Őrült szerelem. / TaeKook/ ~Befejezett.~

8.

Taehyung pov.

Mikor felébredtem és megláttam Jungkookot nem tudom miért, de egyfajta melegség járta át a szívemet. Jó érzés volt látni, hogy aggódik értem és, hogy mellettem van. Egyszerűen annyira mesebelinek tűnt az a látvány, hogy az ágyam mellett térdelve a karjait mellettem pihenteti, ahogy a szemei felcsillannak, mikor ránézek. 

Én olyan boldog voltam...

-Miért nézel engem így? 

Kérdezi a feketeség teli szájjal, amire el kell, hogy mosolyogjak hisz így úgy néz ki mint egy nyuszi. Mondjuk bármit is csinál, akkor is úgy néz ki mint egy nyuszi. Egy édes nyuszika.

-Kezd ez egy kicsit idegesítő lenni. -Mondja már lenyelve a falatot. - Elmegy tőled az étvágyam...- Elfintorodik, de azért tovább eszi a szendvicset le nem téve azt egy pillanatra sem.  

Leveszem róla a szemeim és lenézek az előttem lévő szendvicsre, amihez eddig még hozzá se nyúltam. Minden egyes vacsorakor ezt adják és már kezd nagyon unalmas lenni. Lassan odatolom a tálcát a feketeségnek, aki mosolyogva elfogadja és már neki is lát. A nővér aki a gyógyszereket adja, oda jön hozzánk és oda adja nekünk a gyógyszereinket, amit én rögtön be is veszem egy kevés  vízzel. Jungkook egy darabig figyeli a kezében lévő bogyókat, majd bele rakja a zsebébe. 

-Nem veszed be? -Egy pillanatra rám néz, de utána rögtön vissza is vezeti a tekintetét a vacsijára. 

-Nem. 

-Miért nem? 

-Mert nem. - Ledobja a kajáját és feláll a helyéről. Úgy érzem valami rosszat mondtam, de meg értem, én sem akarom bevenni ezeket a szarokat, de haza akarok menni, akkor muszáj azt tennem, amit mondanak. Mert igen még most sem mondtam le arról, hogy kijussak innen. 

Én is fel álltam a helyemről és sietősen elindultam utána, mert már majdhogynem futva hagyta el az étkezőt. Ezek szerint nem szereti, ha valaki kérdezősködik róla, pedig én sok mindent akarok tudni. Nagy nehezen beérem és mellé sétálok, úgy ahogy azt nem rég kérte, jól közel hozzá, persze ügyelve arra, nehogy érintkezzen a válla az enyémmel. 

-Hova megyünk? - Mosolygok rá, bár tudom a választ. Ő szépen el fog menni a szobájába, engem pedig itt hagy. 

-Nem tudom te hova mész, de én aludni megyek. - Lebiggyesztem az ajkaimat és szomorúan sétálok tovább mellette. Tudtam, hogy ez lesz, de még is mellette akartam lenni még egy kicsit, többet akartam vele beszélni, vagy csak egyszerűen tovább nézni őt. Bár én is fáradt vagyok...az estei gyógyszerekben van altató is. Nem szeretik az ápolók, ha a betegek járkálnak a folyóson az éjszaka közepén, miközben ők is pihénének sunyiban. 

-Akkor elkísérlek a szobádba. - Próbálkozok újra, de most is tudom mi lesz a válasza. Elfog utasítani. 

-Jó...

Felcsillan a szemem és mint egy hülye gyerek elkezdek vigyorogni a kezeimmel meg hadonászni. Örülök, hogy vele lehetek még egy kis ideig, bár tudom, hogy már lassan az agyára megyek, de nem érdekel. Megakarom ismerni a közelébe akarok lenni. 

Megakarom érinteni...

Sajnos hamar odaérünk az ajtaja elé, amit én csak egy csalódott sóhajjal reagálok le. Annyit agyaltam, hogy nem is tudtam vele beszélni semmiről sem ide vezető úton. Így soha nem fogom megismerni rendesen. Szomorúan belenézek a szemeibe, ami így éjjeli fények között is gyönyörűen csillognak, nem tudom, hogy lehet valaki ilyen szép. Az ajkai elnyílnak egymástól és szavakat formál velük, de nem értem mit mond, valamiért nem jut el a tudatomig a hangja, pedig azt is nagyon szeretem. Mikor lássa, hogy fingom sincs mit mond, akkor csak feladva sóhajt egyet, majd rám mosolyog.