy meglátták maguk előtt kirajzolódni a város körvonalait. S még folytatta tovább a monológját, de Chuya arra már nem fordított elég nagy figyelmet, csupán félszavakat hallott meg, azzal meg nem igazán ment sokra.

Végigmérte a bácsit. Legalábbis az ősz hajszálakból, és ráncokból arra következtetett, hogy nyugodtan hívhatja bácsinak a férfit. Az inge szakadt volt a kulcscsontjánál, ahol a halász szó díszelgett. Ő maga vágta ki magának a finom anyagot, hogy látszódjon az írás. Büszke volt hívatására. Ezt mind csillogó szemmel magyarázta, és a kis vörös arra gondolt, bárcsak ő is így viselhetné a jelét. A jelét, ami ugyan nincs a bőrébe égetve, mégis a lelke legmélyén tudja, hogy ő egy...

- Remélem, minden szerencse a maguk oldalára fog állni útjuk során! - intett feléjük az öreg, amikor már a fastégen álltak. A többi munkás elkezdte lepakolni a ládákat. Megérkeztek.

***

Minden ház mellett egy kis veteményeskert foglalta az őt megillető helyét, s mindegyik mást termett. Nem voltak nagyok, de a célnak megfeleltek.

Persze, ez csak a belvárosra volt igaz. A külső részen farmok épültek, ahol állatokkal foglalkoztak, és a hatalmas termőfölddel, ami a hely első számú bevételét hozta.

Az emberek nem gyakran jártak ide, hisz semmi nagy látványossággal nem szolgált a város. A lehetséges vendégekre, a párjukat megcsaló emberekre és a hormontúltengéses tinédzserekre tekintettel mégis fenntartottak egy motelt.

Közös szobát béreltek, hisz ez érte meg, és már megszokták, hogy együtt alszanak. Furcsa, már-már idegen lett volna, ha nem egy ágyban térnek nyugovóra.

S bár ez nekik természetes volt az úr felhúzott szemöldökkel mérte végig a két vendéget. A mellette helyet foglaló tinilány először fel sem pillantott a magazinból, amit unottan lapozgatott, ám pár másodpercen belül felkapta fejét. Nem értette, bácsikája, miért nem mozdul, de ahogy ráemelte tekintetét a két jövevényre, minden világos lett számára. Elvigyorodott, és oldalba lökte a mellette állót.

- Látod, nem olyan nagy szó manapság, hogy...

- Akkor sem alszol annál a libánál! - mordult fel a férfi, mire a lány szemforgatva a kulcsok felé fordult, és leemelte a 38-as számút.

- Tessék, köszönjük, hogy hozzánk tértek be, akkor is, ha nem volt más választásuk! - mosolygott szelíden, kék szemei viszont csillogtak. Chuya ismerte ezt a tekintetet. Le merte volna fogadni, hogy a lány egy hatalmas veszekedésre készül. Nem sokkal később kiderült, igaza volt. Még be sem csukták maguk után a szobaajtót, amikor elkezdődött a szópárbaj. Nem tartott sokáig, de eléggé intenzív volt, és egy ajtócsapással ért véget valószínűleg a lány részéről. 

Ő pedig az ajtónak támaszkodva, kőszoborrá dermedve hallgatta végig az egészet. Ellentétben Dazaival, aki macskaléptekkel az ágyhoz sétált, és ott ülve fülelt.

Amikor becsapódott az ajtó, a kis vörös felsóhajtott.

- Ez aztán... Nehéz volt. - A padlót bámulta maga előtt. A füle izzott, s arca is vöröslött. Ha ő vitatkozott valakivel így, azt teljesen máshogy élte meg. A végére megkönnyebbült. Viszont most mások veszekedtek, és ettől csak rosszul érezte magát. Hányingere támadt, melege volt, és meg akart szűnni létezni, csupán azért, hogy ez a kellemetlen érzés is megszűnjön.

- Nem tagadtad le - szólalt meg a barna hajú, mire a másik értetlenkedve nézett rá. - Nem tagadtad le - ismételte meg immáron vigyorogva.

- Mit? - kérdezte Chuya. - Komolyan nem értelek néha.

Erre Dazai felállt, és pár kényelmes lépéssel átszelte a szobát, hogy megálljon a kisebb előtt, és sértve annak személyes terét, közel hajoljon hozzá.

- Nem tagadtad le, amit az a kettő rólunk gondolt - suttogta a másik fülébe. - "Látod, nem olyan nagy szó manapság, hogy".

Chuya felnevetett, ám túlságosan erőltetettre sikeredett, de annyira, hogy még egy süket is hallotta, milyen hamis.

- Nem igazán érdekel, mit gondolnak az emberek. Lehetséges, fel sem tűnt akkor, mire gondolnak. - kikerülte az előtte állót, és az ágy felé irányította magát. - Most, hogy mondod, tényleg arra utalhattak, de ez ne érdekeljen téged se! Megnyugtatlak, nem abban a csapatban játszom, viszont, ha ezután félnél egy ágyban aludni, kivehetek egy másik szobát, és...

És abban a pillanatban érte el az ágyat, amire Dazai rögtön rá is lökte.

- Normális vagy, ember? - kiáltott fel Chuya, miközben a hátára fordult, és szembetalálkozott a magasabbal. Még sosem látta azokat a barna szemeket ennyire komolynak, mint akkor. - Mi van? - Megcsuklott a hangja, s szidta is magát érte.

Dazai erre a vállainál tartva szinte már a matracba passzírozta a vöröst. Nem akarta, hogy elmeneküljön.

- Az elmúlt egy hónapban sokszor felidegesítettelek, igaz? - kérdezte halál nyugodt hangon, amire egy bólintást kapott válaszul. - Most pedig eljött az a pillanat, hogy én legyek dühös.

- Miért? - érdeklődött Chuya. Kék szemei ártatlanul csillantak meg. Arca még pirosas színben díszelgett. Mellkasa fel-le hullámzott.

- Persze, hiszen lélegzik - gondolta Dazai, miközben tovább figyelte az alatta levőt. Minden egyes kis mozdulatát szinte már rajongással itta magába. Órákig elidőzött volna azzal, hogy figyeli őt. Mert tökéletes volt. -  Annyira tökéletes...

Nem a teste irányította. Nem. Teljesen tisztában volt azzal, mit cselekszik.

Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Nem volt gyengéd, nem játszadozott. Miután a szájára tapasztotta száját, szinte azonnal végignyalt a kisebb alsó ajkán bebocsátást kérve. Nem akart semmit használni, azt szerette volna, ha Chuya szabad akaratából teszi, amit tesz. Ő döntött. Dazai rettegett, hogy elutasítják, de nem így történt. 

Nyelveik táncba kezdtek, amit a barna győzelemként fogott fel. 

 A kis test alatta forró volt, szinte már lángolt. Szemeiben vágy égett, amikor megálltak, mert tüdejük levegőért visított. Durván belemarkolt a vörös tincsekbe, mire a másik jólesően nyögött fel.

Tudta, hogy itt az esélye. Minden hibátlanul ment.

Egészen addig, amíg a vörös el nem lökte magától.

- Chuya? - homályos tekintettel pillantott maga elé, ám nem láthatott semmit, mivel rögtön egy párna repült a képébe, s mikor újra odanézett, a másik már eltűnt a fürdőben. Megpróbált benyitni, de be volt zárva, és kérdései is süket fülekre találtak.

***

Pislogott párat, mielőtt teljesen kinyitotta volna vörösre kisírt szemeit. Még mindig a kádban feküdt. Nem tudta mikor aludt el, de abban biztos volt, hogy már felébredt, s nem álmodik. Ahhoz túlságosan fájt a feje.

Kinyitotta a fürdő ajtaját. A szoba üres volt, ám nem törődött vele. Az ágyhoz sétált, és végigfeküdt rajta.

***

Nem bírt elaludni. 

Kicsit később kinyílt az ajtó, és a következő pillanatban Dazai levágódott mellé. Alkoholtól bűzlött, de Chuya nem bánta. Ő maga is szívesen ledöntött volna pár pohárral, vagy üveggel. Akkor talán nem zavarta volna az a kis hang, amikor végre egyszer jól érezte magát.

"Mocskos vagy, lover boy. Hát, így játszol, amikor élvezed?"

Összerezzent az emlékre, s közelebb húzódott a barnához védelem gyanánt, majd nem sokkal később elaludt.