Szerelmem a démon (Befejezett)

✡Huszonhatodik✡

Vladimir pov.
A szemhéjam ólom súlyú. Minden egyes mozdulat fáj és az orrom még mindig be van dugulva. De élek, sajnos élek. Végül nagy erőlködes után sikerült kinyitnom a szememet. A szobámban feküdtem, tiszta ágyban és nyitott ablaknal, amin besütött a hold. A kezemet a hasamra simítottam, de már hiába. A kisbabám elment. Biztos, hogy elment és Igoralá is lemondott rólam. Arra lettem figyelmes, hogy az ajtó kinyitódik és valaki közelít felém. Nem merek megfordulni mert félek attól, hogy ki az. Megállt az ágyam lellett és a kezét a vállamra tette. Felismertem az érintését. Ez ő! Nagy nehezen, de vissza fordultam. Meglepett a látvány, a szemei duzzadtak és pirosak voltak, mintha órákon át csak sírt volna. Ahogy belenézett a szemembe, mintha megrémült volna. Óvatosan felemelte a kezét és az arcomra simított. De úgy mintha egyetlen érintésétől porrá válnék. Beült mellém az ágyba és óvatosan az ölebe húzott majd ringatni kezdett mint egy kisbabát. Csakhogy erről eszembe jutott az én kisbabám, akit megöltem. Megöltem mert nem láttam más kiutat. Sírva fakadtam mire még erősebben magához húzott.
- Shhh! Angyalkám! Semmi baj! Semmi baj! - dédelgetett, de ez nem segített sokat.
- Nem... Nem... Én... Ne hagy el, könyörgök! - zoktam fel.

Igoralá pov.
Keservesen zokog. Én szörnyeteg, hogy ríkathattam meg őt ennyire? Most meg azért könyörög, hogy én ne hagyjam el.
- Te bocsáss meg, angyalkám. Te bocsáss meg! Annyira sajnálom, hogy inkább... Inkább Vorrannek hittem mint neked! Ne csinálj ilyet többet, jó? Mert tudd, ha te egyszer elmész én utánad megyek. Nem fog érdekelni semmi és eldobom az életem érted. - sírtam már én is. Így sírtuk ki magunkat együtt. Talán fél órába telt mire vegre mind a ketten megnyugodca feküdtünk egymás mellett. Észrevettem, hogy szomorúan simogatja a hasát. Hisz ő még nem tudja.
- Nem kell félned. Meg mindig ott van... Mármint vannak! - javítottam ki a nyelvbotlásom mire a szeme majdnem kiesett a helyéről. Ezen csak felkuncogtam és összekulcsolva az ujjainkat a hasára szorítottam a kezeinket.
- A babák jól vannak, ikreket vársz. És ne aggódj, már én is érzem. Biztosra veszem, hogy az én lányaimat hordod a szíved alatt.
- Lányok? Mind a ket... Mind a kettő kislány? - mosolyodott el és a hasát kezdte boldogan tapogatni. Ezzel magamhoz szorítottam és megvártam amíg elalszik. Többé nem engedem, hogy bántsák, nem engedek más szavának, csak őrá fogok figyelni. Számomra már ő az élet és én nem fogom elveszíteni.