Őrült szerelem. / TaeKook/ ~Befejezett.~

2.

Honnan tudhatod, hogy álomban élsz vagy a valóságban? Álmodban megtehetsz bármit amit, csak szeretnél, de a valóság az  másabb. Mindig emlékeztet arra, hogy ki is vagy te és ha valamit elrontasz azt egy életre megemlegeted. Pofán csap, majd a földbe tipor. 

Olyan akár a maghéj....

Arra ébredek, hogy valaki lehúzza rólam a takarót. Álmosan megdörzsölöm a szemeimet, majd lassan kinyitom őket, de lehet nem kellett volna. Ahogy kinyitom a szemem megpillantok felém tornyosulni egy nagy darab, fehér ruhás férfit, aki a kezét felém nyújtsa. Nem kell mondanom, hogy úgy megijedtem, hogy legurultam az ágyról, csak hatalmas csattanás jelezte, hogy a kemény csempézett földre estem. Fájdalmasan elnyílnak az ajkaim és a szemeim összezárulnak, ilyen szar reggelem is rég volt már. Nem törődve a fájdalommal felülök és akár egy őrült a sarokba kúszok. Hol a francba vagyok? 

Nem kell sok idő, mire leesik és hatalmasat koppan, hogy hol is vagyok éppen. Egy rohadt őrültek házában. Csalódottan, fáradtan, meggyötörve felkelek a földről, majd a fehér ruhás férfire nézek. Gondolom ő az egyik ápoló ezen a csúcs szuper helyen. 

-Ha végeztél a játszadozással, akkor kérlek öltözz át és gyere velem. - Unottan az ágyra dobja a ruhát, amit hozott és kimegy a szobából. Örülök, hogy legalább öltözni egyedül hagynak. Kíváncsian megvizsgálom milyen ruhát is kaptam, de hatalmasat kellett csalódnom. Egy halvány kék pólót kaptam, aminek az anyaga akár egy műanyagnak és JÉ! Egy hozzá illő nadrágot is kaptam, de jó! Hánynom kell ettől  a helytől. 

Félre dobtam a ruhát majd duzzogva leültem az ágyra. Nem vagyok hajlandó felvenni ezt a szart, inkább meztelen leszek, de akkor sem veszem fel. Eldőlök az ágyon szomorúan, összehúzva magam akár egy öt éves. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta magzatpózba fekszem az ágyban, de biztos sok ha az ápoló csávó türelmetlenül beront az ajtón. Elsőnek rám néz, majd a földön levő ruhákra. 

-Miért nem öltöztél még fel? - Hallom a hangján, hogy mérges, de nem nagyon érdekel, addig jó míg ő dühöng nem pedig én. Felveszi a földről a ruhákat és nekem dobja, amitől egy kicsit meglepődök, hisz ha jól tudom, nem vagyok kutya, hogy így bánjon velem. 

-Ha most rögtön nem öltözöl fel, azt nagyon megfogod bánni. - A hangja fagyos és fenyegető, a szemei vérben forognak a fogait pedig csikorgatja. Lehet ő is egy őrült, csak ellopta az ápoló bácsi ruháját? 

-Hol vannak az én ruháim? Anyám biztos hozott be. - A hangom nyugodt és visszafogott. Lassan felülök és rá nézek kíváncsian, még a fejemet is oldalra döntöm közben. 

-Ezeket kell hordanod. - Halk sóhaj hagyja el az ajkait és az arc vonásai rendeződnek. Úgy látszik hatnak a gyógyszerei. 

-Én nem akarom ezt hordani. A. Ruháimat. Akarom. MOST. - Emelem meg most én a hangom, de olyan  szintre, hogy szerintem az udvarol is engem hallgatnak, ahogy elszótagolom a szavakat. Tudom, gyerekes emiatt most összeveszni ezzel az emberel, de könyörgöm nem kérek sokat. Bezártak engem oda ahova nem akartam, azt kell tennem és bevennem amit nem akarok, legalább hadd hordjam a ruháimat. Túl sokat kérek? 

A férfi idegesen összefonja a karjait, majd fordul egyet és elhagyja a szobát, jól becsapva maga után az ajtót. És még én vagyok az idegbeteg, mi? Megforgatom a szemeimet és vissza fekszem az ágyba. 

Az első napom ezen a szemét dombon és máris utálom, pedig még nem láttam belőle semmit. Vajon milyenek a többiek?  Idősebbek nálam, vagy velem egy korúak, talán fiatalabbak? Őrültebbek nálam?  Mondjuk nálam mindenki őrültebb, mert én nem vagyok beteg. Jó, szétvertem pár dolgot, neki mentem pár embernek, de ettől függetlenül nem vagyok őrült. Inkább lázadónak mondanám magam.