Halálos dallam

Csak hogy tudd

Azt hiszem azután, hogy beszéltem anyuval, kezdem magam össze szedni. Ma már lementem a szobámból is ebédelni a családommal, akik nagyon örültek, hogy visszatértem köreikbe. 

Péntek van és hétfőn már terveztem suliba menni, vagyis igazából nem én terveztem, hanem anyu azt mondta, hogy több napot nem igazol. Nem hibáztattam miatta, csak segíteni akart. Csak félek vissza menni Vincéhez. Hiányzik, de megbántottam és nem tudom, hogy megbocsát e valamikor. Szeretném hinni, hogy igen.

El akartam menni hozzá, de féltem attól, hogy elküld, mert nem magyaráztam meg neki semmit. 

Sajnos túl gyorsan teltek a napok és mire észbe kaptam már vasárnap volt, én pedig sírógörcs határán ültem az ablakomban. Nem akartam suliba menni, mert nagyon féltem mindenkitől. Legfőképpen persze Rocky-tól. Lassan éjfélt ütött az óra és tudtam, hogy most kívánni fogok, pedig már régen tettem ezt. 

Éppen becsuktam a szemem, hogy kívánjak, amikor halk kopogást hallottam. Az ajtó felé pillantottam és megláttam anyut az ajtóban.

- Tudtam, hogy ébren vagy - mondta és hallottam a hangjából, hogy mosolyog.

- Bocsi, már éppen le akartam feküdni - feleltem és elkezdtem leszállni az ablakból.

- Még ne feküdj le. Vendéged jött - mosolygott még mindig. 

- Vendégem? Éjfélkor? - néztem a telómra, ami jelezte, hogy elmúlt éjfél és elszalasztottam az esélyt, hogy azt kívánjam, hogy Rocky megbocsásson. 

- Igen, én is meglepődtem. De most az egyszer engedélyezem ezt a késői találkát - mondta, majd kilépett a szobámból, majd kisvártatva belépett a "vendégem"

Kettőt találhattok, hogy ki lehetett. Hát persze, hogy Rocky.

Leugrottam az ablakból és felé száguldottam, majd a nyakába ugrottam. Kicsit megingott az egyensúlya, de sikerült megtartania én pedig percekig öleltem, két okból. 1: iszonyúan hiányzott és nagyon örültem, hogy itt van, 2: nem akartam neki elmondani, hogy miért tűntem el. 

Végül ő tolt el kissé magától, hogy a szemebe nézzen, ami könnyes volt, de közben mosolyogtam. Két kezébe fogta az arcomat és letörölt egy könnycseppet, majd puszit nyomott az ajkaimra. Nem volt csók, csak egy egyszerű puszi, de nekem fülig ért a szám.

- Annyira örülök, hogy itt vagy - suttogtam, mire újra magához ölelt. 

Egyszerűen nem akartam elengedni Őt soha többé. De nyilván muszáj volt, így nem sokkal később elengedtük egymást, majd leültünk az ágyamra. Rocky a kezem után nyúlt, mire ismét mosolyognom kellett. Felkapcsoltam a kislámpámat, mert jó volt félhomályban látni őt.

- Mesélj! - kérte.

- Én... nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy elrohantam és nem adtam semmi életjelet és, hogy nem mentem el hozzád megmagyarázni, hogy miért csináltam. Nagyon féltem, hogy nem akarsz majd beszélni velem és, hogy látni se akarsz, mert minden ok nélkül elszaladtam és... - hadartam a begyakorolt szövegemet, mire Rocky leállított.

- Lassabban Hercegnő, van időnk - szólt közbe mosolyogva. 

Mély levegőt vettem és folytattam.

- Tudod, hogy féltem közel kerülni az emberekhez a múltam miatt, mert nem akartam elveszíteni őket újra. Ijesztő volt a gondolat, hogy jól éreztem magam veled, vagyis, hogy jól érzem magam veled. Rocky én elmondhatatlanul sajnálom hogyha fájdalmat okoztam neked, nem így akartam, csak próbáltam menteni a menthetőt, mert elkezdtél nagyon sokat jelenteni nekem és... - a fiú megint nem hagyta, hogy befejezzem, egyszerűen csak megcsókolt.

Rendes csókkal, szenvedélyesen csókolt, miközben a hajamba túrt. Kicsit meglepődtem, de nem kellett sokat várnia arra, hogy visszacsókoljak. Nagyon hiányzott nekem ez a fiú. Kis idő után elváltunk, majd a homlokát az enyémnek döntötte. Mosolyogva nézett a szemembe és az ujjával az arcomat simogatta.

 - Mióta megláttalak, meg akartam ezt tenni - mondta.

- Félbe szakítottál - feleltem. 

- Nem haragszom rád - mondta és egy újabb csók reményében közelítette az ajkait az enyémhez.

- Nana - szóltam rá és a mellkasára raktam a kezem, ezzel visszatartva őt.

Nyilván örültem volna ha megcsókol, de rengeteg dolgot kell megbeszélnünk és nem hagyhattam, hogy elvonja a figyelmemet. Csúnyán nézett rám, de nem enyhültem meg.

- Rocky, erre lesz még időnk - mondtam neki amikor újra felém hajolt.

- Jó, de akkor legalább bújj ide - felelte.

Így történt, hogy Rocky karjaiban aludtam el egy mondatom kellős közepén. Mire anyu jött, hogy hazaküldje a fiút, addigra mindkettőnket elnyomta az álom.