Ház az erdő mélyén (Befejezett)

Maga az ördög (Part I)

Amikor Dazai felnyitotta szemeit nem az a látvány fogadta, amire számított. Ugyanis a  vonatfülke helyett egy szobában ébredt. S bár először arra gondolt, hogy megint egy emlékébe juttatta őt tudatalattija, mint már nem egyszer; gyorsan elvetette ezt a lehetőséget. A szoba semennyire sem tűnt ismerősnek. A keményfa bútorok árnyékot vetettek a falra, ahogy a kandalló tüze megvilágította őket. Az ablakpárkányon vastagon állt a hó, s a barna hajú le merte volna fogadni, baromi hideg van odakint. Ám ott bent meleg uralkodott, így semmi oka nem volt panaszra.

- Kérem, könyörgöm, segítsen rajtam! - Hallott meg az ajtón túlról egy ismerős hangot. Egy szeretett hangot, amitől könny szökött szemébe, hiszen oly régen hallotta már. Az édesanyja már évek óta meghalt. A vele együtt átélt eseményeket pedig általában némafilmként álmodta meg. Ez volt az ő büntetése, azért ami.

- Nyugodjon meg! Először is jöjjön, teljesen át van fagyva. A kisbabáról nem is beszélve - szólalt meg egy férfi. Mély, érces hangja határozottan csengett. -  Május eleje van, és esik a hó! Azt hiszem, ezt még évek múlva is emlegetni fogják. - próbálta semleges témával elterelni az asszony gondolatait, de a meggyötört arcot látva, tudta, hogy az ellenkezőjét érte el. 

Beléptek a szobába. Vagy talán inkább nappaliba? Dazai rögtön elmosolyodott, ahogy meglátta édesanyját. A nőnek a hatalmas bundakabát alatt is kilátszott gömbölyű pocakja. Úgy, ahogy volt, le is ült egy fotelba. A férfi fáradtnak tűnt. Fekete hajába ősz csíkok vegyültnek, szeme alatt karikák húzódtak.

- Tudja, ezt mások rossz ómennek gondolják, de szerintem épp az ellenkezője - mosolygott le a férfi a kisbabára, akit a nő kicsit szorosabban magához ölelt. - Ne féljen, nem akarom bántani - ült le a másik fotelba. - Tudja, orvos vagyok, de szerintem egy hétköznapi ember is meg tudja mondani, lehetetlen, hogy terhes legyen, miközben éppen a kezében alszik egy újszülött csecsemő. A viselkedéséről pedig ne is beszéljünk. Elmeséli, mi történt?

S a nő elmondta. Részletesen beszámolt a történtekről. Dazai szemébe könnyek szöktek. Torkában gombócot érzett, s mintha valaki gyomorszájon vágta volna.

- S hogyan kéne segítenem? - érdeklődött az doktor.

-  A másik városban arról beszéltek, hogy abba a városba fog ellátogatni.

- Így van. A feleségem beteg, és ott él egy orvos, aki külön erre a betegségre specializálódott - bólintott a férfi. - Azt szeretné, ha mi vinnénk oda a kicsit. Értem én, hogy nem kéne terhesen utaznia, de azok után, amit mesélt, nem értem, miért nem veszi magához, ahogy megígérte.

- Nem tehetem! - hajtotta le fejét a nő. - Nem mondhatom el, de... Mi mások vagyunk - rakta egyik kezét hasára. - Azt szeretném, ha ő boldog életet élne, és soha többé nem látna minket. Velünk csak baj érné. Meg vagyunk átkozva, azért akik vagyunk...

- Rendben. Elviszem - motyogta a férfi.

Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy hat év körüli fiú viharzott be.

- A szobalány nem enged be anyához! - dobbantott lábával a fiú. Fekete haja a szemébe hullt.

- Makacs kölyök, mondtam, hagyd pihenni! Nem véletlenül nem mehetsz be! - morogta az apja.

A fiú ekkor Dazai édesanyjára pillantott. Valami megcsillant a gyerek lila íriszeimben. Ez a valami pedig megijesztette a barna hajút.

***

- Dazai! - Chuya még egyszer megrázta az alvó férfit, mire az végre felnyitotta szemeit.

- Hm?

- Megjöttünk. Gyere! - kapta hátára a hátizsákját a vörös hajú. Dazai követte őt, s gyorsan leszálltak a vonatról.

Havas táj fogadta őket, s még akkor is esett, amikor már vagy tíz perce sétáltak néma csöndben egymás mellett. 

- Chuya, amit tegnap este mondtál - kezdte Dazai. - Édesanyádról.

- Nem akarok róla beszélni - suttogta maga elé a kisebb, mire a magasabb megtorpant. Ő is így tett, s kíváncsian tekintett fel a másikra. Elméjébe bevillant néhány kép az álmából.

- Te vagy az - jelentette ki a barna. Szemei melegséget sugároztak. - Te vagy az, aki nekem lett teremtve. - Közelebb lépett, és lehajolva egy csókot nyomott kedvese ajkára. Gyors, lágy csókot, amivel megannyi érzelmet igyekezett átadni, s úgy tűnt, sikerült is. Chuya halványan elmosolyodott. Folytatták a városnézést. Egy pillanatra sem engedték el el egymás kezét. Minden tökéletes volt.

Dazai nem hozta fel többet ezt a témát. Legalábbis aznap estig.