Szerelmem a démon (Befejezett)

✡Harmincharmadik✡

Igoralá pov.
A hegyek közt úgy bolyongtunk mint hangya a fűben. Bárhol lehetnek. Talán két órán át meneteltünk mikor sírás ütötte meg a fülemet. Egy újszülött sírása.
- Laura!!! - kiáltottam és sietve futottam a hang irányába. Ahogy kifordultunk a szírtra megláttam Vorrant. A kislányom egy kendőbe bugyolálva feküdt a karjában és sírt. Vorran arca eltorzult, szétfutott rajta a rémület és futni akart, de Horatius és apám meggátolták ebben. Beszorult. Azonban mintha nyíl lőtte volna a fejébe fogta magát és a szakadék széléhez rohant.
- Vissza! Vissza vagy leugrom a gyerekkel együtt! - már futottam volna oda, hogy elvegyem tőle Laurát, de Horatius vissza tartott.
- Nem tréfál.
- Vorran! Könyörgök! Add vissza a lányomat! Nem okoztál már épp elég fájdalmat? Mit akarsz még?
- Sosem fogom tudni visszadni neked azt a fájdalmat, amit én átéltem. Eleinte azt hittem meg tudom tenni, de neked valahogy minden összejött és jobb lett.
- Mi a fenére akarsz kijukadni mond!?!? - ordítottam már idegesen.
- Damienre! Nem csak te voltál belé szerelmes! Amikor megtudtam, hogy haza küldted mert nem akart hozzád menni, kaptam az alkalmon és emberi alakban a földre mentem és vele voltam. Boldogabb voltam mint valaha!
- Szóval Damien tőled esett teherebe? - raktam össze a képet. Apám és Horatius tátott szájjal meredtek Vorranre, aki még mindig veszélyesen közel volt a szakadék széléhez. Óvarosan megsimogatta a kezében lévő kisbabát és egy finom puszit nyomott a fejére.
- Aztán minden fenekestül felfordult. A szülei... Azok az átkozott szülei! Megölték a gyermekemet és elvették a szerelmemet! Felajánlottam neki, hogy visszahozom ide, de azt mittad nem bírta megtenni! - sírta. Először láttam Vorrant sírni. Furcsa érzés volt. Mintha hirtelen szánalmat kezdenék érezni iránta. Igaz, Damien az én szerelmem volt, de talán ha ő igent mond nem ismerem meg Vladimirt, akinél senkit se fogok tudni jobban szeretni. Talán hálásnak kéne lennem, de amíg ott hintázik a szakadék fölött, a lanyommal a kezében semmi másra nem tudok figyelni.
- Vorran! Én is elvesztettem Damient! Szerinted nekem nem fájt? En is szerettem, de a sors úgy hozta, hogy nekem nem ő lesz a párom! A lányom viszont nem bűnös semmiben sem! Kérlek, add vissza! - könyörögtem, de ez nem hatotta meg.
- Tudod, az én gyermekem is lány lett volna. - inkább Laurához beszélt mint hozzám. - Talán olyan lett volna mint te. Bárcsak. Ő sem tett semmit. Akkor miért? Őt miért ölték meg? - simogatta tovabb könnyezve a kisbabát. Már épp megszólaltam volna, de Horatius megelőzött.
- Vorran! Az a kislány ott a kezedben ártatlan! Épp olyan ártatlan mint amennyire a te lányod is ártatlan volt. Hogy lennél képes pont te bántani egy ártatlan kislányt? - kérdezte komoly hanggal. Vorran arcán újabb könnyek folytak végig majd a szemembe nézve felém nyújtotta Laurát. Lassú léptekkel indultam meg felé es egy pillanatra se vettem le róla a szemem. Kinyújtva a kezemet a kicsi alá nyúltam és elemeltem a kezéből. A karjaimba zárva öleltem magamhoz és csókot nyomtak a kis fekete tincsei közé. Azonban ahhogy felpillantottam. Vorran kitárt karokkal hátradőlt és lezuhant. Apám es Horatius a szakadékhoz rohantak, de már későn.