Halálos dallam

Újra a kórházban

Nem is tudom, hol kezdjem. Kevés időn belül sokadszorra léptem át a kórház küszöbét, ugyanis nem is olyan régen én feküdtem az egyik kórteremben. Viszont az is az én hibám volt, hogy én kerültem be és sajnos az is az én hibám, hogy Rockynak kell egy hétig egy ágyhoz kötözve unatkoznia. Az ofő elég hamar elment, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy Vince nem hal bele és semmiféle tartós károsodás nem érte. 

Én persze nem mozdultam a fiú mellől, csak wc-re mentem ki, meg amikor anyáék hívtak, hogy mégis hogy a picsába vagyok este hétkor, amikor másnap iskola. Nagyot sóhajtva közöltem, hogy nem megyek iskolába, ugyanis az egyetlen személy akivel beszélek azon az átkozott helyen, kórházba került miattam. Anya rögtön kocsiba pattant és egy kis szénhidráttal megpakolva berontott a kórterembe. 

- Szia - suttogtam.

- Kincsem, mi történt? - kérdezte és leült mellém.

- Én... én... az én hibám anya - sírtam el magam az nap már ezredszerre.

- Dehogy. Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Meséld el ez egészet - kérte.

- Van egy lány az osztályban, aki valószínűleg szerelmes Vincébe. Zitának hívják és az az igazi tini picsa. Nagyon zavaró, folyton nyávog, műkörme van és két kiló vakolat fedi a bőrét. Mindig odajött a padunkhoz és mivel nem bírom, volt, hogy beszóltam neki, de ő is nekem és ez így oda-vissza ment. Ez történt ma is, de eldurvult a helyzet. Beni, egy magát menőnek mondó, csirke lábú srác, azt mondta, hogy ne szólogassak be Zitának. De hát tudod milyen vagyok, neki is visszaszóltam, erre felállt és azt hittem, hogy megüt. De Rocky, azaz Vince ellökött és így ő kapta az ütést. Majd amikor már a földön volt kiterülve, az a seggfej akkor is ütötte, mint akinek muszáj - a végére már alig bírtam beszélni is, mert annyira folytak a könnyeim és a takony az orromból.

Anya nem mondott semmit, csak átölelt. Ő is tudta, hogy az én hibám, de nem mondta, mert először is értelmetlen lett volna, másodszor meg nem akarta, hogy még jobban összetörjek. 

Nem sokáig bírta a tökre negatív és csendes társaságom, így a chips-szel és mindenféle egészségtelen dologgal teli kosarat lerakta mellém és mondta, hogy amíg Vince itt van, kiír a suliból. Nem is tudtam, hogy tud jófej is lenni.

Ott aludtam, Rocky kezét szorongatva és a fejemet az ágyára hajtva.

Másnap: 

Arra ébredtem, hogy valaki simogatja a hajamat. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de a tipikus kórház-szag segített rájönni. Lassan megemeltem a fejemet, mire a kéz lehullott róla. A fiú halvány mosoly kíséretében felém nyújtotta a kezét, amit én a két tenyerem közé fogtam. 

- Örülök, hogy itt vagy - mondta rekedten. 

- Jézusom, annyira megkönnyebbültem! Olyan jó, hogy felébredtél - suttogtam, majd hirtelen felindulásból rávetettem magam és addig öleltem, amíg fel nem szisszent. 

- Au! 

- Jajj, ne haragudj, fájdalmat okoztam? - másztam le róla.

- Picit. De nem a te hibád. Kérlek, nem feküdnél ide mellém? - nézett rám vágyakozva.

- Csússz arrébb Rocky! - feleltem, majd odadőltem mellé az ágyra.

Sikerült pont olyan pózt felvennem, hogy át tudott karolni és a fejét az én fejemen pihentette. Beszívtam az illatát, ami mit ne mondjak, csodás volt. Általában rosszul vagyok a férfi parfümöktől, szó szerint fájni kezd a fejem és hányingerem lesz. De nem Vincéé. Az övé tökéletes volt. 

- Mióta vagy itt Ro? 

- Hát... mióta behoztak - mondtam.

- Nem is mentél haza? - emelte meg a hangját.

- Nem - ráztam a fejem.

- Ro, ne legyél ilyen felelőtlen. Ettél valamit?

- Anya este beugrott és hozott mindent, amiben rengeteg a kalória. Ettem egy kis gumicukrot, szóval nyugi.

- Az semmi. Enned kell valamit. Most azonnal hazamész és eszel. Nem hagyom, hogy itt éhezz és ne legyen meg minden szükségleted - hisztizett.

- Anya kivett a suliból amíg bent vagy és valószínűleg hoz majd kaját is. És nyugi, haza fogok menni, mert azért fürdenem is kéne. De alapjáraton egész végig itt fogom szívni a véredet, akár tetszik, akár nem - kértem ki magamnak.

Nem számítottam rá, de egy puszi landolt a fejem búbján. Felnéztem a fiúra, abba a fekete szemébe és láttam valamit megcsillani benne, amitől megijedtem.

- Sa... sa... sajnálom, most mennem kell - pattantam föl hirtelen.

- De Ro - kapott a kezem után. - Azt mondtad, hogy itt maradsz.

- Bocsáss meg, de nekem ez nem megy. Nem miattad, de nekem ez túl sok - kiáltottam a vállam fölött hátra, mert már szinte ott sem voltam.

Hazáig rohantam, nem volt olyan messze. Nem bírtam elviselni, hogy megint megtörténik. Nem, egyszerűen lehetetlen. Annyi rossz emlék, annyi bunkózás másokkal és annyi év magány után újra megtörténik. Véget kellett vetnem ennek az egésznek.

Senki sem volt otthon, a szüleim dolgoztak, a bátyám pedig iskolában volt. Sírva rontottam be a szobámba, lekaptam magamról a felesleges cuccokat és a cipőt, majd olyat tettem, amit már nagyon régen. Kihúztam a fiókom, amiben volt egy doboz. Lassan nyitottam ki, még mindig hatással volt rám az a kis izé. 

Nem hinném, hogy be kell mutatnom, régi barátom, a penge. Sokáig nem tudtam, hogy mégis mivel enyhítsem a fájdalmam, de aztán találtam egy oldalt, ahol depressziós emberek írtak arról, hogy milyen bántani magukat. Nem is értettem, hogy ez miért jó, egészen addig amíg meg nem láttam ezt a posztot:

Pengeismybestfriends:                                                                                                                                                            Ha túlságosan fáj belülről, akkor előveszem ezt a kis éles eszközt és megvágom magam. Ilyenkor fellélegzek, mert habár fáj, nem annyira mint belül. Viszont ahhoz eléggé, hogy tompítsa a belső fájdalmat.

Ekkor kezdődött minden. Fogtam a pengét és húztam egy csíkot a kezemen. Szinte alig éreztem. Aztán folyni kezdett a vér és többet akartam. Csak vágtam, vágtam és vágtam, míg az adrenalin eltűnt belőlem és égni nem kezdett a kezem. Akkor fogtam magam és megtöröltem a sebeket, letöröltem a vért és bekötöztem. Nagyon hamar átázott és aznap vagy hatszor át kellett kötni. 

De már tudtam, hogy mivel enyhül a fájdalom. Mi segít nekem felejteni, még ha örökre nyoma is marad, mégis úgy gondoltam, hogy ez a megoldás.

És akkor ma, újra kivettem a pengét a dobozából és szép szívet rajzoltam a csuklómba. Kibuggyant a vér, de nem nyúltam zsepiért. Néztem, amint lefolyik a kezemen.