Legendákra vadászunk

1

- Ezt vedd fel – utasított édesanyám, miközben a kezembe nyomott egy fekete pulcsit.

- Minek az inkognitó? Hiszen csak a központba megyünk.

- Pontosan, a központba. Nem tudhatjuk ki figyel minket, vagy követ.

- Ha valaki figyelne minket, arról tudnánk - gondolok itt a házunkat körül vevő kamerákra és mozgás érzékelőkre. – Paranoiások vagytok.

- Csak elő vigyázatosak, de eddig nem zavart téged.

- Persze, hiszen nem tudtam róluk – ezekről mindössze egy éve szereztem tudomást, ahogyan arról is, hogy a szüleim nem éppen hétköznapiak.

- Mi tart eddig? – jön be a nappaliba apám. – A kocsi már vár, induljunk.

Száj húzva, de felvettem a fekete pulóvert, majd a kapucnit is a fejemre emeltem. Apám a hátamra téve kezét vezetett a kocsihoz, mintha nem találtam volna oda egyedül is, majd beült mellém. Anyám a sofőr mellé ült, akit megint csak nem ismertem. Nem volt furcsa, hiszen a színjáték szerintem, amit a szüleim mindenkivel elhitetnek, még velem is eddig, ők nagyon befolyásos emberek, akik limuzinnal járnak minden felé és személyzetük van otthon. Ja, csak nem éppen normális melóval. Lehetnének politikusok, vagy ügyvédek, vagy mit tudom én, de nem az én szüleim az 51-es körzethez hasonlóan paranormális jelenségekkel foglalkoznak. Persze nem földönkívüliekkel, hiszen annak saját ága van. Ők azokkal a természetfeletti lényekkel foglalkoznak, amik a mi Földünkről való. Gondolok itt a mutánsokra, szellemekre és szerintem már értitek a lényeget. Előlem mindez eddig rejtve volt és csak a 18. szülinapomon világítottak rá a lényegre, ez pedig 3 éve volt. Azóta folyamatos kiképzést kapok, hogy megvédhessem magam. Minél többet tud az ember annál nagyobb veszély fenyegeti – szokta mondani apa. Már megszoktam, hogy ilyen paranoiások, hiszen nem lehetnek elég óvatosak. Most is éppen a telefonját nyomkodja, hogy levezesse az idegességét. Tudtam, hogy a központba, ahová most tartunk, rengeteg olyan ember lesz, mint mi. Remélem ott már megnyugszik. Anya a sofőrrel beszélgetett. Így én csak a tájat pásztáztam a kocsi ablakából. Elég monotonnak bizonyult, hiszen a városban laktunk. Éttermek, butikok, üzletek, kínaik, gyors kajáldák, esetleg egy könyves boltok, vagy virágos. Néhány járda szélen egy-egy fa, de más zöld, maximum az erkélyekről lelógó cserepes virágokból származott. A beton dzsungel közepén volt egy park, egy gyönyörű, ami tömve volt virágokkal, bokrokkal és fákkal, de hogy oda bejuss is fizetned kell. Szerintem felháborító, bár ezzel nem mindenki ért egyet, na mindegy is ez a politikusokra és a természetvédőkre vonatkozik. Az én feladatom egyenlőre bejutni a központba, majd megkapni a feladatom, amit minél hamarabb teljesítenem is kell.

Amint az autó lassított tudtam itt vagyunk. Anya elhalkult és apa is eltette a telefonját. Megvártuk, amíg a sofőr ajtót nyit, majd együtt mentünk be a hatalmas épületbe. Kívülről nem volt olyan különleges, hiszen egy volt a sok panel közül, azonban már amint belépünk ráeszmélünk, hogy ez nem ez egyszerű társasház. A kaputelefonba beütve a kódot, nem csak a beírt számokat, de az ujjlenyomatot is ellenőrzi. Kétkamera van a sarokba és egy mozgás érzékelő lámpa. Amint beléptünk alá az említett ki kütyü bekapcsolt. Anya bepötyögte a belépőkódot, majd az ajtó kinyílt. Amint beléptem először kicsit hunyorítanom, de aztán hozzá szoktam, így gond nélkül haladtam tovább. Amint a számító gépekhez értünk egy fiatal lány pattogott elénk, lehetett max. 15.

- Jó napot Mr., Ms és Mrs. Ryvera – a sorrendet nem mondanám helyesnek, de biztosan csak túlságosan izgatott. – Mr. Cale már várja magukat.

Előttünk szinte majd kicsattanó mosollyal mutatta az utat, a jól ismert iroda felé. Gondolom az első „komoly" feladata. Amint az ajtóhoz értünk a lány bekopogott, majd a választ hallva beengedett bennünket.

- A Ryvera család! De jó, hogy ilyen hamar ide értek – fogadott barátságosan a férfi, apámmal kezet fogott, anyámat megölelte, majd hozzám érve, mielőtt még bármi puszi vagy ilyesmiről szó eshetett volna a kezemet nyújtottam. – Komoly, mint mindig – jegyezte meg, majd vissza ült a nagy forgós székébe.

- Valami probléma miatt hívtál? – kérdezte egyből aggódó hangon anyu.

- Semmi olyan amit ne tudnánk megoldani. Mindössze szeretnék összeállítani egy olyan csapatot, akit kicsit szabadabbon engedünk.

- Mi az, hogy szabadabb? – vonja fel szemöldökét apu.

- Eddig minden csapatnak vissza kellett térnie küldetések után a bázisra, de lenne néhány oly annyira megbízható emberem, akiket képes lennék elengedni több bevetésre is egymás után.

- Akik mindig úton vannak? – láttam anyun, hogy nem igazán tetszik Cale ötlete.

- Persze bármikor haza jöhetnek és mindig kapcsolatba leszünk velük, de szükségét látom egy ilyen alakulatnak. Gyorsak és profik.

- Na és kik lennének a jelöltek erre a kis „alakulatra"? – kérdi most apám, azonban rajta inkább a kíváncsiságot véltem felfedezni.

- Vannak már páran és velük beszéltem is és igent mondtak, de számomra megnyugtató lenne ha Karen is velük tartana – néz most rám.