Amikor felébredtem, Áron térdelt mellettem. Egy pillanatra elfogott az öröm, hogy milyen jó arra ébredni, hogy mosolyog rám. Majd szép lassan visszatértek az emlékeim és a bamba mosolygás helyett felpattantam és ijedten hátrálni kezdtem.
-Naa cica, ne csináld - húzta az ajkát gúnyos mosolyra.
Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam és ismét megeredtek a könnyeim.
-Hogy tehetted? - üvöltöttem az arcába sírva.
-Gyilkos vagyok - vont vállat, mintha ez nem jelentene semmit.
-Miért pont én? - nyögtem.
-Mert könnyű préda voltál és még mindig az vagy. Nekem pedig gyilkolnom kell.
-Te beteg vagy.
-Had ne soroljam, hogy te mi vagy szivi. Most pedig játszunk egy kicsit jó? Aztán pedig veled is végzek kincsem - felelte és megjelent az arcán a pszichopata kifejezés amikor közelebb lépett hozzám.
-Ne merd! - szóltam rá erényesen.
Majd mivel ugyanúgy közeledett felém, így inkább könyörgőre vettem a figurát:
-Kérlek ne! - tartottam fel a kezem védekezőn.
Vagyishogy csak védekezőnek szántam, mert a fiút ez nem érintette meg.
-Kicsi, ne nehezítsd meg a dolgom - csóválta a fejét.
Amikor már nagyon közel volt, hirtelen berúgták az ajtót és óriási lendülettel kicsapódott. Áron hátra kapta a fejét, így nekem volt időm kitérni előle és elrohanni a hátsó ajtóhoz, hogy kiszökjek.
Nem érdekelt, hogy merre, csak futottam ameddig össze nem estem a fáradságtól.
Álmodtam:
Úgy 25 lehettem, de lehet, hogy kevesebb. Egy fiú mosolygott rám és egy színpadon álltunk, a színpad előtt pedig milliós tömeg.
Ez volt az első alkalom, hogy ezt álmodtam, de nem az utolsó.
Amikor megint magamhoz tértem egy kórházi ágyon feküdtem és egy aranyos nő nézett rám. Amint meglátta, hogy felébredtem, elkezdett csitítani.
-Minden rendben lesz aranyom - susogta miközben a kezemet fogta.
-Mi... mi történt? - kérdeztem halkan.
-A szüleid meghaltak és a testvéreid is. Viszont van egy jó hírem is. Nekem van egy fiam, úgy két évvel idősebb nálad és hát... - kereste a szavakat.
- Igen? - kérdeztem olyan alapon, hogy ennél rosszabb már nem lehet semmi.
- Szóval szeretnénk örökbe fogadni én és a férjem. Mindent elintéztünk a fiam is nagyon meg szeretne már ismerni - fejezte be.
- Hát én nem is tudom... én...
-Semmi gond, nem kell rögtön választ adni - viszakozott.
-Bocsánat én csak most veszítettem el a családom és még eléggé sokkos állapotban vagyok és... - dadogtam majd ismét elsírtam magam.
-Semmi baj, de tényleg. Majd meggondolod aztán később még beszélünk - simogatta meg a vállam és kisétált a kórteremből.
Igen, kicsit meg voltam lepődve. Najó, nem ez a jó szó. Viszont arra amit éreztem, nem volt szó. Nem tudtam összerakni se a történeteket, annyira zavaros volt az egész. Áron, akiről 12 évesen, nagy naívan azt hittem, hogy szeret és, hogy szeretem. A családom elvesztése... hát én tényleg nem tudok mit mondani. Egyszerűen meg nem is dolgoztam fel, viszont éreztem, hogy üres. Éreztem, hogy kiürült belőlem minden. Elvesztettem azokat, akik a legközelebb álltak hozzám és nem találtam kiutat.
Ez a nő. Kedves, de nem az én anyukám. A húgaim... egyszerűen ők voltak a mindeneim. Imádtam a lábuk nyomát is, ők pedig felnéztek rám. A legeslegjobb húgok és testvérek voltak a világon. De már nincsenek. Örökre kitőrlődtek az én életemből és már lehetőségük sincs felnőni.
Nem tudom meddig aludtam ezelőtt, de legalább nem éreztem és nem is gondolkodtam. Így ismét álomba sírtam magam, hátha elmúlik. Hátha csak álmodtam. Hátha nem igaz ami történt... Hátha...
Sajnos örökké aludni nem lehet így megébredtem. Este volt már hiszen nem láttam semmit olyan sötét volt. Fel ültem és hátra simítottam a hajam. Akkor viszont neszt hallottam és valaki megmozdult mellettem. Odakaptam a fejem és egy srác ült most a széken. A szemem szokni kezdte a sötétet és a fiúra fókuszált aki úgy tűnik most ébredt fel.
-Hghrrgh - morogta álmosan.
-Bocsi hogy felébresztettelek - suttogtam.
-Semmi csak... Huu, de álmos vagyok - dörzsölte a szemét.
Volt időm kicsit jobban megnezni, valóban magamtól is két évvel idősebbnek lőttem volna be. Barna haja az álláig lóg, de nem olyan furán hosszú, hanem menőn. Kissé teltebb ajkai vannak, erőteljes szemöldöke és jól kirajzolódó arcéle. Nem rossz látványnak egyébként, de rögtön a bátyámat láttam benne és nem a srácot akivel össze akarok jönni, ráadásul örülök, hogyha nem ment el egy életre a kedvem a fiúktól. Nagyon hasonlított a nőre, gondoltam, hogy ő lehet a srác akiről beszélt.
-Hogy vagy? - rázott ki a gondolataimból a fiú és közben fürkészve nézett rám.
-Hát erre nincs jó válasz azt hiszem - ráztam a fejem és vállát vontam.
-Igaz, bocsánat. Apropó Norbinak hívnak - mondta mosolyogva és kezet nyújtott.
- Vera - viszonoztam a mosolyt és elfogadtam a felkínált kezet.
-Gondolkoztál ezen az örökbefogadósdin vagy inkább aludtál? Nem baj ha aludtal, ilyenkor jó ha sokat alszol, csak kérdezem.
-Aludtam, mert akkor nem fáj - suttogtam és ismét könnyek gyűltek a szemembe.
-Semmi baj - mászott fel az ágyamra és átölelt.
Nem volt benne semmi fura. Nem tesós ölelés volt, mert tudom, hogy a fiú tesók nem szívesen ölelkeznek, viszont idegennek se tűnt és... egyszerűen csak jól esett. Sokáig ölelt, egész addig, amíg azt nem suttogtam:
-Szeretnék veletek lakni.
Erre ő nem mondott semmit, csak még jobban ölelt.
Nagy valószínűséggel ismét elnyomott az álom.
Amikor végre kiengedtek a kórházból, egy kicsit jobban éreztem magam. Az új életem végre elkezdődött. Norbi rámmosolygott amikor megálltunk az új otthonom előtt és intett, hogy lépjek beljebb. Gyönyörű volt. A legszebb amit láttam. Bár lehet csak azért mert most újra éreztem, hogy talán jobb lesz.
- Gyere, megmutatom a szobád - mondta kicsit később a fiú.
Követtem fel a lépcsőn, majd balra és a második ajtó jobbra.
Nagyon aranyos kis szoba volt. Nem volt annyira otthonos, mert még nem rendezkedtem be, de tökéletesen megfelelt. Megöleltem Norbit ő pedig hagyta, hogy kipakoljak.
- Vacsora! - nyitott be a fiú pár órával később és két kopogas után.
Aztán meglátta, hogy megint nem vagyok túl jó hangulatban.
- Mi történt? - ült le mellém az ágyra.
- Csak hiányoznak - szipogtam.
- Érdekel, hogy miért akartunk örökbe fogadni egy már szinte felnőtt gyereket? - kérdezte kedvesen.
- Uhum - bólogattam.
- Szóval volt egy húgom. Linának hívtak. De meghalt egy autó balesetben. Még csak 7 voltam. Nagyon közel álltunk egymáshoz és azóta hiányzik nekem egy húg, mióta ő nincs. Depressziós lettem és anyuék nem tudtak mit csinálni velem. Látod, azóta eltelt 7 év és most jutottak ők is arra a szintre, hogy új gyermeket tudjanak vállalni. Valamint ez volt az utolsó mencs váruk mert annyira szarul voltam már. És azért akartak egy idősebb gyereket, hogy jó legyen nekem. Nem érdekelte őket, hogy az idősebb gyerek nem tud majd beilleszkedni, vagy bármi gond lesz
Nekem akartak jót. És annyira szeretem őket ezért. És örülök, hogy itt vagy. Végül is te segítettél kimászni a depresszióból - fejezte be könnyes szemmel.
Megöleltem és percekig csak egy szót suttogtam a fülébe:
- Testvér
Helloka mindenki!
Tudom, nagyon sokára jött a kövi rész, de itt van, befejeztem. Remélem tetszik és szeretnétek, hogy folytassam. Pusziii❤️
YOU ARE READING
Halálos dallam
Romance"A holnap majd elhozza nekem az új reményt és erőt ad, hogy éljek még." Ro és Rocky. Két fiatal, akik nem érzik még át a valóság súlyát. Két fiatal, akik a zenén keresztül szebbnek látják a világot. Ők azok, akik majd belehalnak az életbe, hogy még...
