Vladimir pov. Az egész testem tropa. Se kép, se hang. Vsak arra tudok gondolni, hogy mi lehet Laurával. Az én tündéti kislányommal, akit elvitt tőlem az a rohadék. Hanna mellettem van. Ez viszonylag megnyugtat, de meg sem tudok teljesen megnyugodni. Most is az oldalamon fekve etetem Hannat mivel szegénykém éhes volt és sokat sírt. Mintha csak érezné, hogy mi folyik itt. Rollan itt maradt velem segíteni és próbál felvidítani, de hasztalanul. Hanna abbahagyta a szopizást és egy ásítással mély álomba szenderült. Gyengéden ringatni kezdtem a fehérhajú kis csöpséget és halkan dúdoltam neki. Arra eszméltem, hogy kinyílik az ajtó és Igoralá lép be a kezében... A lanyommal!!! Felálltam és óvatosan letettem Hannat a kiságyba majd hozzájuk rohantam és magamhoz öleltem a kis csöpséget. - Laura! Édesem! Jaj, kicsikém, úgy aggódtam! - ringattam a pici lányt. Ekkor vettem észre Igoralá bánatos tekintetét. Odabújtam hozzá és átkaroltam a fél kezemmel. Làtszólag meglepődött, de utána szorosan magához ölelt minket. Hanna azonban megunta, hogy kimarad és hangos sírásba kezdett. Igoralá felkapta és csitítgatva Hannat visszasétált hozzánk. Így öleltük egymást. - Azt hittem már nem jöttök vissza. - hajtottam a fejem Igoralá mellkasára miután letettük a lányokat. - Nem lesz most már semmi baj. Vigyázok rátok. Már nem fenyeget minket többé veszély. - simogatta meg az arcomat.
Igoralá pov. - Ezt, hogy érted? - nézett rám kérdő tekintettel. Végül elmeséltem neki mindent az elejétő, a végéig. A végén könnyeket láttam csillanni a szemében. Nem csodálom, hisz az ő szíve még egy eltaposott hangyán is megesik. Magamhoz húztam egy ölelésre. - Ez... Ezt nem gondoltam volna... És Vorran tényleg... - nézett rám kérdő tekintettel mire egy bólintás volt a válaszom. Könnyezve fúrta magát a karjaimba. Szegénykém. Sejtettem, hogy ez meg fogja viselni, de nem hittem, hogy ennyire. Végül aztán egész éjjel így öleltem őt, egészen addig, amíg el nem aludt.
Vladimir pov. Már két hete, hogy visszajöttek. A lanyok azóta jól vannak és szèpen fejlődnek. Ma viszont egész nap nem találtam Igoralát sehol és a fiúk se látták. Egy pillanatra már azt hittem elhagyott minket, de amikor a közös hàlónkba léptem, az ágyon találtam egy kis piros cetlit.
Szervusz, angyalom! Bocsánat, hogy eltűntem egész napra, de meg akartalak lepni. Este kérlek gyere le arra a helyre ahogy először robbantak felettünk a csillagok. Várlak! I.
Egy pillanatig nem értettem mit akar és, hogy miről beszél, de aztán beugrott, hogy szerinte, ha csókolózik velem felrobbannak felettünk a csillagok. Ránéztem az órára a falon. Este hét körül járhatott és kint már sötétedett. Felvettem egy fehér ruhát majd megindultam ahhoz a bizonyos padhoz a kertben. Ahogy oda értem nem láttam semmit. Elfelejtettem lámpát vinni. Azonban hirtelen ezer meg ezer kis lámpácska gyulladt ki a fákon és a bokrokon. Mintha a világűrben jártam volna, de nem egyedül, ugyanis hirtelen Igoralá jelent meg mögöttem. - Tetszik? - Ez... Ez gyönyörű! - Annyira nem mint te! - puszilt meg az arcomon. Valószínűleg fülig pirultam. Azonban hirtelen elém került és... Letérdelt? A ruhájának zsebéből egy kis dobozt vett ki és amikor kinyitotta elakadt a lèlegzetem. Egy gyűrű volt benne. Fekete ékkővel.
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
- Vladimir Forrosen, angyalom, szerelmem! Te és én keresztülmentünk sok tragédián, gúnyon és akadályon, de mindet leküzdöttük a szerelem erelyével, amely oly erős, hogy két gyümölcse is lett. A nevük Hanna és Laura. Te és ők az én életem és az èletemet nem fogom elveszíteni soha. Ezért hát... Mond csak, amgyalom! Leszel életem párja az idők végéig és tovább?
