Szerelmem a démon (Befejezett)

✡Tizenkettedik✡

Óvatosan leültem mellé és finoman megsimogattam az arcát jelezve, hogy itt vagyok.
- Vladimir... - nyílt fel lassan a szemhélya. - Ugye, gyűlölsz? - kérdezte könnyezve mire nekem kissé összefacsarodott a szívem.
- Nem, nem gyűlöllek. Tudom, hogy mi történt.
- Ez... Ez akkor sem mentség a tettemre. Ott hagytalak védtelenül és ennek következménye is lett. Annyira sajnálom! - kezdenek el vízesésként folyni a könnyei, de tekintve, hogy mozdulni sem tud, így én törlöm le egy zsebkendővel. Haragudtam még rá, de egyben sajnáltam is. Hisz gondolom sok lenne neki, ha elveszítene még valakit. Még ha az a valaki egy olyan senki is mint én.
- Nem kérem, hogy maradj és nem erőltetlek. Ha akarod, amint rendbe jövök vissza viszlek az emberek közé. Te túl kedves vagy és törékeny ahhoz, hogy mellettem maradj. Nem élném túl ha veled is történne valami az én hibámból. Azt akarom, hogy biztonságban lègy mert nagyon fontos vagy nekem és nem azért mert hasonlítasz Damienre! Nem! Azért mert... Mert... - hebegte a végét. Mélyen érintett, amit mondott. Lehet, hogy tényleg kedvel? Mindenesetre nagyon szeretném ha meggyógyulna, így jobb lenne ha pihenne.
- Shhh! Nyugodj meg! - adtam egy finom puszit az arcára mire először meglepetten nézett rám majd elmosolyodott.
- Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, de hidd el, hogy nem hazudtam. Hogy tetszel nekem, hogy kívánlak, hogy akarlak. Ezekből minden igaz, de már nem úgy akarlak mint Damient, hanem mint Vladimirt. Szeretni akarlak és ha megengeded megpróbálhatjuk újra. Előlről kezdhetünk mindent, de ha nem akarod haza viszlek. - fogta meg a kezem és a szemembe nézett. Fogalmam se volt, hogy mi legyen. Szerettem volna, ha újra kezdjük, de annyi fájdalmat okozott. Viszont megmentett és utánam ugrott a magasból pedig tudta, hogy komolyan megsérülhet. Adjak egy új esélyt? Nem tudom. Az arcán csalódás ül ki és lassan felkel az ágyból.
- Értem! Gyere, haza viszlek... - nem fejezte be a mondatot mert finoman, de nagyon ügyerlenül megcsókoltam.