Halálos dallam

Az aura

 Hadd meséljek egy csöppet magamról: mindig is én voltam a kiközösített lány. Hol miért. Leginkább persze az volt a tárgya a bunkó beszólásoknak, hogy a fekete az egyetlen szín, amit felveszek mint ruha, és a zöld az egyetlen hajszín, amit elviselek a fejemen. Valamit tus és durva fekete szemfesték nélkül nem megyek sehova. Ez nálam alap volt, így az emberek furcsán néztek rám. Van egy bátyám, aki teljesen normális, apukám mezőgazdász, anyukám pedig a családi bonbon szalonban dolgozik. 12 éves koromban beültem a fodrász székbe és azóta zöld a hajam, viszont a fekete imádatom már egész kicsiként kezdődött. Egyébként az elmúlt hónapban lettem 16, bár ez senkit sem érdekel. Barátaim nincsenek, esetleg talán az unokabátyám, ő elfogad és azt mondja, hogy ha valakinek így nem kellek, akkor nem érdemel meg.

Talán akkor borult fel az életem, amikor Dávid, az unokatesóm és a családja, elköltöztek. Úgymond, innen indult a lavina. Még jobban antiszociális lettem és sajnos már tényleg senkim sem maradt. Az egyik nap, még az átlagosabbnál is negatívabb voltam, elindultam az iskolába. A Nap sütött, szóval még rosszabb kedvem lett.

Az iskolába érve, bevágtam magam a leghátsó padba, ahol szerencsére egyedül ülök és addig hallgattam a depressziós zenéimet, amíg be nem ért a tanár. Elkezdte az órát, én pedig megpróbáltam annyira figyelni, hogy otthon már ne kelljen tanulnom. Akkor viszont nyílt az ajtó és becsörtetett rajta egy éjfekete hajú és szemű srác, zöld kabátban és szakadt farmerben, rágózva.

- Á, megjött az új fiú. Vince, kérlek ülj le! - szólalt meg a biosz tanár.

A srác unottan körbenézett, majd elindult az egyetlen üres hely felé, ami történetesen mellettem volt. „Ó ne. Nenenenene!" - gondoltam, de már késő volt. Levágta magát mellém, nekem pedig öngyilkos ötleteim támadtak attól, hogy ennyire közel van hozzám valaki. Mondtam már, hogy utálom az embereket?

Vince, vagy ki a franc, egész órán bámult engem, mintha lenne bennem valami érdekes a színes hajamon kívül.

- Nem láttál még embert? - mordultam rá. Hát ne gondolja már, hogy ez így teljesen normális dolog.

- Ó, dehogynem. Bár gondolom ez egy költői kérdés volt, szóval nem kellett volna válaszolnom. Na, most már mindegy. Egyébként pedig, valószínűleg még 3 évig osztálytársak leszünk és padtársak, szóval ne ronts el mindent az elején. Azt hittem, hogy kedves vagy.

- Rosszul hitted. Attól még, hogy egy osztályba kell járnom veled, arra senki se kötelezhet, hogy beszélgessünk is. Semmi kedvem hozzád.

- Oh – komolyodott el és aznap többet nem szólt hozzám.

Elég hamar lettek barátai, mit ne mondjak. Csúnya nem volt, sőt, a legtöbb lány rögtön ráakaszkadott, így sosem volt egyedül. A fiúk rögtön egy haverra leltek benne, aki ráadásul vonzza a csajokat.

Már másnap a padom, igen az én padom mellett ácsingózott szinte az egész osztály és nem hagytak olvasni. Persze nem velem beszélgettek, hanem ezzel a Vilmossal, vagy én nem tudom, hogy mi a neve, viszont elég erőteljesen zavarták az aurám, ami jóval nagyobb mint az IQ-juk.

Vencel elég sokszor pillantott felém, amit a szótlanságomnak, a hajam színének és annak tudtam be, hogy nem aléltam el a látványától. Ami gondolom megrémítette egy csöppet azok után, hogy mennyi ember rajong érte, ugyanis a csávó rocker. Gitározik és el kell ismernem, hogy ez azért nem semmi. Szeretem a zenét. A zene megnyugtat, tanácsot ad, szeretettel és újult erővel tölt fel egy szomorú, vagy éppen egyhangú nap után. Egy szó mint száz, a srác menő és ezzel én sem fogok vitatkozni, mert egyszerűen nem lehet.

Ez a nap után újra visszagondoltam arra a 12 éves kislányra, aki életében először tört össze. És ez ilyen korban még nem kéne megtörténnie senkivel. Anyáéknak feltűnt a búskomorságom, így nem faggattak és hagyták, hogy a szobámban ülve fessek és olvassak szomorúan, egyedül. Pont amikor társaságra lenne szükségem, akkor hagynak magamra az emberek, hogy magamban gondolkozzak és eszembe jusson, hogy mennyire tehetetlen, gyenge és elhanyagolható vagyok. Ezzel az érzéssel elaludni... be kéne tiltani a szívösszetörést. Durva egy sport és rengetegen szenvednek tőle. És ezt honnan tudom? Átéltem. Úgy törték össze a szívem, hogy a darabjait porrá morzsolták, majd hagyták, hogy a szél csak úgy felkapja és elszállítsa egy olyan helyre, ahol majd tovább tud élni. És ha majd egyszer valaki belélegzi a port, vagy valamelyik növény magába szívja a földből a tápanyagot, és abban a földben a szívem egyik porszeme rejlik, akkor az az élőlény érezni fogja az én fájdalmam. Költői és túldramatizált? Á, dehogy. Nem tudjátok a történetet. De arra, hogy elmondjam, még nem most kerül sor.