Marvel Oneshots

Never wanted to leave - Morgan Stark

Sötétség vette körül. Először suttogást hallott, majd a hang egyre erősödött.
3000-szeresen szeretlek! - hallotta édesapja hangját újra meg újra. Összeszorult a szíve, hisz' évek óta nem hallotta ezt a hangot, még az álmaiban sem. Lassacskán az arca is felderengett előtte. Emlékképek sora rohamozta meg őt. Eszébe jutott az édesanyja is. A hangjuk, az arcuk, a szeretetük, a hiányuk.... Minden újra eleven lett. Azután.... Váltott a ,,kép". Újra az idősebb Stark hangját hallotta, de az most másképp csengett.
Miért? - csak ennyit kérdezett. De ebben a szóban annyi fájdalom, féltés, félelem rejtőzött.
Miért kegeted te is a halált? - szólalt meg Pepper is. Könnyek csillogtak az íriszeikben. A következő percben pedig a halott, elernyedt testüket látta. Majd a sajátját.
Felriadt. Sírt, valószínűleg üvölthetett is. Az álom képkockái újra felrémlettek előtte. Nem is az szorongatta a lelkét, amit magáról látott, hanem amit a szüleiről. Az apjáról. Iszonyatosan fájt neki... Annak idején nem teljesen fogta fel, ami történt, csak évek múltán értette meg igazán. Minden egyes nappal jobban érezte apukája hiányát. Sokáig így ment. Utána pedig elfogadta. Vagyis inkább felejteni próbálta. Beletemetkezett a tanulásba, majd a munkába. Mire pedig összeszedte volna magát, édesanyja repülőbalesetet szenvedett. Meghalt. Morgan pedig még mélyebbre került. Tony régi barátai próbáltak rajta segíteni. Hiába volt régen a család ,,ellensége" Bucky, mégis Sam-mel és Wandá-val ők rángatták ki valamennyire őt a gyászból. Viszont rögeszméjévé vált Anthony világmegváltó nyomdokaiba lépni. A S.H.I.E.L.D- hez került, majd az évek során kiképezték, ügynökké vált. Ekkor lehetett 25 éves. A központba költözött a hősök közé, és magára öltötte édesanyja páncélját.
Ez 4 éve történt. Most augusztus 14-ét írtak, az óra pedig hajnali hármat mutatott. A többiek jelenleg nem tartózkodtak otthon, bevetésre kellett menniük.
Sóhajtva felkelt, majd a fürdőbe sétált és mosdókagylóra támaszkodott. A tükörből egy fáradt, kisírt szemű nő nézett rá vissza. Megnyitotta a csapot és magára locsolt egy kis hideg vizet. Újra felnézett, mire egy újabb sóhaj hagyta el a száját. Megtörölte a fejét. Elindult az erkélye felé, odaérve pedig leült az ott lévő székbe. Bámulta a távoli fényeket. Talán egy óra is eltelhetett. A gondolatai édesapjára terelődtek. A jó emlékekre gondolt, amik mosolyt csaltak az arcára. Oldalra nézett. Ott állt Ő. Teljes valójában. Valóságosnak tűnt.
- Apa - rebegte halkan, mire az alak kinyújtotta karjait. Megölelték egymást. Aztán pedig táncolni kezdtek, ahogy annak idején tették. Szinte hallotta a háttérben felcsendülni az AC/DC számokat. Anyukája is feltűnt. Egyre többen lettek. Rég elvesztett ismerősök érkeztek. Mindannyian önfeledten, boldogan táncoltak. Morgan elfelejtette a bánatát, a fájdalmait. Ott akart lenni örökké. Velük. Gondok nélkül. Szeretetben.
Nyílt a kapu. Az álomkép szertefoszlani látszott. Morgan apja kezéért kapott.
- Ne hagyj itt! - könyörögte könnyezve. Tony szomorú mosollyal figyelte a lányát.
- Nem hagylak itt. Veled vagyok. Eddig is itt voltam. A szívedben. Az emlékeidben. Ha eljön az ideje, újra együtt leszünk, higgy nekem - megsimította az ifjú hölgy arcát - Éld az életed! Légy boldog! 3000-szeresen szeretlek! - elengedte Morgan kezét és arcát. Elindult, és még mielőtt eltűnt volna, hátranézve rámosolygott a nőre. Elnyelte a pirkadó Nap fénye.
A lány hosszan pislogott arrafele könnyes szemekkel.
A lift megérkezett erre az emeletre. Messziről már beszűrődtek a vidám, fáradt társaság hangjai. Hamarosan Wanda lépett mögé.
- Minden rendben? - kérdezte aggódóan a pityergő barátját látva.
- Igen, minden rendben - halvány mosoly ült ki az ajkára, de a legőszintébb évtizedek óta.