A nehéz vallomás ATÍRÁS ALATT

16. rész

" Erre most nem szabad gondolom, a gyerekkel kell foglalkoznom ki kell zárnom minden mást."  

Sakura tapsolni kezdett és az összes gyermek tekintette rászegeződött. Beszélgetni és játszani kezdett velük. Fontosnak tartotta , hogy kommunikáljanak egymással. Sok gyermek a háború miatt vesztette el szüleit és árvák lettek. Kötelességének érezte, hogy segítsen feldolgozni nekik ezt a traumát. A gyermekek gyenge lelkűek és sebezhetőek még ilyenkor. Segíteni akart nekik a saját útjukon haladásban. Minden alkalommal létszám ellenőrzést tartott, hogy tudja minden gyermek itt van-e. Törökülésbe helyezkedett és maga mellé ültetve őket egy kört alkottak. Mindig azt magyarázta nekik , hogy ez a kör szimbolizálja a családot számukra, mert ők egy nagy család. Megjegyeztette velük , hogy ő rá mindig számíthatnak , hogy ha bajba kerülnek. Már a végéhez közeledett a névsornak mikor feltűnt neki , hogy egy kis lány hiányzik. 

- Hol van Naumi-chan? 

- Nem tudjuk, nem láttuk. -- szomorkodott az egyik kisfiú 

Sakura körülnézve a teremben nem találta sehol. Aggódni kezdett így elindult az udvarra ami speciálisan a gyerekeknek volt készítve a terem mögött. Csupán egy üvegfal választotta el őket a természettől, ráadásul gyönyörű napsütés árasztotta be az egész termet. Nem is volt túl meleg és hideg se , pont a megfelelő hőmérséklet uralkodott. Aggódó szempárjaival pásztázta az udvart de nem találta sehol sem a kislányt, míg végül egy neszzenésre lett figyelmes. A cseresznyefák között megpillantotta a kis Naumit aki egy mackóval játszott éppen. Megszólította a kislányt aki nagy boldogan szaladt felé a nevetségesen hatalmas mackójával. A kislány haja szőke volt és két oldalt copfba volt neki kötve, igazán aranyos teremtés volt. Igazán félénk volt, Sakurának is sok idejébe tartott mire közel engedte magához és megnyílt neki. Azóta észrevette , hogy a kislány rendkívül kötődik hozzá. Kezeibe nyomta hatalmas mackóját majd örömtáncot lejtett sensei körül, hogy újra láthatja. 

- Hol voltál ilyen sokáig Sakura-sensei, annyira szomorú voltam , hogy nem jöttél el hozzánk. -- szomorodott el a kislány és könnyek gyűltek a szemébe. 

- Küldetésre kellett mennem drágám, ne haragudj , hogy elhanyagoltalak titeket, az én hibám. -- sütötte le szemeit 

A kislány hirtelen elhúzódott sensei-től és a mackója mögé rejtette piroskás arcát. Sakura tudta , hogy kissé félénk Naumi, de nem értette ezt a reakcióját, míg nem két árnyék vetült rájuk. Megfordulva Sasuke-kun és Naruto állt mögötte. Sakura ajkai elnyíltak egymástól és arcán halvány pír jelent meg. Sasuke csak nézte őt és a kislányt, majd gyengéd mosoly jelent meg a komor arckifejezés helyet. Naumi sensei-ről az ismeretlen fekete hajú és a szőke hajú mosolygós férfire kapta a tekintetét, nem igazán értette a helyzetet. Sakura hirtelen elfordulva a kislánytól felpattant és egyenesen az ónix szemekbe bámult, majd küldött egy mosolyt Naruto felé. 

- Sakura-chan Kakashi-sensei hívatott minket.

- Miért?  

Naumi-chan tudta, hogy senseije magára fogja hagyni, könnyek gyűltek a szemeibe, azokba a gyönyörű fekete csillogó szemekbe. Elhatározva magát Sakura felé vette az irányt, és két kicsiny karjával a mackójával a kezében körül fonta vékony lábait. Ezzel akarta jelezni számára, hogy ő is itt van még mindig és ne hagyja el. 

- Ohh sajnálom Naumi-chan, most el kell mennem a barátaimmal. -- mosolyodott el kedvesen 

A kislány egyre homályosabban kezdett el látni a szemeibe gyűlt bánatkönnycseppektől. Minden áron itt akarta marasztalni Sakurát. Az anyukájának tekintette.