Őrült szerelem. / TaeKook/ ~Befejezett.~

16.

Taehyung pov:

Hatalmas mosollyal a képemen indulok ki az udvara, ahol már kitudja mióta nem voltam, pedig nagyon szeretek kint lenni a szabadban. Mióta nem szedem be az összes gyógyszerem, azóta eltudom hagyni a szobám szürke falait, normálisan tudok étkezni, eltudok menni fürdeni. Bánt, hogy nem tartottam be Jungkooknak tett ígéretem, de nem tudtam már tovább úgy élni mint egy két lábon járó zombi. Lassan már olyan voltam mint egy rokkant öregember, akinek már járó keret helyett koporsó lett volna szüksége. Fáj az is, hogy hazudnom kell neki, el kell játszanom az agyhalottat, mint aki bevette a gyógyszerét, közben pedig sehol semmi, bár néhányat beszoktam kapkodni, pont annyit, amennyire szükségem van. 

Kiérve az udvara megállok egy pillanatra és lehunyom a szemem, jó nagy levegőt véve az élet adó oxigénből. De hiányzott már ez. Kinyitva szemeimet körbe nézek, hátha megtalálom a feketémet, de nem látom őt sehol, amitől egy csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat. Már olyan rég nem láttam őt, pontosan azóta mióta bevallotta nekem érzéseit, amikor letámadtam. Lehet megijedt tőlem és most kerül? Még az ebédlőben sem látom őt, pedig mindig együtt ettünk. A hülyeségem miatt megutált engem? Tehetetlenül beleborzoltam hajamba, össze kócolva jobban a tincseimet, majd elindultam a fa alatti kis árnyékos részhez, ahova le is ültem. Bárcsak itt lenne...hiányzik. Neki döntöttem hátam a fa törzsének, pulóverem tutyiját a fejemre rakva, elrejtve íriszeimet a fényes nap elől. Nélküle már nem is olyan szép. Lehunyom szemeimet, hallgatva madarak csepergését, többi beteg beszélgetését, nevetését, ami még régebben rám hozta volna a frászt, de mostanra már teljesen hozzá szoktam. Sokkal jobb mint a néma csend. 

-Mit csinálsz?  -Meghalva ismerős hangot, kinyitom szemeimet előre kapva fejem, automatikusan mosolyt húzva ajkaimra. A feketeség előttem álldogálva néz le rám, zsebre dugott kezekkel, meg hagyva két lépés távolságot, ami nagyon rosszul esik, még sem tudom levakarni a vigyort a képemről.

-Vártalak. - Izgatottan állnék fel, de akkor eszembe jut, hogy elméletileg én bevettem a gyógyszereimet és kábultnak kéne lennem, ezért inkább ülve maradok. Sokkal bátrabban fog hozzám közeledni, ha azt hiszi ártalmatlan vagyok. Pedig szívem szerint felpattannék és jól erősen megölelgetném, megcsókolnám miközben édes dolgokat suttognék fülébe, de nem tehettem meg, csak megijeszteném, újra elkergetném. 

-Honnan vetted, hogy kijövök ide? -Végre elmosolyodik és közelebb jön hozzám, megszakítva köztünk lévő hatalmas távolságot, leülve velem szembe törökülésbe. 

-Mert te is rám vársz. - Felemelem kezem nagyon lassan közelítve vele arcához, hagyva neki időt kikerülni azt. Megrezzen és felemeli kezét, de szerintem csak reflex szerűen, mert pillanatok alatt teszi vissza azt ölébe. Láttam rajta, hogy fél ezért inkább megálltam arca előtt ujjaimmal, majdnem megérintve arcát, összeszorítva ajkaimat egy vonalba.

 Megérintsem vagy inkább ne? Teszem fel kérdésem saját magamnak, elbátortalanodva méregetve őt.Nem akarom megijeszteni, azt hogy újra elkerüljön engem napokig.  Vissza kell fognom a bennem lévő szörnyet, ha azt akarom továbbra is "kedveljen." Gondolataimból egy puha érzés zökkent ki, ami tenyeremet érinti. Előre kapom fejem, amit eddig lehajtva tartottam és meg látom, hogy Jungkook kicsit előre hajolva belebujtatta arcát tenyerembe, amitől bukfencezett egyet a gyomrom. El sem hiszem, hogy belebujt érintésembe, nem kényszerből hanem saját magától. Nem merem  mozgatni ujjaimat puha, piroskás arcán meg ne ijedjen hirtelen mozdulataim miatt, ezért inkább mozdulatlanul figyelem őt, nem palástolva döbbenetemet. Sokkal bátrabb most, mint régebben, de vajon csak velem? Másnak is hagyná, hogy érintsék őt? Ha meg gyógyul utána már nem én leszek az egyetlen, aki majd érinteni fogja? Nyomást érzek a mellkasomban, míg számban keserűs ízt érzek, mérhetetlen féltékenységet, birtoklási vágyat.