Halálos dallam

Anyu

Otthon feküdtem egész nap. Csak feküdtem és... voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy hogyan kéne éreznem a történtekkel kapcsolatban. Anyuék látták az új vágást a karomon, de már csak megcsóválták a fejüket és kimentek a szobámból. Valahogy úgy érzem, nem ilyen lányt akartak. Félek, hogy nem fogok nekik kelleni. Végül is, el is küldhetnek  árvaházba. Remélem, hogy nem fognak, de megtehetik, csak rajtuk múlik minden. Nem vagyok vér szerint a gyerekük és nem pótolhatom a régi lányukat. 

Negyedik napja nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor anyu félve kinyitotta az ajtómat és csendben belépett, majd be is csukta az. Felnéztem rá, hogy lássa, ébren vagyok, ha szeretne valamit mondani.

- Szia kicsim. Zavarlak? - kérdezte kedvesen.

Én megtöröltem a szememet, mert nem tudtam, hogy könnyes e. Annyit sírtam, hogy már azt se tudtam, mikor sírok és mikor nem.

- Nem anyu, nem zavarsz - motyogtam, majd megköszörültem a torkom, mert ebben a négy napban nem igazán szólaltam meg.

- Jó újra hallani a hangod - mondta, majd leült az ágyam szélére. - Csak szeretném veled megbeszélni a történteket. Tudom, azt mondtad, hogy hagyjuk, meg hagyjunk mi is békén és az addig teljesen oké volt, amíg feldolgozod a szüleid és a testvéreid halálát. És én nem is azt mondom, hogy baj, hogy még mindig őket gyászolod, mert nem baj. Mindenki máshogy lép túl, te kicsit lassabban. De azzal már nem értek egyet, hogy azt a szegény fiút eldobod magadtól csak azért mert a múltadban egy fiú becsapott téged.

- Ez egy elég enyhe szó arra, amit csinált. Nem becsapott. Elvette mindenemet anyu. És ha ti nem fogatok örökbe, szerintem öngyilkos lettem volna. Tudom, hogy nektek ez nagyon nagy törés az életetekben, hogy vagdosom magam, mert ti boldogan éltek és nem találkoztatok ilyesmivel eddig, de...

- Elfelejted, hogy Norbi mennyire rosszul volt Lia halála után - szólt közbe anyu.

- Tudom és bocsánat. Sajnálom, hogy nem Lia vagyok. Sajnálom, hogy nem olyan gyerek vagyok, akit elképzeltetek. Sajnálom, hogy bántom magam és azt is megértem ha el akartok küldeni az árvaházba. 

- Micsoda? Ne beszélj butaságokat! Sose küldenénk téged árvaházba. A lányunk vagy és szeretünk, akár tetszik, akár nem. Hogy juthat eszedbe ilyen hülyeség? Tényleg azt hitted, hogy azt akarjuk, hogy elmenj? Nem, nem akarjuk. Azt szeretnénk, hogy boldog légy, csak nem tudjuk, mit rontottunk el.

- Nem rontottatok el semmit anyu. Én vagyok elrontva - suttogtam.

- Ez butaság. Ne is gondolj ilyesmire. Nem tudom mit mondjak Vera. Tényleg. Szeretünk, én, apa és Norbi is. Nem tudom mi változott meg, amiért megint ilyen vagy. Már egy csomó ideje nem bántottad magad, annyira örültünk mindannyian, hogy vége van. De most megint. Egy szív. Miért szív Vera? Eddig csak vonalak voltak.

- Rocky miatt - mondtam el neki az igazat. - Elkezdtem megkedvelni, de nem kéne. Annyira félek, hogy megint feleslegesen bízok meg egy emberben. Nem akarok csalódni.

Anyu sóhajtott egyet, majd egy kis idő után újra megszólalt.

- Olyan jó volt nézni, ahogy újra mosolyogtál Vera. Nekem teljesen mindegy, hogy mitől vagy boldog, csak az legyél. Érted? - mondta halkan, majd felállt.

- Én...

- Nem kell semmit mondanod. Csak szeretnék egy tanácsot még adni és megyek is, nem zavarlak. Vera, ha valaki megnevettet, azt ne engedd el, sírni magadtól is tudsz - mondta, majd becsukta az ajtót maga mögött.